Sidó Zoltán – 2009.06.09. – http://quart.hu/cikk.php?id=3813

Három év – és számos, az együttes jelentőségét taglaló Quart-cikk megjelenése – után itt az új Sonic Youth-lemez. Az “érett” korszak után Thurston, Kim, Lee és Steve újra feltekerik az erősítőket, és a köpködő ribanc is ismét a helyére kerül. Kritikánkból kiderül, hogy mire elég ez, és ha már, akkor megint megfejtjük a Sonic Youth pályafutását.

Szinte napra pontosan három évvel a Rather Ripped után új nagylemezzel jelentkezik a Sonic Youth. Nem tűnik soknak ez az idő, de ha kicsit utánanézünk, kiderül, hogy soha ekkora szünetet nem tartott még a zenekar két sorlemez között (kiszámoltam: egészen pontosan 4 hónappal több ez a Washing Machine és az A Thousand Leaves közti holtidőnél). Ezalatt itt a Quarton megfejtettük, honnan is indult és milyen gyökerekből táplálkozik a Sonic Youth, mi teszi a Daydream Nationt a legjobb indierock lemezzé és milyen elsöprő erejű koncerteket adnak még ma is – a régi dalokkal. Az új lemez tárgyalásához azonban ez – a hőskor ismerete – nem elég. Az Eternalt nemcsak hogy tisztességtelen, de felesleges is lenne a Daydream Nation körüli időszakkal összehasonlítva elemezni. Megvan neki a saját közege, ami lehet, hogy a poptörténet szempontjából közel sem olyan jelentős, mint ’88 volt, de ez mégsem lehet ok arra, hogy teljesen elhanyagoljuk.

A Sonic Youth életműve ismertség és elismertség szempontjából leginkább egy elemlámpa fényéhez hasonlít. Van ugye a fényforrás, a körülbelül ’87-től ’92-ig, a Sistertől a Dirtyig tartó csúcsidőszak. Az ekkor készült szenzációs, egytől-egyig kanonizált lemezeket kis túlzással mindenki hallotta, aki a Bravo magazinon túl egy kicsit is érdeklődik a popzene iránt. Az ezt az időszakot követő, illetve megelőző egy-két nagylemezt még szokás ismerni, mégha jelentőségükben valamivel el is törpülnek az előzőektől. Magyarországon különösen a ’95-ös Washing Machine-nak van kultusza, e lemez turnéjának keretén belül érintette ugyanis a zenekar első és mindeddig utolsó alkalommal hazánkat és annyian áradoztak már arról, hogy milyen fantasztikus is volt a Diamond Sea a Szigeten, hogy azóta az is elhitte, hogy ott volt, aki pedig nem is. És végül, ahogy az elemlámpából szűrődő fény is egyre halványul, úgy ritkulnak a hivatkozások az ezen a külső körön kívül született lemezekre.

Pedig hát ezt követi a Sonic Youth úgynevezett érett korszaka, amit az A Thousand Leaves, egy méltatlanul alulértékelt darab nyit. 1998-ra már nagyjából teljesen kifulladt a nagy függetlenrock-hullám; a Sonic Youth-szal együtt a színtér lelkét jelentő Dinosaur Jr, Pavement vagy Archers Of Loaf már jócskán túl volt a csúcson, ideje volt hát új utakat keresni. Thurston Moore-ék pedig leginkább a Canben találtak új ihletforrásra: az egész lemez a maga hosszú, nyúlós dalaival, csak jelzésszerű dallamaival és visszafogottnak tűnő, mégis igen intenzív hangszeres maszatolásával egyetlen nagy tisztelgés a hetvenes évek eleji krautrock emblematikus zenekara előtt. A tizenegy perces Hits Of Sunshine-nak nemcsak a Future Daysen jutna hely, de a legkiemelkedőbb Sonic Youth-dalok között is ott a helye. Az ezt követő hírhedt NYC Ghosts And Flowersszel sokak szerint a zenekar az emberiségen akart bosszút állni a nem sokkal korábban ellopott hangszereik miatt, azonban jóval valószínűbb, hogy csak egy feleslegesen nagy vállalás látványos kudarca volt a lemez. Meg akarták idézni a pezsgő, izgalmas New Yorkot halott beatköltők és a kezdeteket idéző furcsán töredezett hangok segítségével, a végeredmény azonban egy idegesítően okoskodó album lett.

Nagy meglepetésre végül a kezdetben csak producerkedő, majd egy időre teljesértékű taggá váló Jim O’Rourke rángatta vissza a zenekart a hagyományosabb dalokhoz. Már a 2002-es Murray Streeten érzékelhető volt a változás: a hosszú hangszeres kalandozásokat sikerült megjegyezhető, popos elemekkel ellensúlyozni, a két évvel későbbi Sonic Nurse-ön pedig már egyértelműen ez utóbbiak alkották az album javát. A két lemezen végig jelen volt az A Thousand Leaves óta jellemző nyugodt, már-már emelkedett hangulat, mindkét album egy megállapodott, érett zenekar képét mutatta. Úgy tűnt, a Sonic Youth tagjai végleg hátrahagyták a hangrobbanásokat és a punkos lendületet, ennek betetőzéseképp pedig megjelent a Rather Ripped – egy öreges, mindenféle kísérletezést és zajongást nélkülöző klasszikus poplemez. Az ötlet érdekes volt, a megvalósítás viszont már egyáltalán nem: az Incinerate-en kívül nem voltak a lemezen igazán jó, emlékezetes dalok és valahogy az egész nagyon sérülékenynek tűnt a folyamatosan változó, mégis kordában tartott zaj nélkül.

Ez a hagyományos poplemez és végül a korábbi dolgaikhoz visszatérő idei Eternal kontrasztja kellett nekem ahhoz, hogy rájöjjek, miért van az, hogy folyamatosan csak a múltról beszélnek a Sonic Youth-szal kapcsolatban: azért, mert a zenekar többé-kevésbé odaillik a Motörhead, az AC/DC és a többi soha nem változó zenekar mellé. A kisebb kitérőket leszámítva ugyanis nagyjából az EVOL óta lemezről-lemezre ugyanazt a hangzást, ugyanazt az egymásba fonódó disszonáns gitárjátékot hozzák; még ha maguk dalok hol elszállósabbak, hol slágeresek, hol pedig “művésziek”, a dallamvilágban is van azért valami rögtön felismerhető. És a Sonic Youth esetében többet nyom a latban a hangzás állandósága a dalok változásával szemben, mint úgy általában – hiszen a zenekar identitása nagyrészt azért mégiscsak erre épül. Könyörgöm, még a tagok is ugyanúgy néznek ki húsz éve! Ezzel persze az égvilágon semmi baj nincs, de ahogy a Motörhead esetében csak az Ace Of Spadest emlegetik folyamatosan, úgy a Sonic Youth sem fog soha megszabadulni a daydreamnationözéstől. A csúcskorszakot követő lemezek pedig lehetnek jók, közepesek, vagy éppen kimondottan rosszak is akár – a lényeg, hogy hozzák a megszokott, jólismert formákat.

Az Eternal pedig pontosan ezt teszi. Thurston, Kim, Lee és Steve a komótos őszülés után megint feltekerték az erősítőket, kicsit begyorsítottak és írtak tizenkét dalt, amiken egyszerre érződik a nyolcvanas évek feszültsége és az utóbbi tíz év megfontoltsága. Újra hangosak a gitárok és elsöprő a lendület, aminek a legnagyobb nyertese egyértelműen Kim Gordon: minden tiszteletem Kimé, de az utolsó tíz év csendes dolgaihoz egyáltalán nem illett az ő “köpködő ribanc” szerepe, így az utóbbi időkben rendre azok a dalok jelentették a mélypontot, amelyekben ő énekelt. Most azonban kedvére kitombolhatja magát, mindjárt az albumnyitó Sacred Trickster az övé, ami lényegretörő, odabaszós stílusával a Goo legszebb pillanatait idézi.

Ha már kissé szerencsétlen módon nyertesről beszéltem az előbb, hát egyértelmű vesztese is van a lemeznek, aki pedig nem más mint szegény Lee Ranaldo. Az ő dalai mindig a Sonic Youth-lemezek legjobb pillatai közé tartoztak a Mote-tól a Karen Koltrane-ig, de az Eternalon általa írt egyik dal (What We Know) valószínűleg pályafutása legrosszabbja. A Walkin Blue-val szerencsére később kárpótol valamelyest – ez a dal egyébként megintcsak azt a benyomást kelti, ami már a korábbi, általa énekelt számokból, meg a színpadi kiállásából is kitűnik, hogy Lee Ranaldo valójában egy zugrocksztár, aki szíve szerint nagy tömegeket énekeltetne és széles terpeszben gitározna, de valamiért szégyelli ezt bevallani.  Thurston egyéni csúcsa egyébként a No Way, ha már így nevén neveztem mindenkit.

A fent említett néhány kiemelkedő számon kívül azonban az Eternal nem rejteget túl sok meglepetést. Sőt, kimondottan egyértelmű lemez, ami első hallgatásra ugyanolyan, mint századszorra. A második szám (Anti-Orgasm) például mintha építőkockákból lenne összerakva: ezt a részt követi az, majd jön a harmadik és nincs semmi kötőanyag közöttük, amitől túlságosan is kiszámítottnak tűnik, pedig ez soha nem volt jellemző a Sonic Youthra. A dal verzéje egyébként kimondottan fogós, de úgy tűnik, nem tudtak hozzá megfelelő körítést találni, így kisakkozták, mi is illene oda. Ez egyébként több számban előjön: egy-egy jó dallamot vagy gitártémát jobb híján üres gitárfacsarásokkal vagy kiállásokkal egészítenek ki, amitől az egész kicsit alibiszagú és könnyen átlátható lesz.

Mégis rendben van ez a lemez; vannak rajta szerethető, remek részek, meg szörnyű unalmasak is, de mindent összevetve végétére is tizenkét hangos Sonic Youth-dal ez, ami mégiscsak valamiféle kielégítő biztonságérzetet nyújt. Ha meg nem, hát akkor megint elő lehet venni a Daydream Nationt.