Gelegonya Edina | Inkei Bence | Puskár Krisztián | Szabó Sz. Csaba | Rónai András | Kettler Áron – 2008.09.13. – http://quart.hu/cikk.php?id=2854

Stílusparádé, sztárkavalkád, legendaszemle, tehetségbomba! Itt az asszony, aki Bob Dylan pelenkáját cserélte (szakmai értelemben)! Itt az új Jesus And Mary Chain (de minimum gitároznak és skótok)! Itt az alternatív hiphop-kollektíva, melynek a Hold Steady és Lil’ Wayne is a barátja! Itt a régen látott északír hangminta-hegesztő! És még sokan mások!

Joan Baez: Day After Tomorrow

B

Várakozások: Amikor Joan Baez (sz. 1941) első albuma megjelent, Dwight D. Eisenhower volt az USA elnöke, Martin Luther King éppen csak megismerkedett Gandhi erőszakmentességet hirdető politikájával, s az országban néhány külügyesen és újságírón kívül még csak nem is hallott senki Vietnámról. A “mezítlábas Madonna” 1959-ben, az első newporti folkfesztiválon tűnt fel, s lett szinte azonnal a munkásmozgalom felől a polgárjogi harcok felé sodródó/masírozó aktivista balos folkszcéna fényes csillaga. Ő karolta fel anno a nála néhány hónappal fiatalabb Bob Dylant, az ő szárnyaló, eltökélt hangján lett nemzedéki-mozgalmi induló a Blowin’ In The Wind és az It’s A Hard Rain. Idén nyáron, a trencséni Pohoda fesztiválon láttam játszani – a többezres közönség előtt az egykori cseh elnök, Václav Havel konferálta fel -, s amikor a koncert után, a véletlenek különös összjátékának köszönhetően összetalálkoztam vele a színpad mögött, tényleg úgy éreztem, hogy a történelemmel fogok kezet. A koncert egyenetlen volt: pl. belesült a “fújja már a szél” egyik versszakába, amit tizenhatezernél többször tényleg biztosan nem énekelt még életében; viszont egy mosollyal túl is tette magát a bakin. De az eltökéltséget, tisztaságot és erőt sugalló hang, és, hogy is mondjam, az egész ember kiállása mind nyilvánvalóvá tették, hogy miért lehet Joan Baez a mindenfajta vélt vagy valós társadalmi igazságtalanságok ellen vélt vagy valós harcokat folytató aktivisták lelkesítő kedvence. És egy-egy dalra – a legemlékezetesebben a Robbie Robertson-féle The Night They Drove Old Dixie Downra – úgy összeállt minden a nagyon finomam countrys, háromtagú zenekarral, hogy csak bámulni lehetett. Amikor mindehhez kiderült, hogy az új album producere a balos-törvényenkívüli ex-heroinista vadnyugati rocker, Steve Earle lesz, a horizonton felsejlett egy Johnny Cash-kaliberű újjászületés reményének hajnalpírja.

Eredmény: Hát nincs se kemény rockolás, se hiphop (Earle-nél mindkettő előfordul), nincsenek pörgős számok, ami nyilván nem is baj, de olyan hatalmas újjászületés sincs. A folk-hagyománynak megfelelő, egymásba kapaszkodó akusztikus gitárok fölött Baez még mindig nagyon szépen énekel – hallani, persze, hogy nem húszéves már, de éppenséggel jót tesz egy-egy dalnak, amikor nem is azon igyekszik, hogy egykori önmagát reprodukálja, hanem hagyja, hogy egy sokat látott és tapasztalt ember hangja szóljon (Henry Russell’s Last Words). A repertoáron három Steve Earle-dal, kettő a Baez-követő folkénekesnő Eliza Gylkisontól, egy, amit Elvis Costello és T-Bone Burnett Alison Kraussnak írt; a címadó, a hazakészülő katonáról szóló, Tom Waits Real Gone albumáról való. Nincs ún. direkt politika, de egyértelmű, hogy politkus ember énekel, akkor is, amikor a háborúról, akkor is, amikor menekültekről, akkor is, amikor az istenről van szó. Személy szerint engem világéletemben irritáltak a hivatásos aktivisták, azok, akik keresik a vélt vagy valós világnézetüknek megfelelő új és új ügyeket, hogy aztán jól kiálljanak ezek mellett újra és újra. A koncerten látott és az ezen a lemezen is hallható Joan Baezt mégsem tudom utálni, részben mert hiányzik belőle a mindenkit meggyőzni akaró agresszió, részben mert végigcsinálta a fél huszadik századot és még mindig képes énekelni. És az utolsó szám, a hangszerkíséret nélküli, gospeles Jericho Road nagyon jó – kár, hogy lekeverik.

Kinek ajánljuk: Akit érdekel a történelem. (KÁ)

Okkervil River: The Stand Ins

B+

Várakozások: Nemcsak a hülye nevű zenekarok listáján, de a folkot és a rockot ügyesen összedolgozó alakulatok között is előkelő helyet foglal el a cirka tíz évvel ezelőtt Austinban alakult Okkervil River. Ha ennek alátámasztásához nem lenne elegendő Lou Reed tapintatos rajongásának ténye, az áttörést jelentő Black Sheep Boy (2005), és főleg a minden fórumon sikert arató ötödik sorlemez, a The Stage Names (2007) már sok is a meggyőzéshez. Ez utóbbinál az együttes ismét élt kedves fogásával, s egy jól belőhető témára, a mozi- és tévéfilmek világára építette fel korongját – ez azonban csak egy eredetileg dupla albumként elgondolt anyag egyik fele volt. Most megérkezett a második részlet is, a Stand Ins.

Eredmény: Az Okkervil River tehát ezúttal is a populáris kultúra mocskos-szép világába merül alá, igaz, most éppen a b-kategóriás hírességek (stand-in, ugye) sorsa tematizálódik. Pontlevonás azért jár, mert már régen nem hat a reveláció erejével, ha a celebtársadalmat teszi meg valaki egy lemez legfontosabb szövegszervező elemévé. Ugyanakkor Will Sheff énekes-szövegíró egyáltalán nem didaktikusan nyúl a témához, sokkal inkább kellő empátiával, s így telik meg az album hajdan szebb napokat látott félig-sztárok hol szomorkás (Singer Songwriter, Starry Stairs, Blue Tulip), hol pedig bizakodó hangvételű történetével (Bruce Wayne Campbell…). A beszédes című, jelzésértékű mintasláger Pop Lie-ban pedig magát is a popipar hazugjaként határozza meg Sheff, jelezve: nem egy odamondogató, okoskodó zenekarral akadtunk össze, hanem egy olyasfélével, amelyik saját szerepét is a helyén képes kezelni. Ám ha végül mégis soknak és példázatszerűnek tetszik az ún. üzenet, érdemes még számolni az Okkervil River hangszeres arzenáljával is. Amikor már émelyítene a mandolin vagy a steelgitár country-hangzása, mindig megmenti a helyzetet Travis Nelsen kellően pergős és bátor dobjátéka (pl. Lost Coastlines), vagy egy-egy zongora- és trombitaszólam. A lassú és gyors számok nagyjából fele-fele arányban fűződnek fel az albumra, de úgy, hogy még előbbiek is inkább csak ábrándozósan elülősnek olvashatóak, semmint befordulósnak. A keservesen induló záródal, a Bruce Wayne Campbell… pedig olyan jó ütemben váltogatja a tempót, s vele együtt az érzelmi állapotokat, hogy végül nehéz megállni, hogy ne hallgassuk meg újra a lemezt, a legeslegelejétől a legeslegvégéig.

Kinek ajánljuk: Okulásképpen azoknak, akik szerint a hírességek élete csupa móka és kacagás. (GE)

Gym Class Heroes: The Quilt

C+

Várakozások: A New York-i Gym Class Heroes (a csapatot valami miatt szokás alternatív hiphopnak nevezni, pedig a hiphop ennél talán nem is állhatna közelebb a popzenéhez) négy évvel ezelőtti második lemezén volt egy Taxi Driver című szám, melynek a szövege gyakorlatilag olyan együttesek felsorolásából állt, amelyeket a GCH szeret. Ott van a My Chemical Romance, fúj, meg azta, ott az At The Drive-In is, meg egy hc-csapat meg hú, amott egy folk is (itt a lista, csupa tök izgalmas név). Szóval nyilván nem az a lényeg, hogy akkor most tényleg jófejek-e vagy sem, meg hogy miért nincs ott a Cannibal Ox vagy az A Certain Ratio vagy a Pamplona Superheroes, hanem az, hogy egy szám képes arról szólni, hogy az együttes milyen zenét szeret, kultikus lesz a szövege, a koncerteken a tömeg meg együtt ordibálja a sok-sok együttes nevét, amit együtt szeret a többiekkel. Egyébként a szám nem rossz, a felsorolt együttesek között meg ott van a Fall Out Boy is, amelynek az énekese meg is kereste az ún. hangszeres hiphopot játszó csapatot, elmondta nekik, hogy ő is bírja ám őket, aztán szerepelt is 2006-os lemezükön (As Cruel As School Children), ami aztán nagy siker lett, nyitott erre is meg arra is, egy kis funk, egy kis pattogós rock, egy kis szinti meg spokenword volt rajta, és a Cupid’s Chokehold című (számomra kibírhatatlan) megasláger. Ha újat nem is mutatott, de viszonylag szórakoztató popzene volt. Ráadásul megmaradt benne egy hitelesnek tűnő visszatekintő iskolás karakter is, és talán még egy a nagyok által emónak csúfolt érzelmes amerikai tinirockcsapat is belefogalmazta aztán a számába, hogy szereti a Gym Class Heroest.

Eredmény: A csapat most megjelent új lemeze, a Quilt popzeneként potensebb, gyakorlatilag elődjének célratörőbb verziója, viszont az imént említett karakter eltűnőben van belőle. A lemez szinte minden dala sláger, és még telítettebb a hangzása, markánsabbak a műfaji kikacsintások. Az egymásra rímelő Like Father Like Son és Blinded By The Sun című dalokban például van egy Temptationsre, illetve egy Corey Hartra történő szövegi kacsintás, illetve szójáték, utóbbiban és a Drink Txt Rmeóban skás/reggae-s elemek; a Home című dal egy egész perces érzelmes gitárszólóval nyit, az azt követő No Place To Run (éppúgy, mint a Live A Little) meg olyan, mint egy középtempós brit indie-dal (ebből kettőnek, illetve az egész lemez felének Patrick “Fall Out Boy” Stump a producere); a kifejezetten húzós Cookie meg egy nagyon jó kis szám, masszívan mély benne a szintitéma. Vannak ezek a számok, egy totalista poplemez, aminek eltűnik a műfaji íve, itt már nincsenek átvezetések és monológok, a hiphop inkább csak kitöltésként van jelen. Meg persze az első single vendégszereplője Busta Rhymes, igen (egy másik számnak meg Lil’ Wayne). Olyan, mintha a rádió menne a háttérben, ami nyilván nem feltétlenül rossz, mert egyrészt van jó rádió, meg sokan is hallgatnak olyat. Viszont főként a karakter hiánya miatt teljesen mindegy, hogy meghallgatja-e még egyszer a lemezt az ember vagy nem. Az meg nem változtat semmin, hogy a Gym Class Heroes igazából tökre szereti a You Will Know Us By The Trail Of Dead nevű zenekart.

Kinek ajánljuk: Akit nyomaszt az a körülmény, hogy épp csönd van, és hallgatna egész jó és korszerű popdalokat, amikre nem kell annyira odafigyelni. (PK)

Metronomy: Nights Out

B 

Várakozások: A Metronomy művésznéven alkotó angol fiatalember, Joseph Mount évek óta készít jól fogadott remixeket a Franz Ferdinandnak, a Klaxonsnak, a Gorillaznak és még sok-sok manapság releváns előadónak. Sőt, csinált pár nem hivatalos remixet (a leghíresebb közülük Britney Spears Toxicjához készült), melyek hamar kisebb kultuszt biztosítottak számára az mp3-blogokon. Mount nem elégedett meg ennyivel, saját zenét is csinált, és két évvel ezelőtt meg is jelent első albuma, a Pip Paine (Pay The £5000 You Owe). Ez még nem zavart túl sok vizet, viszont azóta úgy döntött, hogy két zenésztárs bevonásával háromtagúra bővíti a Metronomyt, és az elmúlt egy évben megjelent kislemezek (Radio Ladio, My Heart Rate Rapid, Holiday) arra engedtek következtetni, hogy a Metronomy mindjárt beléphet a menő brit indie-elektro előadók táborába.

Eredmény: Mostanság szinte minden hétre jut egy indie-dance bemutatkozás, és a Metronomy annyival a mezőny előtt jár, hogy ez már a második albuma, így már kinőhette az elsőlemezes előadók gyermekbetegségeit. A Nights Outba sokkal több ötlet szorult, mint a legtöbb hasonló jellegű lemezbe. A már ismert kislemezdalok mellé fel tudtak nőni más számok is a lemezről (így a szörfgitáros alapra épülő On The Motorway vagy a Prince-es falzetthang által uralt A Thing For Me elidegenítő hatású szintipopja), míg a Heartbreakerben valami ajtónyikorgás-szerű effekt hallható. Néha azonban átveszi a hatalmat a “mindent az eklektikáért”-elv, és akkor olyan kibírhatatlan összevisszaság uralkodik, amilyet utoljára a damaszkuszi taxisok rémes kazettáin hallottam egy évtizede (lásd például az On The Dancefloor második felét). A Nights Out egyébként konceptalbum, és elvileg intróval és outróval keretbe foglalt, tematikailag összefüggő dalok követik egymást, és arról szólnak, hogy milyen szar dolog is klubokba járni esténként és csajozni, utóbbi azért, mert tutira rossz vége lesz. Nos, ennek a – zeneileg amúgy kevésbé egységes – lemeznek kicsit leül a vége, de ott van az év jobbféle elektropop albumai között, és fogadni is mernék rá, hogy a műfaj legeredetibb arcai közé tartozó Mount rövidesen más, nála nagyobb sztárok albumain is közreműködik majd producerként. Ha úgy tetszik: ő lehet a jövő James Fordja.

Kinek ajánljuk: Akinek az iPodján/merevlemezén tízezernél is több mp3 van, nem is csak ugyanabból a stílusból. (IB)

Glasvegas: Glasvegas

C+

Várakozások: A formula, amit a Jesus and Mary Chain huszonegynéhány évvel ezelőtt kitalált, máig releváns, és voltaképpen pofonegyszerű, sőt, annyira magától értetődő, hogy igazán még csak elrontani sem lehet. Csodaszép, mézédes melódiákat kisilabizálhatatlan gitárkásává torzítani olyasfajta, mindig működőképes zenei jolly-joker, ami még a legközépszerűbb zenekar produkcióját is fel tudja dobni. Persze lehet mesteri fokon is sáfárkodni a Reid fivérek örökségével, számtalan példa van erre is a My Bloody Valentine-tól egészen a Raveonettesig, és a Glasvegas révén idénre is jutott körberajongott trónkövetelő. Ők a nagy előképhez hasonlóan skótok, sőt, az ő útjukat is Alan McGee, a többek között Magyarországon is deathdiscózó popmogul egyengeti. Utóbbi szerint ez a két éve alakult, és tavaly különféle kislemezekkel már jelentős médiafeltűnést generált négyes a legjobb glasgow-i zenekar a – na mi? – Jesus and Mary Chain óta.

Eredmény: Ez persze erős túlzás; ha az időszámítást a Franz Ferdinandnál kezdjük, talán akkor is, a lemez pedig sajnos nem jobb erős közepesnél. Ami pozitívum: a zenekar már küllemre is inkább rokonszenvesen béna, mintsem menő, talán csak a Joe Strummert formázó James Allan énekest leszámítva, zeneileg pedig jóval azért tovább jutnak a JAMC szolgalelkű másolásánál – igaz, nem mindig a jó irányba. Az a bizonyos, a stílusban elengedhetetlen masszív gitárfüggöny ugyan megvan, de ez többnyire a stadionokra belőtt, steril változat, nem sziszeg, recseg, vagy bugyborékol, csak jelen van, nagyjából mint egy nagy, semmitmondó betonkocka. Probléma még, hogy a hasonszőrű zenekarokra jellemző Phil Spector-féle dallamvilág helyett az Oasis brit tömegeket mozgósító attitűdje, meg egy jó adag dagályos U2-izmus a jellemző, ez utóbbit pedig duplán húzzák alá James Allan komolykodó, szociálisan érzékeny áriái. Azért vannak jó felvillanások; a kislemezes Daddy’s Gone-t lehet szeretni, mert tényleg tiszta JAMC, a tempós Go Square Go pedig Clash, ez még legalább meglepő is.

Kinek ajánljuk: A nagy hagyományokkal bíró, brit stadionrock rajongóinak. (SZSZCS)

David Holmes: The Holy Pictures

B+

Várakozások: A belfasti David Holmes csúcskorszaka a kilencvenes évek második felében volt, amikor egyrészt 1997-es Let’s Get Killed című második szólólemeze körül hatalmas felhajtás alakult ki, mégpedig megérdemelten, mert az bizony a kor egyik legjobb eklektikus elektronikuszenei albuma volt; másrészt Steven Soderbergh felkapott rendező filmjeihez hipermenő soundtrackeket rakott össze izgalmas funk-soul-miegyéb ritkaságokból és saját számokból (az 1998-as Mint a kámfor volt az első a sorban); harmadrészt pedig ünnepelt dj is volt, járt hazánkban is legalább egyszer. 2000-ben adta ki harmadik szólólemezét, azóta újabb és újabb filmzenék (például az Ocean’s akárhányak) mellett a Free Association funk-soul-jazz-hiphop kollektívával jelentetett meg lemezt. Mindezek után nem tudni, ki által és mennyire várt negyedik lemezét egészen másnak ígérte, mint a korábbiakat. Híresztelése szerint a koncepció még 1996-ban született meg, édesanyja halálakor: belfasti gyerekkoráról szóljon a lemez, határozta el, és a kapcsolódó dolgokról, úgymint család, barátok, veszteség, szerelem, végül pedig családalapítás. Több vendéget is hívott rá, egyebek mellett Martin Revt a Suicide-ból.

Eredmény: Az első élmény az, hogy tényleg mennyire más ez, mint amire David Holmestól számítani lehetett. Sok-sok gitár hallható itt, mégpedig lebegő, úszós és szétmosott, álmodozós és pszichedelikus. Az ének is közelít a félálombeli suttogáshoz; még ha vannak is olykor szép kórusok, nem igazán a dallamalkotás, inkább a hangulatteremtés a szerepük. Azért ha az első sokkon túl vagyunk, kiderül, hogy a középtempónál feljebb soha nem merészkedő ritmusok a kilencvenes évek “hallgatós” elektronikus zenéjét idézik, van sok szinti és kicsit kevesebb érdekes buggyogás is. Úgyhogy a felületes szemlélőnek hiába tűnik úgy, hogy a manapság lépten-nyomon (hogy messzebb ne menjünk, e kritikacsokorban is) előkerülő Jesus And Mary Chain az előkép, valójában a Primal Scream Vanishing Point című 1997-es lemezét idézi nagyon – de annyira, hogy egyes számok mintha egy-az-egyben onnan jöttek volna. Érdekes módon mégis szerethető a Holy Pictures, mégpedig nem azért, amiért a hasonlóan “nagyon emlékeztet valamire” lemezek szerethetőek szoktak lenni, mármint hogy annyira jók a számok. Kevés kivétellel jók, de nem feltűnően – ez ugyanis sokkal inkább egy hangulatlemez. És ez a titka is: a zenei, műfaji nosztalgiát felülírja a személyes nosztalgia. Ezen belül viszont meglepően sokszínű: a szomorkodástól az ábrándozáson át a (paradoxnak tűnő, ezért izgalmas) visszafojtott eufóriáig terjed a hangulati ív. Nem tukmálja magát, de azért erőlködni sem kell, hogy szerethessük; nyilvánvalóan nem remekmű, de legalább nem is akar többnek látszani, mint ami.

Kinek ajánljuk: Akik olyasmire vágynak, ami kicsit sem “aktuális”, de éppen ezért olykor-olykor még évek múlva is elő lehet majd venni. (RA)