Rónai András – 2008.08.14.  – http://quart.hu/cikk.php?id=2744

Balogh Kálmán cimbalomzenekarának lemezbemutatója és Mercedes Peón dudával feldobott átlag-világzenéje után a Világzenei Nagyszínpadnál hirtelen hatalmas tömegek nőttek ki a földből, hogy a Leningrad koncertjének ürügyén elveszítsék az eszüket és tiltott dolgokat műveljenek. Végül pedig kiderült, felér-e az afrobeatet megalapító apjához Seun Kuti, és vajon baj-e, ha nem.

Percre pontosan ötkor kezd az iWiW Világzenei Nagyszínpadon a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band, elvileg az Aven Shavale című lemezüket mutatják be. Elvileg, mert valójában itt és most csak az igen erős húzás a fontos, hogy lehessen táncolni a “cigányzenére”, és nemcsak a nagyszerű hangszeres játék és a finom hangszerelési megoldások nem érvényesülnek, hanem nagyjából az is mindegy, hogy macedon népdalt hallunk vagy egy prímás műdalát jazzesítve, vagy akármit. A cimbalom pedig mintha kifejezetten a háttérbe szorult volna a hangosításban. De az egész nem zavar senkit, engem sem, mert lehet táncolni – érdekes egyébként, ahogy a multikulturális fiatalok táncolnak erre a zenére, “rockosan” meg “elszálltan” meg ahogy éppen esik. Az egyik vendég Szalóki Ági, sztároknak kijáró hatalmas taps fogadja és búcsúztatja, persze jó is; Balogh Gusztáv több számban is énekel, ő is jó, de nem sztár, úgy látszik. B+

A következő Mercedes Peón rokonszenves hölgy, nagyon rövid a haja és – a Szigeten széles körben elterjedt módon – bikinifelsőben van, elég jól énekel és még jobban kiabál. A galíciai népzenéből származó szép dallamok szépek; meg a duda is egy érdekes hangszer; a rockos-jazzes-népies, vagyis világzenés együttesnek is van némi húzása, olykor pedig kifejezetten ugrálni is lehet rá. Ám az egész valami mérhetetlenül unalmas és érdektelen. C

Fél nyolcra ígértek egy flashmobot, de ha nem az volt az, hogy a színpad előtt egy bizonyos pillanatban mondjuk pont kétszer annyian ülnek, mint ahányan állnak, akkor nem tudjuk, mi lehetett az. Lassacskán gyűlnek az emberek, aztán Marton László Távolodó bejelenti a Leningradot, és hirtelen, de tényleg, egyik pillanatról a másikra iszonyatosan sokan lesznek. Lehet, hogy ez volt a flashmob, hogy nagyon sok ember ügyesen elbújt valahol. Arra lehetett persze számítani, hogy a zsinórban harmadszor itt játszó Leningradnak valamelyes kultusza alakult ki, de ami itt történt, az már bőven túlnőtt az együttesen. A maffiózónak látszó nagydarab költő most valami furcsa hawaii-ingszerűséget viselt, és rögtön az első számban ellőtte a poénokat, úgymint: üldögélt és átélve mutogatott; felállt, mutogatott és minimálisan táncolt; összetört egy széket, a fején egy sörösdobozt; egy másikat meg szétharapott. A későbbiekben egy rövid szavalós-hörgős mutatványt leszámítva nem tudta ezt fokozni – még néhány sörösdoboz az áldozatául esett, de ha jól láttam, csak egyetlen másik faszéket hozott, letette amellé, amin ült, de végül megkegyelmezett neki, és csak a fotósok árkába dobta be. Új elem volt viszont a tizenöt (!) tagú együttesben egy rendkívül mutatós vokalistalány, kevéske aranyszínű öltözékben. Végülis a hangja sem volt rossz, de ő is rögtön az első számban előrejött, és megmutatta, hogy tudja: nem elsősorban énekelni vették be. (További képek itt.)

De hiába a világ legviccesebb (de közben majdnem félelmetes) maffiózónak látszó költője, sörösdoboz-harapás és rendkívül mutatós vokalistalány, és hiába lendületes oroszos-skás-sokfúvósos zene, mindez csak ürügyként szolgált ahhoz, hogy a közönség egyben és külön-külön teljesen felszabaduljon. Az első percben megindult a tiltott bodysurfing, egyszerre sok-sok ember utazott a fejünk fölött, valamint egy gumicsónak, hol üresen, hol emberrel; az első perctől volt egymás sörrel locsolása és tárgyak (műanyag-poharak és palackok, vödör) dobálása, meg majdnem minden, csak pogó nem – a tánc eszeveszett volt, de szelíd. A koncert elején a zenekar mintha csak azért lett volna, hogy mindehhez a ritmust szolgáltassa. (Azért azt hozzá kell tennem, hogy meglepően sokan énekelték a szövegeket – vajon lehet-e, hogy mind oroszok voltak?) A második felében, azután, hogy besötétedett, egyszercsak végetért az eszeveszett móka – talán a zenekar is lassított egy kicsit. Nagyjából innentől lehetett őket zenekarként értékelni. Kiderült, hogy Szergej Snurov nagyszerű, reszelős énekes, bár csak majdnem frontember (ugye két jóval erősebb látványelem is volt); és hogy a zenészek nagyon pontosan tudják, mik a hatásos megoldások. De azért azt nem mondanám, hogy zenekarként a Leningrad a világegyetem legjobbjai között van. Mondjuk kb. B+, de ennek egyébként majdnem semmi jelentősége nincs, mert nem erről szólt ez a majd’ másfél óra.

Meggyőződésem, hogy az afrobeat azon kevés műfajok egyike, amit gyakorlatilag lehetetlen elrontani. Amikor azonban elkezdődött a műfajalapító Fela Kuti zenekara, az Egypt 80 koncertje – egyelőre a vezető, Seun Kuti legendafi nélkül -, kiderült, hogy persze hogy elrontható: ha például a hangszerek felét nem lehet hallani, és a maradék is nagyjából úgy szól, mint egy MySpace-lejátszó. Kellett nagyjából tíz perc, míg (a gitárral kezdve) megjött a hang, és miután a szaxofonos-énekes bekonferálta Seunt, már majdnem meg is voltunk. És egy újabb rejtély: pont ekkor lett megint megfelelő mennyiségű közönség. Ezután pedig kiderült, hogy mégis igazam volt: az afrobeatet nem lehet elrontani.

Eleve: négy ütős játszotta a hipnotikusan ismétlődő ritmusokat, ez már magában majdnem elég az üdvösséghez. A basszus, a két gitár (és valahol a háttérben egy Korg) szintén körbe-körbe járt, nem tolakodtak, de biztos alapokat teremtettek. Aztán négy fúvós, akik némely szólókat leszámítva egyszerű, hatásos frázisokat játszanak, mikor a pillanat úgy hozza; és két vokalistalány, akik amikor nem felelgettek a vezetőnek, a seggüket rázták közepesen visszafogottan. Seun Kuti pedig keveset fújt, sokat zenekarvezetősködött, közepesen sokat énekelt (kicsit az énekbeszédhez közelítő stílusban, mint Fela is); viszonylag sokat kommunikált a közönséggel is. Éneklés közben “őrült” táncolt lejtett, széles gesztikulációval és testmozgással. (További képek itt.)

Elsőként/másodikként egy Fela Kuti-számot játszottak (Gba Mi Leti Ki N’ Dolowo / Slap Me Make I Get Money), de aztán kiderült, hogy Seun saját darabjai kicsit szellősebben bánnak a stabil alapokra ráhelyezett énekkel és fúvósokkal: nincs meg bennük az a pszichedelikus-pszichoaktív sűrűség, mint Fela lemezeiben. Mint ahogy a fiú karizmája élőben is bőven elmarad attól, ami Felából a lemezeken is átjön. És mégis: olyan hipnotikus, a mindig-ugyanazt és a változatosságot éppen a megfelelő arányban vegyítő koncert volt ez, aminek hatását tekintve nem is a közhelyszerűen ismert “világzene” a megfelelő párja, hanem a legjobb elektronikus tánczenék. És bizony hiába, hogy nem a legjobb, így is elképesztően jó volt. (A)