Inkei Bence – 2008.12.23. – ttp://quart.hu/cikk.php?id=3202

A kétezres évek nagy elektropop-áttörését a mainstreamben kisajátították a csajok. Közülük a Girls Aloud valódi bezzeg popegyüttes lett, de újabban mintha elfáradtak volna, viszont máris itt az utód a Saturdays személyében. Amerikában Lady GaGa lehet az első igazi elektro-díva, míg a skótok DIY énekesnője, Manda Rin csendben veri az egész mezőnyt.

Már kimondottan messzinek tűnik az idő, amikor a Girls Aloud bejáratott névnek számított a legmenőbb európai mp3-blogokon és más, popzenével foglalkozó weboldalakon. Pedig fontos volt a jelenség, hiszen korunk számos “megcsinált” csajbandája közül ez volt az, ami tényleg kötelező kritikai elismerésben részesült a briteknél, olyannyira, hogy tavalyi lemezénél egyesek már szükségesnek érezték, hogy leszámoljanak a Girls Aloud-legendával. Igazából nem volt nehéz, mert a Tangled Up már érezhetően gyengébb volt a karrier tetőpontját jelentő Chemistry-lemeznél, és azóta meg még inkább el vagyunk árasztva menő elektrós csajpoppal. Pedig abban, hogy így alakult, nagy szerepe van a Girls Aloud zenéjéért felelős Xenomania producercsapatnak, amely többek között a Sugababes, Rachel Stevens, Kylie Minogue és a Saint Etienne részére is szállított pár hibátlan popdalt az elmúlt években. A Brian Higgins vezette Xenomania legnagyobb érdeme az volt, hogy behozott a kommersz popba egy sereg olyan elemet a new wave-ből, powerpopból, punkból és más, korábban oda nem illőnek vélt stílusokból, melyek segítségével szellemes és hibátlan slágerek születtek, melyek egy fenékkel képesek a tömegek és a sznobok lovát is megülni.

Én először a 2003-as No Good Advice révén ismertem meg az együttest: a szám olyan pofátlanul és ellenállhatatlanul nyúlta a My Sharonát, hogy nem lehetett nem szeretni. Aztán amikor nem sokkal később egy rigai taxi hátsó ülésén másodmagammal éppen meg voltam ijedve, hogy a belvárosi úticélunk helyett rövidesen egy külvárosi szeméttelepre fogunk megérkezni feldarabolva, de aztán a rádióban felcsendült a No Good Advice, és akkor már tudtam, hogy itt nem eshet bajunk. Azóta kicsit lekötelezve érzem magam a Girls Aloudnak, és ezt nem is bántam meg: az évente megjelenő albumok közül mindegyiken volt pár jó szám, sőt, a már említett Chemistryn (2005) féltucatnál is több. Sőt, a Chemistryn található Biology például a legjobb popszám volt abban az évben, és utólag már úgy tűnik, hogy ezzel mind a Girls Aloud, mind pedig a Xenomania a csúcsra ért, ahonnét azóta inkább csak lefelé vezetett az út. 2006-ban album nem jött, csak egy válogatás, amin volt egy tűrhető szám (Something Kinda Ooooh), meg egy borzalmas feldolgozás (I Think We’re Alone Now), viszont az egy évvel későbbi Tangled Up már híján volt az igazán emlékezetes slágereknek. A Sexy! No No No prosztópopja nem volt rossz ugyan, de a többi kislemezdal már feledhetőre sikerült, és ugyan az album koncepciója szimpatikus volt azzal, hogy végleg a szemetesbe vágták a Chemistryt is elcsúfító nyálas és üres balladákat, mégis alig volt kiemelkedő szám, ráadásul a gagyi eurotrash-sel való flörtölés olyan duplaidézőjelbe tette a számokat, amit egyre nehezebb volt értelmezni.

Az Out Of Control a Tangled Uphoz hasonlóan széles palettáról dolgozik, és minő meglepetés, a Xenomania figyelmét sem kerülte el, hogy 2008 a soul visszatéréséről szólt, ám az első kislemezdalnak választott, a hatvanas évekbe visszakalandozó The Promise az együttes történetének egyik legjellegtelenebb dala lett. A helyzet azért ennél tud kicsivel jobb lenni a lemezen, és sajnos a számok többsége ugyan korrekt popzene, de csak nyomokban emlékeztet a Xenomania egykori szellemességére. Hiába száll be egyszer a Pet Shop Boys (The Loving Kind), az is csak jóravaló, de bágyadt szintipopot eredményez, és ez a fásultság lengi be az album nagyobbik részét. Meglepni csak a Live In The Country drum & bass-es alapjaival sikerült, bár ez így is a jobb számok közé tartozik (együtt a powerpopos Miss You Bow Wow-val), az egyetlen igazán kiemelkedő dal pedig a Love Is The Key, amely pont példát mutat Duffynak és Adele-nek, hogyan kell úgy nyúlni a soulhoz, hogy az dögös legyen. Úgyhogy a dolgok továbbra is úgy állnak, hogy a Xenomania – amelynek kútba esett a tervezett együttműködése is a Franz Ferdinand harmadik albumára – rövid tündöklés után beállt a pop szürke iparosainak hosszú sorába, és további Alesha Dixonokat és Gabriella Cilmiket szabadítanak majd ránk. (C+)

Mindenesetre a popiparnak már megvan a válasza arra az esetre is, ha megtörténne, amivel már évek óta rémisztgetik a közvéleményt, és a Girls Aloud tényleg feloszlik. Van ugyanis egy öttagú, fiatal és tehetséges brit lánycsapat, és az a nevük, hogy The Saturdays. Tavaly már éppen a Girls Aloud előzenekaraként turnéztak, és ők sem saját maguk írják a számaikat, viszont mögöttük nem a Xenomania, hanem kevésbé ismert skandináv producerek és dalszerzők (az ember nem is gondolná, mennyi van belőlük!) állnak. Ráadásul a tagok korábban már eljutottak az előszobáig (S Club Juniors vagy X Factor), úgyhogy igazán megfelelnek az előregyártott popegyüttesek minden fontos kritériumának.

A Saturdays idén két számmal is képviseltette magát az angol slágerlistán: mind az Up, mind pedig a Yazoot samplerező If This Is Love divatos, elektrós és ugyan egyik sem rossz, mégis annyira hatnak érdekesnek, mint egy tál tarhonya. Ha már mindenáron a Girls Aloudhoz akarják hasonlóvá tenni ezt az együttest, akkor nem a stílust kellene talán koppintani (persze azt is jól felvizezve), hiszen 2008 végén, amikor már Christina Aguilera elektropopos kirándulása is kissé megkésettnek tűnik, senki nem fogja úgy felkapni a fejét egy ilyen számra, mint mondjuk kapta öt-hat évvel ezelőtt a tényleg frissnek és izgalmasnak ható Girls Aloud-slágerekre.

És ugyan én nem tartozom azok közé, akik meg tudják állapítani, hogy akkor most Cheryl, Nadine vagy Nicola énekel egy adott Girls Aloud-számban, de a Saturdays-lányok szegények annyira semmilyenek, hogy még ahhoz sincs kedvem, hogy megpróbáljam megkülönböztetni a hangjukat (egyébként szerintem Vanessa a legjobb csaj). A végeredmény pedig inkább olyan, mintha a Pussycat Dollsból próbálnának cutting edge popcsajokat faragni: hiába dögösek helyenként az alapok, a sablonos r&b hajlítások és az ígéretes kezdéseket is tönkrevágó, banális refrének, no meg a produkció tökéletes humortalansága hamar gondoskodnak róla, hogy a Saturdays inkább legyen Atomic Kitten, sem mint Girls Aloud. (C)

Hogy azonban mégsem maradjunk új elektro-díva nélkül, arról egy amerikai hölgy gondoskodik Lady GaGa személyében. Ugyan az amerikai sztárénekesnők közül szinte mindenki csinált már legalább egy elektrós számot (a trendet Gwen Stefani What You Waiting Forja indította négy évvel ezelőtt, de ha nagyon pontosak akarunk lenni, őt is megelőzte egy évvel már Holly Valance), vagy itt van Hilary Duff, akinek a teljes legutóbbi albuma ebben a zsánerben fogant, mégis, mindegyikről elmondható, hogy csak érintőlegesen kaptak ehhez a stílushoz. Stefani Germanotta (vagyis Lady GaGa) viszont ezzel futott be, a Just Dance az idei év egyik nagy dance slágere lett Amerikában, kapott is egy Grammy-jelölést, és akkor azt még nem is említettem, hogy a briteknél csak most fog kijönni az album, amivel a hasonszőrű produkciókat alapul véve nagyobbat fog tarolni, mint odahaza.

Lady Gaga a Queen Radio Gaga című számából vette a nevét, nagy tisztelője David Bowie-nak is, és ragaszkodott hozzá, hogy zenéje egyszerre legyen populáris, ugyanakkor tartsa meg azt a rockos-glames-elektrós húzást is, amit azért egy szinten felül már kevesen mernek felvállalni. Éppen ezért bemutatkozó lemeze (The Fame) is észrevehetően egyensúlyoz a korszerű, r&b-s pophangzás és a vagányabb, elektrósabb vonal között, és nem is rosszul. A Saturdays csak szeretne ennyire dögös és szexi lenni, amennyire Lady GaGának sikerült a lemez nagyobbik részén, noha ő sem talált fel semmi újat, csak sokkal jobban bánik a készen kapott formulával. Egyébként nem kizárólag elektrós-táncos zenék hallhatók a lemezen, hanem hagyományos hangszerelésű dalok, sőt, zongorás ballada is van, de többségükben ezek is rendben vannak. A két buliszám viszi a prímet (a már említett Just Dance mellett a Poker Face), de ki kell emelni a rockos címadó számot is, no. Érződik azért, hogy Lady GaGa hivatásos dalszerzőként korábban a Pussycat Dollsnak és hasonló előadóknak írt tucatdalokat, így leginkább a produkció és a megfelelően adagolt szinti-riffek viszik a hátukon a lemezt, és nem az énekdallamok (főleg, hogy itt is van ám néha AutoTune!). Mondanám, hogy maga Lady GaGa, de ő azért annyira nem karizmatikus előadó egyelőre, viszont a koncepció rendben van, több a hallgatható szám a rossznál, ami ezen a szinten már ritka teljesítmény. Meg különben is, számtalan STÁRénekesnőt tudnék mondani, Fergie-től Nelly Furtadóig, akiknél sokkal szívesebben hallgatom Lady GaGát. (B-)

Elektro-dívájuk éppenséggel a briteknek is lehet, csak meg kell várni Little Boots és La Roux jövő évre ígért bemutatkozó lemezét – könnyen lehet, hogy 2009-ben ők lesznek az új Adele és Duffy. Így aztán a szigetország egyelőre csak Manda Rint tudja versenybe küldeni – kár, hogy erről maga a szigetország sem nagyon tud. Igazán szép gesztus lenne pedig a sorstól, ha arra az énekesnőre is esne valami reflektorfény, aki abszolút megelőlegezte ezt az egész elektro-szintipop őrületet egy évtizeddel korábban. Volt együttese, a Bis ugyanis a teljesen mással elfoglalt kilencvenes években is bevallottan new wave és szintipop hatásokra alapozta zenéjét, mely akkoriban nem volt éppen az a kimondott sikerrecept, és mire az új évezred elején betört az electroclash, addigra a skót trió már eltűnőben volt a placcról. A különféle formációkban történt sikertelen visszatérési kísérletek egyike Manda Rin (Amanda MacKinnon) első szólólemeze, a My DNA is, amely a kedvező kritikák ellenére nem váltott ki túl nagy visszhangot, noha az ebben cikkben tárgyalt albumok közül egyértelműen ez sikerült a legjobban. (Érdekes egyébként, hogy a lemez fő ihletőiként olyan előadókat nevez meg (CSS, New Young Pony Club stb.), akikre bizonyíthatóan hatott a Bis.)

Igaz, máshonnét indult és más célokkal, mint mondjuk Lady GaGa vagy a Girls Aloud, de azért a végeredmények között olyan nagy különbség nincs, még ha Amanda a többieknél komolyabb részt vállalt a saját lemezéből, így ő játszotta fel az összes hangszert is. Ettől persze még nem lenne automatikusan jobb, mint a fentiek, viszont pont annyival kevesebb is rajta a rádióbarát cukormáz, és kicsit punkosabb, vékonyabb a hangzás, de ettől még ez is elektropop, csak a másik végéről megfogva. A slágerességre nem lehet panasz: a DNA vagy a Guilty Pleasure kicsit áthangszerelve simán feltűnhetne valami major előadó lemezén is, és a számok többsége abszolút fülbemászó, táncolható darab. Manda Rin énekhangja mondjuk mindig is neuralgikus pont volt, és most is biztosan lesznek, akik nem tudják magukat túltenni ezen a kicsit nyafogós rajzfilmhangon, de ha megbarátkozunk vele, nem lesz semmi gond. A lemezen még ott lehet fogást találni, hogy nem túlzottan változatos, nagyrészt ugyanazt a punkos elektropopot halljuk rajta tizenkét számon keresztül, de ha egy formula ilyen jól be van járatva, akkor miért is ne? (B)