Plankó Gergő – 2010.11.09.  – http://quart.hu/cikk.php?id=5654

Frusztrált tinik gördeszkáznak a hiphop romjain. Olyan szövegeket nyomnak, hogy attól a metálosok is sírva bújnak a sarokba, olyan alapokkal, amelyek egyszerre kísértetiesek, agybahasítóak és flegmán kreatívak. Itt van minden borzalom, amin tizenhat évesen röhögtünk, miközben George Romero világa találkozik a Neptunesszal – mi lehetne ennél romantikusabb? Letölthető lemezek!

Belekezdeni sem érdemes a fent látható videó nélkül. Van benne sima hányás, vérhányás, fogkitörés, körömletépés, aztán még egy egy kis vér, mindezen remekül szórakozó amerikai fekete tizenévesek, horrorszinti, erős basszusok, agresszív szöveg – az Odd Future (teljes nevén Odd Future Wolf Gang Kill Them All, aka OFWGKTA) kollektíva lelke.

Hogy miért csinálják ezt? Ennyire zavarba akarják hozni a gyanútlan internetezőket meg a szegény kertvárosi anyákat? Hát, biztos ez is benne van, különben nem töltenék fel a Youtube-ra, de ami ennél sokkal fontosabb: azért, mert leszarják az egészet, de annyira, aminél jobban már szinte fizikai képtelenség lenne leszarni bármit is. Ez persze nem olyan nagy dolog, mi más dolga lenne néhány tizenéves (shiiiiiiiiiiiiiiiiiiet, a klipben rappelő Earl 16!) arcnak, mint két pofozóverseny között felfoghatatlan mértékben leszarni mindent. Viszont ez a mérhetetlen leszarás egyfelől tökéletesen passzol a hiphop jelenlegi, mondjuk posztapokaliptikus állapotához, másrészt meg azért mégiscsak úgy szarnak le mindent, hogy abból király számok lesznek.

A Los Angeles-i Odd Future nagyjából tíz főből áll, a tagság viszonylag rugalmasan alakul: a főnök a 19 éves Tyler, The Creator, rajta kívül itt van például Earl Sweatshirt a videóból, Hodgy Beats, Domo Genesis, Mike G, Jasper, Taco, Left Brain és The Super 3. Különféle kombinációkban adnak ki lemezeket, gördeszkáznak, drogoznak és bandáznak együtt. A legtöbb lemeznek Tyler a producere, ezen kívül rappel és a borítókat tervezi, egyébként pedig értelmes, ambíciózus és szimpatikus arc. Alapjai, ha nem is ütnek mondjuk akkorát, mint amikor az ember életében először hallotta Dizzee Rascalt, erősek, izgalmasak és kellően elborultak: a DJ Screw-féle, köptetőszirupban úszó elszállt texasi hiphopot gondolja tovább, kísérteties és fenyegető szintetizátorhangokkal (hangmintákat szinte egyáltalán nem használ, mert I like to create shit, some brand new shit, that kids will sample in the future), Madlibet idéző eleganciával, húzós és kattant funkos becsípődésekkel, agybahasító basszusokkal. Nem különösebben bonyolult, sokkal inkább ösztönös, gyomorból jövő, mégis okos – és tényleg hallatszik rajta, hogy semmi más cél nem volt vele, mint hogy ami létrejön, az legyen állat.

Mindehhez teljesen gátlástalanul tombol az erőszak és a savas nihilizmus a szövegekben. Horogkeresztek, rengeteg nemi erőszak, fegyverek, halál, drog, ilyesmi, néha egészen zavarbaejtő; miközben pontosan kiderül (különösen a videókkal együtt), hogy az egész nem más, mint tizenéves haverok flegma nihilizmusa – minimálisan sem komolyan véve, ugyanakkor véletlenül sem idézőjelben, hiszen valószínűleg nem is tudják, mi az a nihilizmus. Szűrés és önreflexió nélkül ömlik be a szövegekbe minden, amin az ember 16 évesen röhögni szokott a hülye haverjaival. Mocskos és sötét, mégis romantikusan tiszta. Ahogy Tyler mondja, most épp a sorozatgyilkosok elméje érdekli, ezért arról rappel, de lehet, hogy jövő héten már a zabkásáról fog.

A lemezek (amelyek kivétel nélkül ingyen letölthetőek) mindig valamelyik előadó nevén jelennek meg, de nem igazán szólólemezekről van szó, többé-kevésbé mindegyik közösségi produkció, különböző főszereplőkkel. A többiekhez képest bölcs öreg Tyler, The Creator saját lemezén, a Bastardon túllép a kurvák kibelezésének kitárgyalásán, és például az Odd Future-i családmodellről is értekezik (“I just want my father’s email/ So I can tell him how much I fucking hate him in detail”), és általában is több arcát mutatja meg, egyszerűen azzal, hogy néha olyan, mintha tényleg simán csak egy frusztrált tizenéves lenne. A korai Eminem akkor is eszünkbe jutna róla, ha Earl Sweatshirt az AssMilk című közös számukban nem mondaná ezt ki nyíltan is. Persze azért dühből is van bőven (igaza van annak, aki szerint 25 évvel ezelőtt Tyler egy hardcore zenekarban játszott volna, a reszelős hang egyébként is megvan hozzá); a megszaggatott szintikkel, a zongorás önvallomással és a néha egészen pszichedelikusan szétfolyó számokkal együtt Tyler izgalmasan mutatja produceri és előadói repertoárját, több csúcsponttal, igaz, ezek között kisebb üresjáratokkal. B+

Rövid és tömény az Earl Sweatshirt neve alatt megjelent EARL, ami egy hiphop-album esetében már önmagában is érdem, nincsenek ugyanis felesleges skitek és elterebélyesedő lassú számok, amik a lemezek hosszúságával párhuzamosan szoktak elburjánzani. Itt ilyesmire nincs idő, 25 perc tömény rendőrgyilkolás és tyrannosaurusfasz, Tyler súlyos alapjaival és Earl egyszerű előadásával, amellyel szinte bármi természetesen hangzik. Sajnos Earl családja nem nézte jó szemmel a fejleményeket, ezért egy kiképzőtáborba küldték fegyelmet tanulni a lemez megjelenése után, ahonnan reméljük, kellően dühösen tér vissza, mert Tylerrel már készül az új közös produkció. B

A legújabb a sorban Left Brains és Hodgy Beats, vagyis a MellowHype lemeze, a Blackenedwhite. A Halloweenkor megjelent album az eddigiekhez képest is csúcsra viszi a horror-esztétikát, a legtöbb alap mintha egy George Romero-zombifilmből lenne felturbózva, sötét hangulattal, mégis a Neptunest idéző játékosságal – Tyler mondta, hogy amikor Left Brains megmutatta neki a Gram című számot, úgy érezte, ez a szám foglalja össze leginkább, mi az az Odd Future. Az erdei kúrások és rendőrgyalázások (már megint!) közé pedig valami megmagyarázhatatlan mélabú is bekúszik, így lesz ez az Odd Future katalógus eddigi legösszetettebb lemeze, aminek értékéből csak az von le, hogy kicsit néha megcsúsznak a gangstázással. A-

Sokkal kevésbé súlyos, de így is abszolút szórakoztató Domo Genesis lemeze, a Rolling Papers. Gyilkolás- helyett inkább szívásorientált, és bár azért ez sem egy napfényes kaliforniai lötyögés, lényegesen lazább hangvételű; Tyler alapjai időnként egészen R&B-sbe fordulnak, miközben a feszültség megmarad bennük. Még vicces oda-vissza vágás is van kettőjük között a Super Marker című számban. B

Kevés népszerűbb téma volt a tavalyi évtizedértékelések során, mint az, hogy most akkor meghalt-e a hiphop, vagy sem. Azt valószínűleg még az ortodox kapucnisok is el tudják fogadni, hogy a műfajnak az a fajta radikális ereje, ami egyszerre rántott magával mindenkit az utcasaroktól a felhőkarcoló legfelső szintjéig, már a múlté. Azt viszont a hiphop sírján táncolók sem tagadták, hogy ez egyáltalán nem jelenti, hogy ne születhetnének többé nagyszerű hiphop-lemezek. Ezek viszont leginkább előadójuk varázsos személyiségétől és zabolátlan ötleteitől tudnak jók lenni, nem a műfaji keretek adta lehetőségek miatt. Természetesen nem a hiphop az első , amivel ez megtörténik, de ez a műfaj éppen most ért ide. Így aztán különösen üdítően hat néhány mocskos- és véresszájú, nagyon tehetséges, önmagát semmitől (kritikusoktól, elvárásoktól, stílusbeli kötöttségektől) sem zavartató tizenéves, akik a délutáni deszkázás és az esti baconsütés között nyomnak valami zenét, ami szerintük jól hangzik.