Puskár Krisztián – 2007.12.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=2034

Amikor fiatalkorú punkok állnak sorba a színpad szélén, hogy fotózzanak még egyet mielőtt a tömegbe ugranak, miközben Gangxta Zolee is a színpadon malmozik, sok minden felvetődik a kritikusban. Januári fellépése után a UK82 öreg punkja, Colin Abrahall ismét részegen állt a színpadra, a GBH ismét jó koncertet adott, mégis önmaga paródiájává vált. Illetve nem konkrétan a banda, és persze nem is a részeges énekes a hibás.

A manapság hazánkban zajló őspunk-koncertek két párhuzamos síkon léteznek egyszerre,  egyszerre adják mindazt, aminél többet egy adott pillanatban nem is kívánhat magának az ember, miközben a létük maga annyira kiüresedett és érdektelen, hogy az egész bármelyik percben visszafelé sülhet el, ez benne van a pakliban. A punk persze többé-kevésbé örök. Erre közvetetten Nagy Levente, az előzenekarként fellépő, immár huszonöt éves Elit Osztag énekese is felhívta a figyelmet, amikor elmondta, hogy a koncertjeiken hátul állnak a haverjaik, középen azok, akik nem ismerik őket, elöl pedig utóbbiak gyerekei. Részben ezért is volt szinte elképzelhetetlen, hogy az idei második GBH buli ne váljon garantáltan szintén úgymond őrületes punkbulivá. Az ilyet a közönség többsége általában előre eldönti, rákészül, és kész. Ez túlmegy a jó és a rossz kategóriáin, általában elhatározás kérdése az egész, szóval a buli nem is ezért volt rossz.

Nehéz megmondani, hogy már akkor kabarévá vált-e a tegnapi GBH koncert, amikor Colin Abrahall énekes kilépett a színpadra (vagy még korábban, amikor egy nyereményjáték keretein belül bejelentették, hogy január 23-án UK Subs, március 6-án pedig Misfits koncert lesz a Hajón), vagy csupán akkor, amikor megjelent az első fiatalkarú tarajos, aki a színpadról indított torpedóugrását megelőzően elővett még titkos punkzsebéből egy digitális minifényképezőgépet, elkattintotta, elrakta, majd uzsgyi, bevetődött.

Mert ugye Abrahall (hitelességét megtartva, nagyon helyes) bebaszva állt a színpadra, már az első három percben legalább háromszor döntötte fel majdnem a dobfelszerelést (vigyorogva), igazi stand-up comedianként viselkedett (“We are from Birmingham, England”, ismételte egymás után ötször, újabb és újabb rétegekkel ásva mélyebbre a helyzet szemiotikájában), előadta, milyen is a UK82 (“Melyik szép lány szeretne a bandával kúrni?” – tette még hozzá időnként), a banda pedig majdnem elemi erővel szolgáltatta mindez alá a hc-t és a punkot. Mindezek válhatnak javára is egy bulinak, lásd a GBH emlékezetes januári fellépését egy jóval kisebb budapesti klubban, a tegnapi koncerten mégis a legelejétől fogva komikus volt az egész.

Meghatározó pillanata volt az estének, amikor – nagyjából egy órája ment a buli – hirtelen Gangxta Zolee termett a színpadon, és ún. meglepetésvendégként beült dobolni egy szám erejéig. Odatette magát rendesen, szó se róla, látszott rajta, az jár végig a fejében, hogy “itt dobolok, haver, itt dobolok”. Ezt követően ott is maradt a színpad szélén, hol ekkorra már ott sorakozott az egész vip-részleg is, innentől kezdve pedig tényleg konkrétan olyan volt az előadás, mint egy össztánc a kabaré végén, egyik oldalon a karjukat elégedetten a mellkasuk előtt keresztbe fonó Zolee-ékkal, a másikon a közönség felé idétlenkedő gimnazistákkal, köztük itt-ott az egyébként szemmel láthatóan jól szórakozó tagokkal és az ide-oda rohangáló ideges technikusokkal. Szétesett az egész.

Szögezzük le azért, hogy a koncert nem volt rossz, nem erről van szó. A másfél órás, egyenletes hangulatú bulin a GBH jó volt, Abrahall pedig jó punk, még a 1970 is elhangzott a Stooges második lemezéről, előadtak néhány “brand new” dalt is, amik persze semmiben sem különböztek a többitől, de jól is van ez így. Amikor pedig a klasszikus City Baby Attacked By Rats szólt,  punkok özönlötték el a színpadot, vették át az irányítást, majd adták vissza a mikrofont ugrás előtt az énekesnek. Rendben. Igen ám, de ez nem csúcspontja volt az egésznek, hanem gyakorlatilag végig ez ment. Mert az egy dolog, amikor valami beindul, amikor a közönség együtt énekel és lélegzik a frontemberrel, ám tegnap szó sem volt erről, volt egy nagyon éles választóvonal a tömeg és a banda között, aki pedig azt átlépte, az a színpadon találta magát és alkalma nyílt karaokézni egyet. A tömeg felé, háttal a bandának. Mindenki rákészült, mindenki élvezni akarta. Aki pedig nem hagyta magát, az unatkozott. Mert voltak bőven ilyenek is, nekik talán többre lett volna szükségük. Illetve hát jóval kevesebbre.