Sidó Zoltán – 2009.05.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=3688

Ha a Sonic Youth a Pavement egykori basszusgitárosával egészül ki, akkor azt a koncertet látni kell. Kritikusunk nemcsak látta, de minden idegszáláva át is élte, és messzebb jutott a Sonic Youth-rejtély megfejtésétől, mint valaha, mégsem panaszkodott, hiszen nem volt miért.

Bár életem egyik legjobb koncertélménye volt a kremsi Sonic Youth, mégis nagy erőfeszítésembe került, hogy beszámolót írjak róla. Nagy volt a csábítás ugyanis, hogy a helyszín és a dátum alá egyszerűen bekanyarítsak egy nagy, kövér A betűt, bármiféle kommentár nélkül, legfeljebb annyi bőbeszédűséget megengedve, hogy a setlistet is odamásoljam önigazolásul. Leginkább ez adta volna vissza ugyanis a koncert kompromisszummentes, mindent elsöprő jellegét, de következzék mégiscsak egy “rendes” beszámoló.

A Donaufestival viszonylag rangos eseménnyé nőtte ki magát az évek során, az általam eddig olvasott beszámolók alapján azonban engem egy cseppet sem vonzott, ugyanis úgy tűnt, ez egy afféle “művészkedős” dolog lehet, ahova az ember látókört tágítani és meghökkeni jár, hogy “nahát, ilyen is létezik.” Ezért volt furcsa, hogy idén “transznemű hárfás, vándorpróféták” és “rózsákból facsart elektronikus tánczene” helyett olyan indielegendákat hívtak meg mint a Raincoats, a Butthole Surfers, a Spiritualized vagy a Sonic Youth. Ez utóbbi a grand openingnek szánt nulladik napon lépett fel, ami szervezési szempontból azért nem volt szerencsés, mert sikerült olyan koncertet adniuk, hogy minden, ami ezután következett, gyermeteg próbálkozásnak tűnt csupán.

Azért előtte is történt pár dolog, például fellépett Fennesz, akire azért voltam kíváncsi, mert ez volt az első találkozásom az utóbbi tíz év talán egyetlen nemzetközileg is komolyan jegyzett osztrák zenészével – de sajnos nagyot kellett csalódnom. A koncert pedig kimondottan izgalmasan indult; Christian Fennesz egy szörfös gitártémát koszolt össze folyamatos susmorgással és felvillanó neszekkel, ami olyan volt, mint a tengerparti homokban a szél által görgetett szemét. Ezután azonban eltűnt a gitár, a napfény és nagyjából minden más is – kábé negyven percnyi folyamatosan zúduló, arctalan és ritmustalan zaj következett bármiféle kapaszkodó nélkül. Leginkább a liftakna-zene kifejezéssel tudnám megfogni a hallottakat: levegőáramláshoz hasonló, véget nem érő süvöltés és néhány nagyon messzinek tűnő zörej. Húsz perc után lett elegem, ki is vonultam a merch-pulthoz, ahova irdatlan mennyiségű Sonic Youth-relikviát pakoltak ki: vagy húszfajta póló, kétfajta bögre, sapka és természetesen az összes lemez minden elképzelhető formátumban és kiadásban. Az érdeklődésnek megfelelő volt a kínálat, ugyanis már jó előre elfogyott minden jegy aznapra, ami a világ boldogabbik részén egyáltalán nem meglepő, elvégre mégiscsak a Sonic Youthról van szó, ami tudniillik valószínűleg a valaha volt legnagyobb rockzenekar, de ha az nem is, hát a legjobb háromban biztosan benne van.

Ehhez méltó lelkesedéssel töltött el, mikor Thurston Moore, Kim Gordon, Lee Ranaldo és Steve Shelley megjelent a színpadon, kiegészülve Mark Ibolddal, a Pavement egykori basszusgitárosával, ami ugye tipikusan az az eset, hogy ha másfél órán keresztül némán állnak előttem, már le vagyok nyűgözve. Ők pedig belekezdtek a Schizophreniába, ami alatt még mindig meg voltam illetődve a látványtól és Iboldot figyelve folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egy Pavement-számot hallgatnék. Mikor végre sikerült leküzdenem magamban a meghatódott tinit, elkezdtem figyelni: hülyén hangzik, de titkon arra számítottam, talán sikerül valamit megértenem a zenekarból. A Dinosaur Jr alatt például ez egészen jól sikerült annak idején, de a Sonic Youth esetében, ha lehet, még távolabb kerültem a megfejtéstől. Ranaldo és Moore gitárjátékában ugyanis pont az a különleges, hogy nem “rendeltetésszerűen” használják a hangszert, pontosabban a sok évtizede a gitározás egyetlen módjának tartott húrpengetés a játékuknak csak egy kis eleme, ami alig lényegesebb a többinél.

Ezt kiválóan prezentálta Thurston és Kim koraesti, Mirror/Dash néven elővezetett koncertje: a színpadon volt két gitár és két erősítő, ők pedig kocogtatták, rázogatták és egyéb módon kínozták a hangszereket, különféle hangokat kihozva így belőlük. A Sonic Youth pedig ugyanezzel a módszerrel képes popdalokat írni, megzabolázva a zajt és hiába tudom, hogy milyen hangokat fognak le közben, egyszerűen bele kell törődnöm, hogy soha a büdös életben nem fogom megtudni, mi történik ott azokon a hangokon kívül. Sőt, valószínűleg senki más nem tudja, így az a különös érzés töltött el, hogy amit most hallok, azt csak most és csak tőlük hallhatom.

Eddig az okoskodás, ugyanis ha egy koncert végig enged gondolkodni, az valószínűleg soha nem kapna tőlem A-t. Az első néhány szám bemelegítője után azonban fokozatosan belelendült a zenekar. A kalimpálós punk ‘Cross The Breeze-nél már lehetett érezni, hogy a tagok túl az ötvenen sem alibi-koncertekben gondolkodnak. A Tom Violence alatt előkerült a dobverő és a csavarhúzó, amivel Thurston és Lee Ranaldo iszonyatos módon nekiesett a gitárjának. Az Eric’s Trip alatt egyre inkább felszínre került bennem a nemrég még kíméletlenül elnyomott tinédzser, az új lemez egyik száma után pedig minden kontrollt elvesztettem és jött a sok évvel ezelőtti Tankcsapda-koncertek koreográfiája.

Megszólal a szám (Silver Rocket). Ököl a levegőben, üvöltés teli torokból. Behajítom a mellettem állót a forgatagba és már ugrom is utána, hogy aztán az első sorokban küzdjek, léggitározzak és őrjöngjek. Az eközben elhangzó dalokra már nem is emlékszem, csak arra, hogy amikor lihegve másztam ki egy kis levegőért a tömegből, Lee Ranaldo akkor tette fel a partiszemüvegét, hogy lenyomja a Hey Jonit. Úgy tűnt, ez a négy öregember soha nem fog leállni, előbb dől ki a közönség, minthogy ők szünetet tartsanak, ami kezdett elég frusztrálóvá válni, de aztán csak levonultak a Kool Thing után. Volt még két ráadás, meg iszonyatos ováció, 100%, slágerparádé, minden.