Dubrovszki Dániel | Klág Dávid | Rónai András | Szabó Benedek – 2010.08.02. – http://quart.hu/cikk.php?id=5284

Tavalyi, Mulatu Astatkéval közös nagyszerű lemeze után a Heliocentrics most egy újabb kultikus és idős, ám kevésbé ismert figurával dolgozik együtt; az Avenged Sevenfold nem tud tökös metálos lenni, akárhogy akar, ráadásul most nyálas is; a Magic Numbers nagyon felnőttes rockzenét játszik; bevezetés a Books együttes különleges kollázsvilágába. Új lemezek a héten. 

Avenged Sevenfold: Nightmare

C

Az emós lány kocsija lerobban a sivatagban, a háttérben Las Vegas fényei. A lány segítségért kiáltozva körbeugrálja a füstölő régi Chevrolet kabriót, kinőtt, fehér cicás topjában növőfélben levő, kislányos mellei fel-alá himbálóznak. Hiába, nem jön senki, így az emós lány elnyúlik a motorháztetőn, felhajtja miniszoknyáját és lassan kényeztetni kezdi pici rózsaszín, piercinges punciját. Mígnem egyszer csak ott terem egy öreg rocker autószerelő Iron Maiden-pólóban, kezében villáskulcs.

-Szia, segíthetek valamiben?
-Ó, nem tudom, mi lesz velem! Megléptem apáék kocsijával, amíg ők a Bahamákon utazgatnak, erre most teljesen lerobbant az egész, hiába rugdosom, nem akar elindulni! Fél órán át kiabáltam segítségért, de egy szerelő se jött erre! Szarrá unom magam itt egyedül a sivatag közepén! Apu meg fog ölni, ha megtudja, hogy tönkretettem a kedvenc kocsiját!
-Nos, én megbütykölhetem a kocsit, ha arról van szó. Viszont előbb kérnék érte valamit cserébe…

Az Avenged Sevenfold paradoxonokkal teli zenekar. Hiába a Metallica- és Iron Maiden-témák, és az ezekre épülő megadallamok, megaszólók és megariffek, a hallgató fejében mégis a Tokio Hotel- és Good Charlotte-klipek képi világa jelenik meg zenéjüket hallgatva. Hiába a privi.hura optimalizált imázs, hangzás és hangulatvilág, a hazai internetet elnézve rajongóik között szinte több a kapuzárási pánikban szenvedő rockveterán, mint a sikítozó tinilány. Vajon az említett tisztes, családapakorú metálkritikusok egyszerűen csak újra tizennégy évesek szeretnének lenni, netán a fent leírtakhoz hasonló, esetleg bizarrabb fantáziáikat élik ki M. Shadowsék (ironikusan menő művésznév!) lemezeit hallgatva? Bonyolult kérdések ezek.

Na és milyen ehhez képest az új lemez? (Az előzőről erre írtunk). Szokatlanul nagy rajta az ún. lírai dalok száma, amelyek a rokkolás helyett inkább az emós lány mély érzelmeit helyezik előtérbe, ez a vállalhatóság és a szórakoztató faktor szempontjából is erősen sajnálatos. Az Avenged Sevenfold univerzális zenekar: bugyinedvesítő refrének a lányoknak, a fiúk kedvéért pedig majd’ minden számba jutott olyan rész, amit különösen nehéz lehet megcsinálni Guitar Heróban, mintha direkt csak ezért írták volna. Persze azért a Death Magnetic-generációs keménykedés sem maradhat ki. Mindjárt az első dal egyébként full emós refrénjében elhangzik, hogy “your fucking nightmare”, az énekes itt természetesen a fuck szót hangsúlyozza, ennek a fele se tréfa! Aztán a Slayer után tíz évvel ők is írnak egy olyan refrént, amiben azt kiabálják, hogy “God hates us, God hates us all”, persze az eredetinél ezerszer töketlenebbül. És ahhoz a dalhoz a zúzás mellé még egy abszolút oda nem illő akusztikus bevezetést-levezetést is odabiggyesztettek, hiába, a változatos, igényes zene az jó.

Vállalnák legalább fel nyíltan, hogy ők popzenekar, úgy talán szimpatikusabb is lehetne az egész. Összefoglalva, aki még táplál olyan romantikus ideákat a rock- és metálzenével kapcsolatban, mint hangulat, tökösség, stílus, súly, jó ízlés, stb., az semmiképp se erre keresgéljen. Aki pedig háttérben zavartalanul hallgatható, többé-kevésbé fülbemászó, bizonyos fogalmak szerint cool, steril mainstream zakatolásra vágyik, az valószínűleg máris rajong a zenekarért, bár ezen a lemezen lehet, hogy sok lesz neki a lassúzás. (DD)

The Books: The Way Out

B+

Várakozások: A kétezres évek elején is szerettek a zenekritikusok hülye zenei alműfajokat kitalálni. Az egyik ilyen elnevezés a folktronica volt, ami a folkzenére jellemző hangszerek és az elektronikus eszközök közös használatát írta le, ide sorolták Four Tet korai lemezeit, valamint Nick Zammuto és Paul De Jong duóját is, a Booksot. A két New York-i zenész elég egyszerű építőelemekből dolgozott, szintetikus alapokra játszottak csellóval, bendzsóval, zongorával vagy gitárral és rengeteg, de tényleg temérdek hangmintát használtak fel ének helyett. Ráadásul képesek voltak ezeket a hangmintákat, amik között a a talált zörejektől kezdve a misefelvételeken át a meditációs lemezekből elcsent szövegekig minden megtalálható, organikusan beilleszteni a zenéjükbe és ahelyett, hogy szimplán poénforrások lettek volna az ironikus használat miatt, néha egészen megkapóak és meghatóak voltak. A Books első két lemezén (Thought For Food, The Lemon Of Pink) Zammuto még csak pár alkalommal énekelt, de a harmadik, Lost And Safe során szinte főszerepet kaptak a vokáljai, ettől kicsit mintha megbicsaklott volna az együttes kísérletibb hajlama és az alapvetően meditatív hangulatot is kicsit zajosabbra cserélték volna, de a minőség állandó maradt. Kiadtak még egy 15 perces minialbumot azokkal a kis szösszenetekkel, amiket a francia kultúrminisztériumban installáltak (Music For A French Elevator), Nick Drake-et dolgoztak fel a Dark Was The Night jótékonysági válogatáson, valamint megjelentették dvd-n az összes, koncerteken felhasznált vetítéseiket (Playall). 2010-re kiadót váltottak és kiadták a negyedik albumukat, a Way Outot.

Eredmény: Nagyon régóta szerettem a Booksot, de igazán akkor értettem meg őket, amikor láttam koncertjüket idén a Primavera fesztiválon. A nappali fellépést éjjelre csúsztatták, hogy jobban érvényesüljön a vetítésük, így a látogatók nagyrésze éppen a Pavementet ünnepelte, amikor elkezdték. De ahogy elkezdődtek a kisfilmek – amiket általában a duó készít, néha saját családi felvételeikből – mindenki ottragadt, mert az egész annyira összekattant és működött, hogy nehéz is lett volna otthagyni. Ahogy Zammuto írta az együttes Tumblrén, nekik általában a videó a frontember. Nem is csoda, hogy a Way Out egy igazán booksos, meditációs felvételekből összeollózott számmal kezdődik, amiben az új kezdet mantrája ugyanúgy elhangzik, mint az, hogy hallgasd ezt a füleiddel a szemeidnek! Az együttes eddigi zenés munkái tényleg olyanok voltak, mint kollázsok hangsávjai, amikhez mi képzelhettünk (vagy szerencsés esetben koncerten láthattuk) a képi anyagot, de a Way Out már mintha sokkal önállóbb lábakon állna. Zammuto kevesebbet énekel, de a produkció sokkal izgalmasabb: a Books sosem ódzkodott attól, hogy gyorsabb ütemeket vagy harsányabb zajokat használjon, viszont itt sokkal több számban sikerült a kísérlet. A Cold Freezin’ Night alapja például egy igazi pattogós diszkóütem, amire aztán kerül többek között lónyerítés, harmonikafutam, rézfúvós kiállás és mindez tetejére egy sor inzultus és fenyegetés néhány kisgyerek szájából. Az I Am Who I Am egy egyre vadabb bibliai előadás felvételeit erősíti fel rengeteg csörgéssel és zörgéssel, az I Didn’t Know That pedig egy egészen hatékony basszustémát használ a gyerekkórus és a szanaszét szabdalt vokál alatt. Ha valaki kíváncsi, hogy az album dalai közül melyik milyen technikával készült és mi volt a fő inspiráció, az mindenképpen nézzen el a Books Tumblrére, érdekes olvasni, ahogy Zammuto azt magyarázza, hogyan jött létre a Story of Hip-Hop, ami speciel nem a műfaj eredetéről szól, hanem egy szöcskéről, akit teljesen véletlenül így hívtak egy ötvenes évekbeli meselemezen.

Aki hiányolná a Books szokásos visszafogott hangulatzenéjét, az sem panaszkodhat, bár aki viszont üdvözölte az együttes fejlődését, az igen: a lemez a felétől visszavesz a kreatív tempóból, a Zammuto énekével előadott All You Need Is A Wall, az üzenetrögzítőre felvett vallomásokkal keretezett Thirty Incoming és az ugyancsak énekes, lomhán csordogáló We Bought The Flood egyhangúvá gyalulja a Way Out hangulatát, de szerencsére a Story of Hip-Hop, a tényleg megható Free Translator és a nyitó Group Autogenics lélekerősítő második része enyhít a depresszión. A Way Out nem tökéletes album (egyik Books-album sem az), de egy remek folytatása a sokáig szögre tett életműnek.

Kinek ajánljuk: Akik nem csak a hiphopban szeretik a hangmintákat. (KD)

Lloyd Miller & The Heliocentrics: Lloyd Miller & The Heliocentrics

B-

Várakozások: A Heliocentrics brit pszicho-jazz-funk-hiphop zenekart ugye ismeri már mindenki; túl voltak már azon, hogy DJ Shadow-t kísérjék és Madlibbel dolgozzanak, mire első albumuk megjelent, az sem volt rossz, aztán tavaly Mulatu Astatkéval közös lemezük egyenesen elképesztően jó volt, és mivel azóta is gyakran hallgatom, ezért biztos, hogy nem egyszeri fellángolás volt iránta érzett szerelmem. Lloyd Millert viszont nem sokan ismerik: ő az a fajta jelentős (talán kultikus) figura, aki úttörő munkát végzett, de a jazzélet fősodrából kimaradt, annak Amerika-központúsága miatt, ugyanis élete jó részében nem ott élt és zenélt (lásd még Steve Reid). Hanem édesapja, aki klarinéton játszott, az ötvenes években munkát kapott Iránban, Lloyd ott ismerkedett meg a perzsa és általában a keleti zenékkel, és életét ezek és a modális jazz összeegyeztetésének szentelte. Évekig Iránban élt, műsort is vezetett a tévében; illetve olyan egzotikus országokban lakott és zenélt, mint Svájc, Belgium, Svédország, Németország; jó, egy időben Párizsban is dolgozott. A Life Time In Oriental Jazz című életműválogatása tavaly jelent meg, tehát mondhatjuk, hogy már e közös lemez előtt megélénkült iránta az érdeklődés, vagy akár azt is, hogy (újra)felfedezték az idén 72 éves Lloyd Millert.

Eredmény: Szemben a korábbi Heliocentrics-lemezek izgató besorolhatatlanságával, ez elég egyértelműen jazz, azon belül nyilván “orientális”, főleg (még csekély tudás birtokában is beazonosíthatóan) arabos, plusz néha például indiai hatásokkal. Nincs funk, csak néha jelzi az egyébként tudhatóan bivalyerős ritmusszekció, hogy mire lenne képes; a számok a szabad formájú, impresszionista hangulatfestés és az összefogottabb struktúrák között mozognak. Tele van a lemez nagyszerű, izgalmas részletekkel, Lloyd Miller különféle keleti hangszereken előadott improvizációi például nagyon izgalmasan, sőt: izgatóan játszanak el a ritmusokkal; a zongora, az ütősök (ezek már rögtön a legelején) is tudnak hasonlóan jó pillanatokat hozni. Csak éppen az a fajta hidegség és távolságtartás, amit gyakran pszichedelikusnak szokás mondani, és ami a Mulatu Astatkéval közös lemezen (a meleg és hivogató részletekkel kölcsönhatásra lépve) annyira jól működött, itt inkább zavaró. Van ugye a “Keletnek” ez a közhelyszerű jelentése, a kissé fullasztó, lustán elterpeszkedő egzotikum: na ez a távolságtartás egyrészt hagyja ebbe az irányba fordulni a zenét – de még ez sem lenne olyan nagy baj, hanem másrészt így könnyen hagyja magát elengedni az album, bevonul a háttérbe és meglehetősen érdektelen, idegenségével inkább csak zavaró hangulatfestéssé válik. Ugyanakkor igaz az is, hogy ha bármikor visszatérünk hozzá, akkor általában meghálálja a figyelmet; csak éppen nem mindig dolgozik meg érte, inkább minket dolgoztat.

Kinek ajánljuk: Akiket izgat az izgató Kelet, vagy hajlandóak dolgozni, hogy ennél többet kapjanak. (RA)

The Magic Numbers: The Runaway

C

Várakozások: A Magic Numbers az Aranyos Zenekar csúcspéldánya, hiszen kevés cukibb dolog létezik két testvérpárnál, szeretettől csöpögő, jól eltalált dalokkal és némi súlyfelesleggel. Ez nagyjából a 2005-ben megjelent, cím nélküli bemutatkozáson még vicces is volt, azon a lemezen tényleg akadt pár olyan szám, amit az ember szívesen meghallgatott akár egynél többször is; a Those The Brokes című folytatás a maga bosszantó jellegtelenségével azonban már csak egy újabb, udvariasan semmitmondó brit zenekart mutatott. Az azóta eltelt négy évben egy koncertalbumon kívül semmi nem történt, tavaly ősszel viszont újra stúdióba vonultak a fiúk és a lányok, hogy többek közt Valgeir Sigurðsson (aki Björk, Bonnie Prince Billy és a Múm mellett is dolgozott), illetve a Nick Drake legendás Five Leaves Left lemezének vonósszekciójáért felelős Robert Kirby – ő a megjelenést sajnos már nem érhette meg – közreműködésével elkészítsék a harmadik anyagot.

Eredmény: Az első klipes dalnak választott – és a lemezt nyitó – The Pulse hallatán úgy érezhetjük, minden összetevő stimmel egy ízlésesen grandiózus balladához, csak éppen semmi sincs a helyén: a katarzis elmarad, a vonósok giccsbe hajlanak, az egész céltalannak, tétovának tűnik. Nos, a Runaway a továbbiakban is ezt az utat követi, az eddigiekhez képest relatíve bátor kísérletezéssel, valójában mégis ugyanazt a langyos középutat halljuk, amitől már az előző album felénél elbóbiskoltunk. Irtózatos dolog egy kritikában a “felnőtt rockzene” kifejezéssel élni, kénytelen-kelletlen mégsem tehetünk mást; itt bizony irodai és konyhai elfoglaltsághoz, illetve spéci madáretető barkácsolásához alkalmas, andalító mákonyt kapunk, pár ügyes ötlettel (a Once I Had folkrockja vagy a The Song That No One Knows medenceparton koktélozgatós szoftrock-stílusgyakorlata pillanatnyi odafigyelésre késztetnek), valamint sok-sok, egészen könnyedén átpörgethető darabbal, bármiféle pozitív vagy negatív impulzus nélkül. A hangzás – nagyrészt Kirby gazdag hangszereléseinek köszönhetően – kellemesen dús, dinamikailag szépen építkeznek az egyes dalok, gyakran visszaköszönnek a másodvonalbeli brit folk többé-kevésbé szerethető védjegyei, az akusztikus gitár telt hangzása, az ábrándos intonáció – lehetne tehát jó a lemez, ha sikerült volna megtalálni a gombhoz a kabátot, jelen esetben dalokat írni. Nem sikerült, és félő, hogy a Magic Numbers a kétezres évek közepén nem kevésbé szép reményekkel induló, mára kereskedelmi rádiók délutáni műsorsávjában ragadt pályatársakhoz hasonlóan szép lassan nyári emlékké halványul.

Kinek ajánljuk: Amatőr madarászoknak és gyesen lévőknek. (SZB)