Jacopetti Dávid – 2008.07.08. – http://quart.hu/cikk.php?id=2643

A hetvenes évek közepén nagyrabecsült, majd idén váratlanul világturnéra indult jazzrock-szupercsapat szombat esti fellépésén Di Meola, Clarke, Corea és White addig játszottak elektromos, majd akusztikus hangszereiken, míg együttesük meg nem szűnt létezni. Két koncertet láttunk, nem két ugyanolyan jót, kimerítő élmény volt. A végén még a lényeg is kiderült.

Ahogyan a gyökérblues hígulásával és azzal párhuzamos formai/hangszeres gazdagodásával annak idején kialakult a jazz, nagyjából hasonló kettősséggel (illetve annak további csavarjaival) volt jellemezhető fél évszázaddal később, a hetvenes években az, hogy jazzrock. A hatvanas évek második felében kibontakozó progresszív hullám a rock dalstruktúráját többek között a jazz és a világzene felfedezésével bontotta meg és bonyolította tovább, a Return To Forever (jazzrock, fúziós rock, mondják) meg olyan, mint amikor a jazz talál újra rá a rock (és a blues) primitív erejére, a riffekre, de úgy, hogy beépíti azt egy végletekig komponált és szélsőséges alakzatokkal teli elektromos rendszerbe. Ilyesmit játszik az együttes 1974 és 1976 között létezett (majd 1983-ban egyszer újra összeállt), klasszikusnak mondott felállása, melyben Chick Corea vezetésével Stanley Clarke, Al Di Meola és Lenny White a tagok. Az együtt készített négy lemez (pontosabban: Di Meola ezek közül a másodiknál vette át Bill Connors helyét), egyúttal az ezekből összeállított (az első és a negyedik ilyen albumot teljes egészében tartalmazó) friss Anthology című dupla kiadvány anyagából játszott darabokat szombat este a RTF.

A koncert az első ötven perc után beékelt közel félórás szünettel együtt nagyjából három órásra nyúlt. Rendben, kicsit kevesebb volt az, két óra negyven, Clarke mindenesetre húsz percig szólózott egyszer a nagybőgőn, ami kimerítő egy szórakozás. Az RTF kétszer lépett fel, az első órában (illetve a visszatapsolást követően a legvégén) az elektromos rockegyüttes volt hallható, a második részben pedig az akusztikus jazzvirtuózok.

A fellépés elején jelentkező kisebb (nagyobb) technikai hibát – azaz hogy Lenny White bizonyos dobhangjaira bereccsent az egész (felezett) aréna, és a két-háromezer pár jelenlévő fül – elég hamar korrigálták. Később a szintetizátorral, zongorával és elektromos zongorával körbeépített Corea puha hangzatai és galaktikus szintije (à la 1975); Di Meola légbe hasító túlzásai; White progrockosan tempós és a mélyre hangolt basszusgitáron játszó Clarke lüktetve csattogó és riffelgető ritmusszekciója többnyire betöltötték a teret. (Clarke aztán a végső éljenezés után két ujjával reprodukálja a duplázott lábdob mennydörgését.) Bravúrjazzrockerek ide vagy oda, az RTF mégiscsak a billentyűs Corea által komponált egység, melynekrészét képezik Di Meola extrém szólói; egy ponton cafatokra szabdalt zakatoló váltólüktetésbe csapnak Clarke-kal, utóbbi pedig nem sokkal később rászólózik Corea saját űrszintiszólójára. A bravúrfaktor beépül a kíséretbe, nem pedig fordítva, bárki vezessen is, az a másik hármat, a bandát szolgálja. Vannak szélsőséges formák, de mindvégig egyensúly, csapat. Az első órában legalábbis. (A-)

A második/harmadik ugyanis műfaját tekintve teljesen különbözött, gyakorlatilag egy másik koncert volt. A zenészek klasszikus hangszerekkel jöttek vissza, el is játszottak egy-két egykori számot ebben a hangszerelésben (No Mystery, Romantic Warrior, be lett konferálva), ám nem sokkal később megszűnt létezni a Return To Forever, és maradt helyette négy jazzvirtuóz egyéni teljesítménye. Di Meola szenvedélyesen kimunkált akusztikus szólója tíz percig tartott, parádés volt, ahogy mondani szokás, és tényleg, a többiek is nézték. A gitáros ezután levonult, átadta a helyét a többi háromnak, inkább kimunkált, mint zsigerekre ható Corea-szóló következett, a legvégén pedig White kicsit kötelező jellegűje, de előtte még mindenki le, csak Stanley Clarke maradt a színpadon.

Egy olyan tekintélyű csapatnál, mint a RTF, nyilván nem illendő bárkit is kiemelni és a többiek fölé helyezni, de ha már a második felvonás az egyéni teljesítményekről szólt, akkor annak bizony a két méteres Clarke korábban említett szólója volt a legizgalmasabb és leginkább kimerítő, húsz percen keresztül tartó csúcsa. A flamenco, a blues akusztikus lüktetése az afrobeat és a voodoo energiájával, az elektromos halálmetál ritmusával és erejével hatott, Clarke az egész testét használta, riffeket hallatott és dobolt a bőgőn, kézzel és vonóval, szó szerint játszott a hangszerén, nyilván ha le lehetne képezni az ilyesmit szavakkal, akkor Clarke leírta volna papírra és felolvasta volna a mikrofonba. A kiemelkedő pillanatokról szólt a második koncert, összességében jóval egyenetlenebb is volt. (B+)

De a lényeg nem ez, hanem az, amit White mondott, amikor társaihoz hasonlóan a koncert egyik pillanatában magához ragadta a mikrofont: hogy huszonöt év után jó újból a barátokkal; hogy a YouTube-on háromperces koncertrészleteket nézni szarabb, mint élőben látni az egészet; illetve (az előbb említett lényeg) hogy vannak ugyan a fiúcsapatok, de a Return To Forever a férfiemberek bandája.