Rónai András – 2009.01.17. – http://quart.hu/cikk.php?id=3281

Efrim a montreali Godspeed You! Black Emperor zenekar vezetőjeként nagyban hozzájárult az ún. posztrock népszerűségéhez. A GY!BE legismertebb utódzenekara, a Silver Mt. Zion (teljes nevén: Thee Silver Mt. Zion Memorial Orchestra & Tra-La-La Band) tavaly ősszel lépett fel Budapesten; a koncert előtt beszélgettünk katasztrófáról, politikáról, Montrealról, instrumentális és szöveges zenéről, és arról, hogy tényleg jó dolog-e, hogy mindenki minden zenét meg tud hallgatni.

A Godspeed You! Black Emperor instrumentális zene volt, a Silver Mt. Zionban viszont énekeltek, mégpedig gyakran erős politikai töltetű szövegeket. Mi volt az oka a váltásnak? Gondolod, hogy ha van dalszöveg, akkor a zene hatásosabban tudja eljuttatni a “politikai üzenetet” a hallgatónak?

Azt hiszem, ez attól függ, hogy hogyan határozod meg azt, hogy mi az, hogy “politika”. Az biztos, hogy ha van dalszöveg, akkor tisztább, világosabb lesz a jelentés; nehezebb lesz a dalt eltávolítani a kontextusától. Ugyanis az egyetlen dolog, ami egy instrumentális dalnak bármilyen zenén kívüli jelentést kölcsönöz, az az a kontextus, amiben az a zene megszületett; ha van dalszöveg, akkor ugye ez nem így van.

Azért döntettetek úgy, hogy énekeltek, mert úgy éreztétek, hogy félreértenek titeket?

Nem arról volt szó, hogy nem értették, miről szól a zenénk, inkább arról, hogy egyre jobban frusztrált minket, hogy csak “széles gesztusokkal” tudunk kommunikálni – úgy éreztük, hogy az instrumentális zene csak ezt engedi meg számunkra. Azt akartuk, hogy világosabbak legyenek a dolgok.

Az elmúlt néhány évben, főleg az internetnek köszönhetően nagy változáson ment keresztül a független zene. Mit gondolsz, hogy ha mostanában indulna a GY!BE, akkor milyen lenne a fogadtatása, lenne például körülötte hype?

Nem tudom, ma hogyan fogadnák a Godspeed zenéjét, persze biztos, hogy másképpen, mert tényleg megváltoztak a körülmények. Amit azzal a zenekarral csináltunk, számomra nagyon szorosan kötődik ahhoz a korszakhoz, amikor működött a zenekar. Persze jól esik nekem, hogy az emberek ma is élvezik azokat a lemezeket; de nem tudom, hogy mit jelentek ma ezek a felvételek, ezt valaki mástól kéne megkérdezni. Én csak azt tudom, hogy akkoriban mit jelentettek, mit akartunk kifejezni velük. Legfőképpen az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet arra a fenyegető rémálomra, ami mintha el lett volna rejtve a “minden rendben van” csillogó látszata alatt. Tudod, vége a hidegháborúnak, a gazdaság jelent mindent, és a gazdaság szárnyal, egy új aranykorba lépünk be az új évszázaddal – és mindezek alatt ott derengett a katasztrófa, ami aztán meg is történt. Ma már nem szükséges rámutatni, mert mindenki láthatja, itt van a szemünk előtt. A Godspeed erre a katasztrófára kívánta felhívni a figyelmet, de ahogy megváltoztak az idők, a világnak már nincs szüksége arra, hogy egy zenekar mutasson rá a katasztrófára – elég csak bekapcsolni a tévét, venni egy újságot, minden ott van.

De közben a zenétekben nagyon sok szépség is van. Ez akkor mit jelent?

Ez igaz. Valami olyasmit jelent, hogy azért végső soron az emberek jók, legvégül azért mindig megtalálhatjuk a szépséget. Nem tudom – semmi túlságosan különleges jelentése nincs.

Az új albumon (13 Blues For Thirteen Moons) az első szám címe és refrénje nagyon erős, szinte sokkoló, ám egyben enigmatikus is: 1,000,000 Died To Make This Sound. Mit jelent ez?

A lényeg az, hogy a zene mindenkié, aki valaha fogott egy hangszert és előadott egy dalt. Fontosnak tartjuk tudatosítani, hogy a zenélés egy évszázadok óta továbbadott hagyományra épül – és így bármilyen dal a korábban zenélő egymillió ember közös alkotása. Nincsenek zsenik, nincsenek sztárok, senki nem tud előállni valami teljesen eredeti és új dologgal. A címben benne van az is, hogy a világtörténelem legnagyobb részében a zenélés az egyik legalantasabb foglalkozásnak számított, amibe az ember csak belevághatott. Az csak egy igen új fejlemény, hogy a zenélés amolyan “romantikus” dolog lett. Mi meglehetősen antiromantikus módon közelítünk a zenéhez.

Nem tudom, egyetértesz-e velem: én úgy látom, hogy a zenétekből hiányzik a humor – miközben a színpadon olykor kifejezetten nagyon vicces szövegeitek vannak a számok között.

Az igaz, hogy a dalaink komolyak, bár vannak bennük olyan dolgok, amiket mi szórakoztatónak tartunk, de nem tudom, hogy ez átjön-e. De legalábbis dolgozunk azon, hogy ne legyenek túlságosan komolyak. Boldog emberek vagyunk, annyira boldogok, amennyire lehetséges, és persze van humorérzékünk. Valójában nem látunk ellentmondást a komolyság és a boldogság vagy a humor között.

Amikor a Godspeed You! Black Emperor és a hozzá kötődő zenekarok és projektek elindultak, akkor az a zenei sajtó egy részében felkeltette az érdeklődést Montreal iránt is. Az elmúlt néhány évben pedig egyfajta hype alakult ki a város körül, vagy legalábbis nagyobb figyelmet kapnak az ottani zenekarok. Hogyan változott meg Montreal az elmúlt években?

Szerintem csak az elmúlt néhány évben feltűnt nagyobb popzenekarok változtatták meg a város zenei életét, az Arcade Fire, a Wolf Parade, akikről úgy tudják, hogy montrealiak, holott nem pont a városból származnak. Mivel ezek sok figyelmet kaptak, sok fiatal zenekar költözött Montrealba, azt remélve, hogy ott híresek lehetnek. Úgyhogy most sokkal több fiatal, csillagszemű zenész él ott, mint korábban. Amikor mi kezdtünk játszani, nem igazán voltak körülöttünk olyanok, akik híresek szerettek volna lenni, csak örültünk, hogy zenélhetünk, hogy különféle felállásokban koncertezhetünk. A város viszont az elmúlt években megváltozott, csakúgy, mint sok más hely: drágább lett, randább lett, a szebb részek közül többet is leromboltak – ez egy csomó szép városban ugyanígy van, Montreal szépsége is jelentősen csökkent, sokkal kevésbé kellemes már ott élni. Ezért a város kultúrája is veszített az érdekességből – de lehet, hogy csak az én szubjektív véleményem.

A helyi színtéren, a többi zenészen kívül maga a város is hatással volt a zenétekre?

Igen, természetesen. A város; az időjárás, hogy télen nagyon hideg van; a táj a város közül, ahogy Montreal kinéz; amilyen emberek oda költöznek, akik ott élnek – ezek mind hatással vannak arra, amit csinálunk. Nem hiszem, hogy ugyanilyen zenét játszanánk, ha máshol élnénk, inkább valami egészen mást.

Az új lemezen az első igazi szám a 13. track, az első tizenkét számban folyamatos, egymásba játszott magas búgást hallhatunk. Ez direkt valami olyasmi, amit az mp3-lejátszók kijátszására csináltatok?

Pontosan, direkt azért csináltunk, hogy kibasszunk az mp3-lejátszókkal. Ha shuffle módba rakod a lejátszót, akkor az iTunes nem is tudja kitalálni, hogy mi a fene is történik. Utáljuk, hogy az emberek csak számítógépen és az iPodokon hallgatnak nagyon rossz minőségű letöltött zenéket. Ez a mai helyzet nem kedvező a zene számára.

Közben viszont rengeteget beszélnek arról, hogy soha ilyen hatékonyan nem lehetett a zenét eljuttatni a lehető legtöbb helyre, a világ egyik sarkából a másikba stb.

Igen, de ez miért olyan nagyon érdekes dolog? A kultúra, az emberiség ugye hosszú évszázadokon keresztül úgy működött, hogy nem voltunk képesek bármely pillanatban bármilyen zenét elérni. Miért olyan felvillanyozó dolog, hogy erre most képesek vagyunk? Főleg, ha megnézed, hogy ki keres pénzt azon, hogy minden mindenhol elérhető. Számomra ez az egész nem feltétlenül és lényegileg jó, és nem feltétlenül felszabadító. Persze mindenki erről beszél, de ez az egész engem eléggé frusztrál. Mert oké, mindenki mindent meghallgathat – és azután mi történik? Jobb lesz ettől az emberek élete? A kultúra? A zene? Ki lesz gazdagabb, ki lesz szegényebb? Eleve az, hogy rögzítjük a zenét, meglehetősen furcsa tevékenység. Zenélni mindig is egyfajta közösségi tevékenység volt, amit az emberek együtt csinálnak a nyilvánosság előtt, egy kocsmában vagy színpadon. Az ilyen közösségi terekben van leginkább értelme a zenének. Ennek a rögzített formája mindig is furcsa, eltávolított, kicsit műanyag művészet; és mostanában egyre furcsább lesz és egyre inkább eltávolodik az eredeti környezettől. Nagyon szeretjük a bakelit lemezt, ami egyszerre maga is műtárgy, másfelől pedig egy megfelelő géppel lejátszható zenét tartalmaz. Ennek az egyedi tárgynak egy kissé legyengített változata a cd, de még az is mindig jobb, mint egy pendrive, pláne egy iTunes playlist, egy kis béna képpel a borítóról. A formátum, a fizikai tárgy elvesztése számomra nagyobb veszteség, mint az az állítólagos nyereség, hogy mindenki mindent meghallgathat. Meggyőződésem, hogy ennek a folyamatnak, az élő előadás nyilvánosságától való távolodásnak majd egyszer vissza kell lendülnie a másik irányba.

Azt olvastam a Wikipedián, hogy egy számotok (Tho You Are Gone I Still Often Walk w/ You) egy részlete a Lost sorozat promójában hallható.

Igen, hét másodpercet kértek el tőlünk egy olyan dalból, amihez soha nem fűzött senkit sem különösebb kapcsolat – sem a zenekart, sem a hallgatókat, mint az kiderült, ahogy turnéztunk és beszélgettünk az emberekkel. És ezért a hét másodpercért elég rendes összeget ajánlottak, és olyan reklámban használták fel, amit csak a neten, a Lost honlapján mutatnak be. Megbeszéltük az ajánlatot, és arra jutottunk, hogy ez azon nagyon ritka alkalmak egyike, mikor egyikünknek sem volt semmilyen morális, etikai kifogása a dolog ellen. És éppen akkor fejeztük be az új stúdiónk felépítését, mert a régi stúdiónk, a Hotel2Tango átalakult egy képzőművészek által működtetett közösségi térré – úgyhogy éppen jól jött a pénz. Nem fog ilyesmi újra megtörténni, de akkor pont úgy jöttek össze minden, hogy azt mondtuk, oké basszus, csináljuk.