Gitár János – 2009.09.01. – http://quart.hu/cikk.php?id=4111

Lehetne ez nagyon rossz is: a tényleg öreg énekes, akinek soha nem volt hangja, a túlképzett zenészek, a jazzys/cafédelmaros hangszerelés, a középosztálybeli közönség. De persze nem hogy nem rossz, hanem felemelő, sőt, felkavaró.

Leonard Cohen 1934-ben született (Magyarországot még négy év választotta el az első zsidótörvénytől) a kanadai Montrealban, előbb volt költő és író, aztán, a hatvanas évek közepén, lett dalszerző és énekes. Lusta újságírók a kor folk-gyökerű dobozgitáros előadói mellé (Dylan, Donovan stb.) sorolták, de igaziból nem kötődött semmilyen irányzathoz már akkor sem. Kultuszművész, amennyiben akkor is megvolt a hű rajongói köre (különösen Európában), amikor a szó semmilyen definíciója szerint nem volt divatos. Szupersztár, amennyiben röhögve megtölti azt a Sportarénát, ahol Britney Spears koncertjén anno könnyű félház jelent meg. 1994-ben bevonult egy buddhista kolostorba (Cohen, nem Britney), és mire öt év múlva, felszentelt szerzetesként kivonult, a menedzsere ellopta minden pénzét. Azóta két saját albuma jelent meg (plusz különféle kollaborációk), 2008 elején pedig általános meglepetésre turnézni kezdett. A turnéból már kijött egy lemez, ez a Live In London, a zenészek azóta is ugyanazok.

Hogy lesz ebből meglepetés? Sehogy. Aki hallotta a lemezt, hallotta ezt a koncertet is. A hangzás ugyanaz, sőt, minden szólam ugyanaz, s a műsorban összesen három olyan dal szerepelt, ami a Live In Londonon nincs rajta. Egy kivétellel ugyanazok a számok mentek le ugyanabban a sorrendben, mint két nappal korábban Prágában. Cohenék műsora éppen annyira profi, éppen annyira be- és kipróbált, mint bő egy héttel korábban, pár sarokkal arrébb Madonnáé volt. Szegény Madge-t leszúrtuk ezért, Cohent viszont dícsérni fogjuk.

Mert hát ez nem popzene, meg nem is rock. Hanem színház. Megírt szerepet ad elő mind a tíz ember a színpadon, de nem abban az értelemben, hogy megjátszaná magát, még véletlenül sem. Hanem abban az értelemben, ahogyan egy színészkirály jutalomjátéka alá dolgozik egy egész, amúgy is kiváló társulat. Márpedig a színháztól – általában – nem azt várja az ember, hogy minden este más legyen a darab szövege. Hanem azt, hogy az előadás átélt és átélhető legyen.

Cohen társulata tényleg kiváló, szépek a hangszerszólók és már-már a hihetőség határát feszegetően jó mindhárom vokalista. A többszörös Cohen-alkotótárs Sharon Robinson most is elénekli a Boogie Streetet, és méltán kap óriási tapsot. A Webb nővérek, Charley és Hattie pedig már a vége felé az egyik legmegrázóbb Cohen-dalt, az If It Be Your Willt éneklik saját hárfa- és gitárkísérettel. Ez egy halk – de nagyon szépen megszólaló – koncert egyik leghalkabb része volt, és tényleg visszafojtott lélegzettel hallgatta mindenki.

De persze a lényeg Leonard Cohen. Azért sem zavaró sem a visszafogott hangerő, sem a néhol érzékenyből finomkodóba hajló zenei kíséret, mert mindez végülis csak díszlet a Cohen által játszott Cohen-figurának.

Márpedig a Cohen-figura ellenállhatatlan: vékony, törékeny öregember, szinte végig lesütött vagy becsukott szemmel, szemébe húzott kalappal. Nagy színészek alig-kellékekből is világokat építenek: Cohen kalapja hangsúlyozza, hogy itt egy zsidó illető énekel, miközben – a régimódi, kétsoros öltönnyel kombinálva – az amerikai szórakoztatóipar aranykorát idézi, amikor még szintén előadás volt minden koncert. Utal Sinatrára, akihez énekesként bizony több köze van Cohennak, mint bármelyik folktrubadúrhoz: ugyanúgy járja, táncolja körül szavakkal, szótagokkal az ütemeket, ugyanúgy tud jelentést adni egy harminckettednyi levegővételnek, mint egykor az igazgatótanács elnöke. És amikor kalaplevéve meghajol, egy teljes csarnoknyi állva ünneplő magyar ember érzi egyenként úgy, hogy ez a meghajlás most személyesen az ő tapsának szól. Olyan teltházas arénakoncerten nem voltam még, ahol ennyi ún. intim pillanat alakult volna ki.

Igen, a Cohen-figura ellenállhatatlan: a suttogós – szakértői vélemény szerint kontrabasszus – hang, a szenvedélyes hatvanas-hetvenes évekbeli, a gyakran kegyetlenül gúnyos nyolcvanas-kilencvenes évekbeli szövegek (amiket a közbetapsokból ítélve a közönség viszonylag nagy hányada ismer és ért), az a mindent megállító pillanat, amikor a Waiting For The Miracle-ben odaér, hogy “I’ve been dreaming about you, baby”, és, esküszöm, hogy az egész koncerten csak akkor egyetlenegyszer, tágra nyitja a szemét.

A színház, mint tudott: rítus. Leonard Cohen és társulata rituáléként adja elő estérő estére ezeket a dalokat. Ezért nem egyszerűen nem baj a színházi jelleg, hanem éppen a lényeg része. Ahogyan a hangsúlyos tiszteletadás a közönségnek és a társulatnak (a lehajtott fejjel, levett kalappal hallgatott hangszerszólók, a kétszeri, szeretetteljesen ironikus bemutatás, amiben minden zenész “összehasonlíthatatlan”, “megismételhetetlen” vagy “magasztos”) is az.

A színház, mint tudott: rítus. Erre alkalmas, kiválasztott emberek a közösség előtt meghatározott sorrendben meghatározott szavakat mondanak és énekelnek el annak érdekében, hogy a közösség minden tagja kapcsolatba léphessen valamivel, ami olyan mélyen van benne, hogy ő sem tud róla. És valamivel, ami annyival nagyobb nála, hogy más módon lehetetlen kommunikálni vele. A közvetítő közeg a dal, az emberek csak működtetik, még ha kiválasztottak is.

Két dal is szólt ezen az estén éppen erről a jelenségről, két, hogy is mondjam, alapmű, amihez első megjelenésük óta rendszeresen fordulnak zeneművészek, ha a dal mint olyan lesz a téma. A Tower Of Song metsző, véresen komoly öniróniával szólt egy szintetizátor gyári ritmusprogramjának kíséretére. A Hallelujah meg olyan volt, nincs mese, hogy még a mellettem ülő, megkeményedett lelkű Nyomós Zoli is elmorzsolt közben egy könnycseppet a szeme sarkában.

Azon a ponton lett végleg világos, hogy így eljátszani ezt a szerepet, hát persze, csak az tudja, aki végső elemzésben tökéletesen egy azokkal a dalokkal, amiket énekel. Feltétel nélküli hitről és korcs szerelmekről, gyilkos jövőről és haldokló múltról, a köhögő Hank Williamsről és a résen át bejövő fényről, zsidókról és cigányokról, szóval saját magunkról. Mostanában különösen van okunk elmélázni (azt hiszem, az a magyar fajta meditáció) a dal és az énekes különös, feltárhatatlan kapcsolatán. Ebben a marionettbaba-törékenységű öregemberben már legalább nyolcvan százalék csak a dal. A többi dolgok elmúlhattak – éppen erről szól mennyi versszak -, de a dalok ott vannak benne. “Köszönöm, hogy ennyi éven át életben tartottátok a dalokat” – mondta a legvégén, és mintha azt mondta volna, hogy őt magát tartottuk életben. Hát, Lenny bácsi, innen üzenem: a megtiszteltetés a miénk.

Mindezek fura, fennkölt szavak, amiket nem könnyű leírni (bocs, ha elolvasni sem), pláne nem könnyű itt és most, de ez az előadás ilyen volt és ilyet érdemel. Egyszer elmennék egy olyan Cohen-koncertre is, amin csak kétszáz néző van és lehet égbe tartott kézzel, együtt kiabálni a szélsőségesen bölcs/cinikus/szenvedélyes refréneket, meg lehet számot kérni és nem kell attól tartani, hogy ha egy nagyobbat kurjant az ember, akkor lemarad egy szaxofonszólóról. De a tegnap esti rítus résztvevőjeként már nem igazán bánom, hogy erre a koncertre már csak álmomban jutok el.

A koncertről készült fotók ide kattintva tekinthetők meg.