Inkei Bence – 2007.01.22. – http://quart.hu/cikk.php?id=702

Ugyan még sosem került rá sor, de nem elképzelhetetlen, hogy valaki egyszer megkérdezi tőlem, hogy “ugyan ki írja ma a legtökéletesebb, egyszersmind legszellemesebb és legőrültebb dalokat?” És akkor Kevin Barnes nevét kapásról rávágnám. Főleg, hogy most megcsinálta minden idők talán legvidámabb depressziós lemezét.

A manapság már széles körben elismert Barnes elég hosszú utat tett meg idáig, hiszen kezdeti lemezei nagyjából olyanok, mintha egy tehetséges óvodáscsoport csinálta volna, mondjuk hallocinogén drogok hatása alatt. Ekkor még az Of Montreal együttesként funkcionált, egy volt a sok amerikai neo-pszichedelikus kultzenekar közül. A fordulatot a 2004-es Satanic Panic In The Attic hozta, amely nemcsak fogyaszthatóbbá tette az Of Montreal zenéjét és elektropop-, illetve funk-elemekkel dúsította a “brit inváziós” dallamokat, de simán ott van az új évezred legjobb poplemezei között.

Barnes azt szinte már teljesen egyedül vette fel, csak a turnékon egészíti ki a többi zenész, akik a promo-fotókon veszik körbe. A Satanic Panic… ugyan nagyon magasra tette a mércét, de elérte, hogy azóta valamennyi Of Montreal lemez esemény, ő maga pedig egy lapon említendő a hasonló mai powerpop-géniuszokkal, mint AC Newman (New Pornographers) vagy Robert Schneider (Apples In Stereo), de a Fiery Furnaces néha túlvariált, néha viszont perfekt melódiái is beugorhatnak.

Az előző album, a Sunlandic Twins kicsit egyenetlenre sikeredett, viszont a videóit játszották már az MTV alternatív klipműsorai, és eladtak belőle 50 ezret. Mindezek ellenére Barnes-nak egyáltalán nem volt sikeres az az időszak, és nagyrészt ezek az élmények ihlették az új lemezt: Norvégiába költözött a feleségével és újszülött gyerekével, ám ott nem találta a helyét, mély depresszióba zuhant, és erről szól az album első fele. A második pedig arról, amikor elköltözött a feleségétől, aki Oslóban maradt a gyerekkel, míg ő visszament Georgiába, ahol alkoholba és bulizásba fojtotta a bánatát. Ám ebből alig jön át valami, sőt, a legdeprimáltabb témájú dalok a legvidámabbak a lemezen, így például a Gronlandic Edit, amikor funkos basszusalapokra énekel arról, hogy egyfolytában egy barátja házában döglik, és naponta csak egyszer mozdul ki vásárolni. A kontraszt a téma és a zene között a depresszióval vívott heroikus küzdelemről szóló Heimdalsgate Like a Promethean Curse-ben a legszembetűnőbb, a hozzá készült klip pedig zseniálisan idétlen, akár az Of Montreal maga. Ehhez képest a második részt inkább zaklatott, kísérletező és nehezebben befogadható dalok jellemzik.

A már döntően szintetizátorok uralta hangzás ellenére sem beszélhetünk igazi elektropopról, az eddig jellemző barkácsdiszkó jelleg is megmarad, mint ahogy a rendkívül dallamos vokálok is, de Barnes nem felejtette el azt az érzékét sem, hogy szinte minden számban húzzon egy váratlant, alig van egyszerű, verzé-refrén-verzé szerkezetű dal, sosem lehet kiszámítatni a folytatást. Bár ő maga Sly Stone-t nevezte meg a lemez fő ihletőjeként, inkább Prince-re lehet asszociálni néha, és nemcsak a falzett énekhang miatt. Aki egy új Satanic Panic-et várt az Of Montrealtól, újból csalódni fog, de Barnes-nak esze ágában sincs visszanézni, és a Hissing Fauna… az idióta címe ellenére ambiciózus, egyedi lemez, még ha nem is mindig könnyű hallgatnivaló. Zárásként pedig happy end, hiszen újra együtt a Barnes család, ráadásul nem is Norvégiában. Ennek tudatában még inkább kimondható, hogy érdemes volt ezért a lemezért ennyit szenvedni.