Gitár János – 2006.07.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=250

Mission of Burma: The Obliterati
B+
A MoB sztorija pedig az, hogy 1980-ban alakult Bostonban, az amerikai posztpunk egyik legfontosabb zenekaraként tartják számon, 1983-ban oszlott fel, mert Roger Miller énekes-gitáros (aki korántsem azonos Roger Miller country-énekessel, a King Of The Road szerzőjével) attól tartott, hogy megsüketül. 2002-ben általános meglepetésre újjáalakultak, nem éppen nosztalgia-célból: ez már a második albumuk az új érában. Mintha az lenne, hogy mindazok a zenei/kulturális hatások és élmények, amiket a mai fiatalok (lásd lentebb) pont a MoB-n és kortársain átszűrve fogadnak be, itt direktebben működnének. A Nuggets-korszak pszichedelikus garázsrockja, a Stooges, a Ramones mind itt integet, a tisztítatlan megszólalás, az erőteljes ének pedig arra emlékeztet, hogy a MoB az amerikai hardcore szentjei közt is szerepel. Attól poszt, hogy nem egysíkú, hogy intelligens, hogy a változatos hatások (ideértve Donna Summert is) sajátos egységbe olvadnak. Attól meg punk, hogy könyörtelenül megy a zúzás (pedig a fiúk rég elmúltak 19 évesek).

Radio 4: Enemies Like This
C
A múlt évezred végén felburjánzott New York-i posztposztpunk hullámmal érkezett Radio 4 fő haszna és értelme minden bizonnyal az, hogy kezdő zenerajongók számára könnyen és egyszerűen demonstrálható legyen: mily sokat is számít a poprockzenében a producer. A R4 második albumát, a 2002-es Gotham! címűt a helyi neopunkfunk apostolaival, a DFA-val vették fel és igen szórakoztató darab. Ez meg azóta a második mellényúlás. Elvileg a Gang of Fourt és a Mission of Burmát kéne újraértelmeznie, de inkább a korai U2 hallik – ráadásul az is mintha a Simple Minds sivatagos érdektelenségén át érkezett volna Brooklynba. És 2006-ban csinálni majdnem pont olyan, tényleg csak egy kicsikét gyengébb, fehérsrác-reggae-t, amilyet a Clash játszott 1979-ben… annak mi értelme van?

The Rogers Sisters: The Invisible Deck
B-
A 2003-as Purely Evil óta jó sok szteroidot nyomhatott be a két (már megint) brooklyni nővér, Jennifer és Laura, valamint harcostársuk, Miyuki Furtado: sokkal izmosabb, ütősebb a hangzás. A dolog veleje persze ugyanaz, ugrálós, bulizós, mozgalmi punk/posztpunk. Erős B-52’s- és Chumbawamba-befolyás a dallamokban és a fiú-lány szólamok dinamikájában + reimportált jappán lelkesedés (tessék a Kill Billben fellépő The 5, 6, 7, 8’s-ra gondolni). Egyvégtében hallgatva elég monoton az album (a példaképekhez képest kevés az ötlet, a játékosság), egy-egy leválasztott számmal viszont bizonyosan tarolni lehet az indie-diszkóban.

Sonic Youth: Rather Ripped
B-
Az 1981-ben alakult – és azóta se feloszlott – SY az amerikai alternatív rock egyik megteremtője és alapintézménye. Ők hozták össze a kortárs zenei avant-garde-ot és a Ramones-rajongókat, ők taposták a noise-ösvényt a grunge fiataljai előtt. Új albumuk viszont kimondottan nem experimentális, hanem kimondottan dal-központú. A zenekar jól játszik, de a megszólalásnak nem használ, hogy bár hangjuk alapján is mindkettőjükkel szívesen barátkozna az ember, sem Kim Gordon, sem Thurston Moore nem különösebben expresszív énekes. A – magukhoz képest – popos megközelítés oda vezet, hogy a számok egy része leginkább a Cure-ra hasonlít, mások meg olyanok, mintha a SY a 60-as évek végéről játszaná totál ismeretlen zenekarok szerzeményeit valami perverz koncept keretében. A forradalom ezúttal elmaradt.