Puskár Krisztián – 2010.10.07. – http://quart.hu/cikk.php?id=5520

Pár év kihagyás után idén ismét van Ultrahang Fesztivál, el is kezdődött, figyelem! Az első napon nem biztos, hogy volt száz ember, láttunk viszont három produkciót, amelyből kettő nagyszerű volt, és a harmadik is meglehetősen jó. Első nap: Groupshow, The Skull Defekts, The Complainer And The Complainers, és a lengyel David Byrne.

Három év után van idén ismét UH Fest, szerdától egészen vasárnapig, több mint negyven előadóval, húsz különböző országból. A fesztivál irányát és felhozatalt nagyvonalúan nevezzük kísérletinek, amelyben már az első napon belefért a szó szoros és tág értelme: zajgépeken való improvizatív szöszmötölés a Hang és a Struktúra nyomában, monoton zúzás a Rock kiinduló pontjának keresésével, valamint derivatív és rekonstruált Pop, égő villanykörtékkel.

A Groupshow tavalyi lemezéről erre írtunk: Jan Jelinek, Andrew Pekler, Hanno Leichtmann közös projektje improvizáción alapul, ők hárman egy asztalt állnak körbe a nézőtér közepén, az asztalon különböző kis gépek, torzítók, potméterek, fektetett gitár, sampler, szinti, drótok, dolgok, amiknek nem tudom a nevét, oldalt egy pergő és egy cin, utóbbira egy wc-lehúzó lóg, további hangokat generálva, érintésre, gumik. Mindezt felülről veszi egy kamera, a történeseket élőben vetítik egy vászonra. Hármuk közül Jan Jelinek a legismertebb, számos alteregója van, a szó eredeti értelmében vett minimaltól kezdve “hallgatós” electronicáig sokmindent csinál hangmintákból, hol egyedülállóbb technikai megoldásokkal, hol kevésbé. Amikor pedig a Groupshow előadásának egy pontján kuncogni kezdett, mert valami olyan hangot adott ki az egyik géppel, amire talán ő maga sem számított, akkor abban a kuncogásban a játék és a titok hatalma egyszerre volt benne.

A Groupshow közel két órán keresztül építkezett, majd kezdett elölről megint dolgokat és jutott el egy-egy felismerhető és követhető struktúráig ismét: az egészben az volt a legizgalmasabb, ahogy talált (na jó, végtelen rutinnal keresett és talált) hangokkal sikerült a dolgok kezdetét meglelnie és felfednie a három embernek, majd mindent a hang alapegységéből összeraknia. A műsorban benne volt a techno, a krautrock, a posztpunk születése, és épp ezért volt az egész nagyon emlékezetes – anélkül, hogy ezt a két órát darabjaira szednénk. A

Ezt követően, tizenegy előtt nem sokkal lépett a színpadra a svéd Skull Defekts négy tagja. Dobok és műanyag tartályok, gitár, basszusgitár, hang. Drone-okkal, riffekkel és hipnotikus monotóniával ragadták meg a tagok a rockzene csupasz energiáit, ezáltal pedig – mint ahogy egy számuknak is Rhythm Is The Key a címe – a tánc gyökereit. A közönség sajnos nem táncolt, bár a tagok felszólították őket erre és ők is járták a tempót. Jó zajosak voltak, a dalok hosszúak és pszichedelikusan egyszerűek (a lemezeik is jók), a feketébe öltözött tagok rokonszenvesek, viszont összesen félórát játszottak és pont akkor lett vége a koncertjüknek, amikor arra számítottam, hogy elkezdődik a valódi alászállás. Kevesen is voltak, csúszott is a műsor, egyszercsak vége lett, nagy kár. B-

A lengyel Complainer And The Complainers központi figurája Wojciech Kucharczyk, ő a Complainer, akihez az utóbbi években, lemezeken és élőben különböző fiatal zenészek csatlakoznak, most például egy dobos lány és egy gitáros fiú, mindketten aranyosak és pirospozsgásak. A produkció során David Byrne alakját nem csupán a zene szórakoztatóan idegbeteg és muzikális rángatózása idézte, hanem Kucharczyk poszt-rockabillys haja, ironikus orgánuma, illetve az ingjén látható Luaka Bop-felvarró is. Ő szintén dobolt meg tekergetett, illetve énekelt, zavartan, tört angolsággal konferált: kedvesen kifejtette, hogy mennyire tele van a hócipője a Chopin-évvel, merthogy az óvodákban is az szól, ezért inkább játszik egy Bartókot. Erre be is toltak egy pianinót, azon kezdett el játszani a dobos lány, aztán felépült rá egy újabb húzós dal (addigra a lány már a dobokat püfölte megint).

Így követték egymást az események, a gitáros ide-oda, a két másik tag között ingázva kapkodta a fejét feszes, néha kifejezetten zúzós funkpunkos témáival és tempóival, illetve egy szemüveges fiú is volt, aki néha nem csinált semmit, máskor meg égőket rakosgatott a színpadra, majd meggyújtotta őket, vagy írásvetítővel vetített a vászonra (azt, hogy No Video). A Complainers sem játszott sokkal többet félóránál, de azt az időt rengeteg apró zörgő világító dologgal töltötte ki, és sugárzott belőle az öröm. A-