Inkei Bence | Szabó Sz. Csaba | Linczényi Márk | Plankó Gergő | Rónai András | Kiss Gergő | Somogyi Péter | Velkei Zoltán – 2008.11.29. – http://quart.hu/cikk.php?id=3134

Kanye Westtel nagyon szomorú dolgok történnek mostanában, és ebből mindannyian okulhatunk, hiszen a siker és a gazdagság nem minden. Új lemezéről eltűnt a rap, jött helyette egy hangeffekt. A Killers hátat fordít a stadionrocknak, és helyette csillogó-villogó szintipopra tér át, míg Scott Weiland éppen nincs elvonón. Újdonságértesítőnkből kiderül még, hogy mi a baj a magyar kultúrpolitikával és a svéd komcsikkal, meg az is, hogy milyen az, amikor Paul McCartneyval semmi baj nincs.

Kanye West: 808s And Heartbreak

C

Várakozások: Kanye West nagyon sikeres ember. Európában vagy főleg Magyarországon ez nem annyira magától értetődő, de Amerikában már nagyjából a 2005-ös Late Registration elsöprő sikere óta nyilvánvaló, hogy West napjaink popzenéjének egyik legfontosabb alakja, aki azonkívül, hogy sikeres lemezeket csinál, még a világ dolgairól is megmondja a véleményét. Ráadásul a többi rapperrel ellentétben benne semmi gengszteres vonás nincs, intelligens ember hírében áll, és a papparazzókkal is csak most kezdett verekedni, miután ilyen nehéz éve volt. Mert hiába nyerte meg Kanye tavaly ősszel a rapperek házi csatáját a nála amúgy sokkal ostobább 50 Centtel szemben, az elmúlt egy évben nem sok jó dolog történt vele, sőt: először meghalt az édesanyja, aztán szakított a menyasszonyával, és ráadásként egyre jobban nehezedett rá a STÁR-lét nyomása is. Elsősorban ezek hatására készült el West negyedik albuma, melyet két hét alatt rántott össze, és már előzetesen jelezte, hogy akik ragaszkodnak a rapper Kanye Westhez, azok csalódni fognak.

Eredmény: Amikor a szeptemberi MTV VMA gálán West először adott elő egy számot a készülőben levő új albumról, mindenki megdöbbent a Love Lockdown hallatán, hiszen semmi hiphopos nem volt benne, ezzel szemben AutoTune effekt (ami olyan, mint a vokóder, csak nem pont az) igen. És ez nagyjából igaz a teljes lemezre is. Zárjuk rövidre ezt az AutoTune-dolgot: nincs rá mentség. Idegesítő volt T-Painnél, idegesítő volt Lil Wayne-nél, és nem kivétel ez alól Kanye West sem. Érdekes játék lehet, és egy-egy számnál még el is lehetne fogadni, na de EGY TELJES LEMEZEN? Ez viccnek is rossz. Ennek köszönhetően az összes számnak ugyanolyan gagyi műanyag fílingje van, még akkor is, amikor az alapok jók (ilyen például a vonósokat is felvonultató Robocop vagy az elektrós Paranoid). Kanye elvileg arra használja ezt az effektet, hogy énekléstechnikai hiányosságait palástolja vele, de ha ennyire élvezhetetlenül szól, akkor miért kell erőltetni? Pedig maguk a dalok nem lennének mind rosszak, és a futurisztikus, minimál alapok is érdekesek időnként, de mire a lemez végére ér az ember, a sivár és reménytelen hangulat olyannyira átterjed rá, hogy már képtelen együtt érezni a minden számban pontosan ugyanolyan gépiesen nyávogó Westtel, és őszintén várja, hogy legyen vége mindkettejük szenvedésének. Szóval, ha valami külföldi szaklapban azt olvasod a lemezről, hogy “futurisztikus, szívfájdítóan szép modern soul lemez”, jusson eszedbe Cher és a Believe, körülbelül ugyanannyira szívfájdítóan szép ez is.

Kinek ajánljuk: Maximum egy űrbe kilőtt macskának. (IB)

The Killers: Day & Age

B+

Várakozások: A Killerst sosem tudtam megszeretni, és sosem értettem, miért őrülnek meg érte annyian, hogy konkrétan az egyik legnépszerűbb zenekar lett az utóbbi években. Aztán amikor kétszer is megnéztem őket a Szigeten, beigazolódni látszott a félelmem, miszerint ők nem is egy jó zenekar. Lagymatag, link zene, majdnem jó slágerek, de mindegyikük kicsit zavaros, és Brandon Flowers (aki Tom Selleck után az egyetlen, akinek jól állt a bajusz, mert most már megint nincs neki) énekdallamai mindig jól kezdődnek, és erőltetetten érnek véget. Persze mindig is éreztem bennük, hogy nem dobhatók félre csak úgy, mert aki olyan középrészt (!) tud írni, mint a reklámzeneként elhíresült All These Things That I’ve Done-ban hallható “I got soul but I’m not a soldier”, az nem lehet szar.

Eredmény: És beigazolódott, hogy a Killers igenis nagyon jó zenekar. Legalábbis a Day & Age lemezzel megmutatták, hogy bármire képesek. Az előző lemez unalmas (hangszerelésben, hangulatban, előadásmódban egyaránt), stadionrockos lagymatagságból kiemelkedve olyan poplemezt csináltak, amelyet bárki megirigyelhetne, főleg, ha bírja a nyolcvanas évek AOR-beütésű popzenéjét. A nyitódal (Losing Touch) első pillanatában felkapjuk a fejünket a fúvósokra. Ugye? És tökéletesen simulva a hangszerelésbe koherens egészet hoz létre, és ez a többi számra is igaz, legyen szó akusztikus gitárról, hárfáról, vonósokról, vagy szaxofonról. A szintiket már megszokhattuk (azok használata mindig is tökéletes volt a Killersben), de ami teljesen váratlanul jön az arcunkba, az a gépdob. A klipes single, a Human még Tiesto buliján is szívná magába a fehéringes spurizókat, és mindezt úgy, hogy mi, színes ruhások sem hányunk tőle. Sőt. Ezt hívják szintipopnak, és a Killers itt megmutatja, hogy lazán képes erre is. Vagy a funkra, néhány szám kísérhetné a Morrison’s 2 koktélakcióit is. És ezek sem cikik, pedig leírva simán annak tűnhetnek. Az album kiemelkedő pillanata még a World We Live In. Feszes tempó, agresszív billentyűk, üdítő harsonák, simogató hegedűk. Nem hibátlan a Day & Age lemez: a többi szám inkább kellemes töltelék, mint jellemző szín. Bár a popzene mai értelmezése szerint három sláger (Human, Spaceman, The World We Live In) bőven elég egy albumra, mi mindig kicsit telhetetlenek vagyunk. Én pedig még jobban, mert az énekdallamokban még mindig (még a kiemelt három számban is egy kicsit) hiányérzetem van. De a vokáloknál már nem, és a már említett hangszerelési bravúrok annyira lekötnek, hogy hallgatás közben eszembe sem jut kritizálni. Meglepően jó lemez tehát a Killerstől, bár tény az is, hogy az eddigi rajongókat biztosan meg fogja osztani. Éppen ezért már maga a bátorság is dicséretes. Tényleg valami új született.

Kinek ajánljuk: Aki a Killers tagjaival együtt megunta a szenvedős, lagymatag, indie-kompatibilis arénarockot vagy mit, és kész szintipopot hallgatni mellényes-szűkgatyás férfiaktól. (LM)

Scott Weiland: “Happy” In Galoshes

C

Várakozások: Dacára a tényleg mérhetetlenül sok eladott lemeznek, a Grammy-díjnak és egyebeknek, azért így visszanézve a Stone Temple Pilots (rajongóknak csak STP) sokkal inkább tűnik afféle kortünetnek, semmint egy valóban jó, vagy csak egy picit is érdekes zenekarnak. A korszak vezető grunge-együtteseinek jobb-rosszabb vívmányait mindenféle különösebb ambíció nélkül szintetizáló, máskülönben igen sikeres első két nagylemez (Core, Purple) neve ugyan néha még hivatkozási alapként fel-fel bukkan a kilencvenes évek első felének tengerentúli rockzenéjével kapcsolatban, de azt ma már ép ésszel tényleg nehéz felfogni, hogy mit is szerettek rajtuk annyira az amerikai tinédzserek milliói. Mert ugye az többé-kevésbé talán nyilvánvaló, hogy mondjuk ebbe még egy tetszőleges Pearl Jam-számnál (inkluzíve Jeremy!) is nehezebb belelátni a dühös-kiábrándult, de tettre kész és kompromisszummentes X-generációt, meg az új idők szelét, és a többit. Az STP 2003-ban, öt lemez után oszlott fel, de addigra már alighanem a rajongók többségét is inkább az érdekelte, hogy a frontember Scott Weilandot éppen milyen kábítószer birtoklásáért kapcsolta le a rendőrség és mikor, ami nem is csoda, lévén ez összehasonlíthatatlanul izgalmasabb volt, mint maga a zene. Az énekes ezután a remélhetőleg épp a feloszlás szélén álló Velvet Revolver ún. szupergrupp élén folytatta tovább egy ideig, idén pedig már újra van STP és a tíz évvel ezelőtti 12 Bar Blues után elkészült a második Weiland szólólemez is, a tréfás című “Happy” In Galoshes.

Eredmény: A fentebb taglalt sok-sok negatívumhoz képest a lemez akár még kellemes meglepetésnek is nevezhető, sőt, Weiland életművének általam ismert darabjai közül magasan a legjobb; a legkézenfekvőbb viszonyítási pont, a sok tekintetben párhuzamos életpályán haladó, kortárs Chris Cornell tavalyi szólólemezéhez képest pedig egyenesen ragyogó. Nincs itt se Eddie Veddert idéző poszt-grunge, sem pedig minden öregedő rocker titkos fegyvere, a vendéglátós bluesrock, van viszont visszafogott eklektika és néhány tényleg jó ötlet. Az énekes saját bevallása szerinti elsőszámú példaképe David Bowie legmarkánsabban két dalban idéződik meg, és ezek, a nyitó, glam-metálosan rágógumi Missing Cleveland illetve a mondóka-szerű, de emlékezetes refrénnel bíró Paralysis kimondottan jó számok, de a Waters-Gilmour örökséget kellő ízléssel kezelő She Sold Her System is vállalható, sőt, tulajdonképpen az album első felével nincs is komolyabb gond. A problémák a Fame című, teljesen felesleges Bowie-feldolgozásnál kezdődnek; Weiland hallhatóan nem az eredetileg sem túl erős, Young Americans-féle verziót, hanem a későbbi, műanyag önremixet veszi alapul, és a közreműködő Paul Oakenfoldnak is köszönhetően így csak egy zavaróan poros hangzású NIN-dal sül ki belől. Ezután már sajnos csak egy erős közepes, Beach Boys-os felvillanásra futja (Beautiful Day), a lemez további része pedig, ha nem is irritáló, de jobbára unalmas, olyan lehangoló pillanatokkal, mint az érdektelen rádiórock Crash vagy a Killing Me Sweetly – utóbbi majdnem olyan, mint a More Than Words lenne bossanova-ritmusban. A szomorú tanulság pedig az, hogy tényleg kár ezért a lemezért; nem sok híja volt, hogy meggyőzzön.

Kinek ajánljuk: Azok, akiknek mostanában valamiért nosztalgiájuk támadt a kilencvenes évek elejének hősei iránt, előbb inkább a Gutter Twins és a Mudhoney idei lemezeivel próbálkozzanak – utána akár jöhet ez is. (SZSZCS)

The (International) Noise Conspiracy: The Cross Of My Calling

C-

Várakozások: Olyan alapállásból menőnek lenni, ahonnan az (International) Noise Conspiracy indult, már-már emberfeletti kihívás. Egy mellékállásban modellkarriert folytató (a legszebb svéd férfinak is megválasztott) énekes a jólét legfelső fokán halálosan komolyan vett kommunista maszlagokat kiabál garázsrockos kíséret mellett: ha ez nem ciki, akkor a világon semmi. És mégsem! A T(I)NC legénykedős kiállása miatt mégis meg tudott maradni a jófej-táborban. Nem tudom pontosan, melyik összetevő okozza ezt, a legvalószínűbb, hogy ezek így együtt: külsőségekben a hetykén oldalra vetett fej, a vagány táncmozdulatok, és a jól kinéző ugrások a színpadon, a zenében pedig a polírozott, ugyanakkor kirobbanóan energikus garázsdalok együtténeklős refrénekkel (ilyenekkel, hogy Capitalism Stole My Virginity) és őrületes sikoltásokkal. A sikoltás fontos, Dennis Lyxzén énekes ugyanis a kilencvenes évek legfontosabb hardcore zenekarából, a Refusedból érkezett – akik szintén akkora suhancok voltak, hogy egyszer megérnének egy külön írást. A T(I)NC az a csávó a gimiből, akinek bankigazgató a papája, közben foglaltházakban hirdeti az igét, de van annyira jó szövege, hogy így is az osztály krémjéhez tud tartozni. Évekkel később aztán újra találkoztok.

Eredmény: Na helló, mi van veled? Semmi különös, a jogra járok, hétvégén meg megyünk a párommal Sopronba egy wellness-szállóba – mondja az egykori vagány, te meg már keresed a kifogást, hogy minél előbb leléphess. Könnyű lenne mindezt annak a nyakába varrni, hogy a nagy mainstream gépezet Rick Rubin producer képében bedarálta a szilaj lázadókat, csak nem lenne igaz: már az előző lemezen (Armed Love) is a híres ember dolgozott, mégis tele volt pörgős-menő dalokkal. Ezen a lemezen egy tisztességes Lyxzén-sikoly nem sok, annyi nincs, pedig az talán életet lehelhetett volna a csüggesztően puha egyen-számokba. Egyetlen emlékezetes pillanat nincs a lemezen, ami azért rávilágít arra, hogy a tudomány még mindig nem talált kielégítő választ a kérdésre, mitől jó egy dal. Mert az összetevők szinte teljesen ugyanazok, mint eddig, még a billentyűs-betétek is nagyjából ugyanúgy vannak elhelyezve, mégis kétségbeejtően vérszegény az egész. Talán az ideológiai változás az oka. A fiúk korábban szituacionistáknak vallották magukat, amit ugyan nem lehet nem megmosolyogni, de legalább olyan irányzat, aminek jelszavait (“Követeld a lehetetlent”, “A macskakövek alatt ott van a szabadstrand” és mindenekelőtt “Soha ne dolgozz”) az Isten is arra találta ki, hogy rockegyüttes épüljön rá. Újabban a zenekar saját bevallása szerint az autonóm marxizmus irányába tolódott el, amiről ugyan fogalmam sincs, hogy micsoda, de egészen reménytelenül hangzik. Szóval vissza a volt osztálytárs hasonlatához: az iWiW-ről talán túlzás lenne letörölni ezek után, de a telefonszámára a jövőben aligha lesz szükség.

Kinek ajánljuk: Aki szeretne egy jóízűt kommunistázni. (PG)

The Fireman: Electric Argument

B+

Várakozás: Paul McCartney volt már állítólag a legromantikusabb, a legavantgárdabb, a legkísérletezőbb és talán a legpólmekkártnisabb beatle is hatvanas évek óta futó karrierje során. Aztán, nagyot ugorva, 1993-ban létrejött a Fireman nevű, elektronikus zenében utazó formáció Martin Gloverrel, aki producer, és a Killing Joke nevű jeles angol zenekar basszusgitárosa is. Ráadásul Afrikában született és az a beceneve, hogy Youth. Szóval a két ember kísérletezni szeretett volna, és ezt lemezek formájában dokumentálták. Talán a megfelelő kontrollcsoport hiánya miatt, de előző közös albumuk óta eltelt tíz év. Paul a rendelkezésre álló idő alatt még kiadott négy stúdióalbumot, csak hogy teljen az idő, aztán felélesztette a szunnyadó projektet. Ennek eredménye a harmadik Fireman-album, az Electric Arguments.

Eredmény: Paul üvöltve, morogva indítja el lemezét a Nothing Too Much Just Out Of Sight című dallal, ami szokatlan dühvel és erővel feszíti bele keverőpulton ráspolyozott mellkasát a jelenbe. Ez az a megoldás, amikor a bátor férfi gitárhúrokból sző függönyt a háttérbe, miközben kiereszti, amit hatvanhat évesen kiereszteni illik és lehet. Több ponton is az ember eszébe jut a U2, de most nem foglalkozunk többet írekkel. A lemez első felén végigterül a kosz. Az elmúlt években megszokott tiszta egyértelműséget felváltja a koordinált, elegánsan felvitt mocsok. Paul McCartney ezúttal nem támaszt családi fotókat a kandalló párkányára, hanem szögbelövővel, a képeket keresztülütve dekorálja faházát. A rendetlenség valójában persze rendezett, az album felére pedig meg is szelídül a magányos dög. A Sun Is Shining sugarai olyan erősek, hogy még nanana-zás is előkerül, elvesznek a korábban hanyagul a szerkezetre dobott foszlott/kínzott/torzított hangok, és végül a Dance ’Til We’re High-ig jutunk, ahol a vonósok és a harangok romantikus együttléte egy karácsonyi hipermarket megnyitó-ünnepség katartikus záródalaként teljesedik ki. Ezt a szakaszt váltja a lemez harmadik etapja, amiben válogatott hangszerekkel, szép lassan úsznak el a dalok, néhol gyorsabb alapokat kapva maguk alá, alapvetően egy irányba, folyón lefelé. A Universal Here, Everlasting Now környékén aztán újra rácsodálkozunk Paulra, aki látszólag jól szórakozott a lemez készítése közben. Egy lassú, merengő zongoradallamot forgat horrorba, öles léptekkel megindul, leszámol mindenkivel, hogy újra visszatérhessen az induló témához. A meglepetés nagy, és ez az esetek meglepő hányadában jót jelent.

Kinek ajánljuk: Akik a Helter Skelter óta tudták, hogy McCartneynak egy sötét oldala, és hiányolták is, hogy megszólaljon. (SP)

Megapuss: Surfing

B

Várakozások: Egy Devendra Banhart-projekt, amiben állandó tagként szerepel még Greg Rogove (a Priestbirdből) és Fab Moretti (elsősorban a Strokesból). A kiemelt figyelem azonban nyilvánvalóan Devandra Banhart miatt jár. Öt, hajtűkanyaroktól mentes Devendra Banhart-nagylemez ismeretében az ember többé-kevésbé leszámol a meglepetések lehetőségével. Persze titkon lehetett arra apellálni, hogy egy demokratikus intézményként elképzelt zenekarban egészséges kontroll alá kerülnek Devendra csapongó dalszerzői hajlamai, melyek arra késztetik, hogy alapértelmezetten legalább tizehat dalt tegyen egy lemezre, és az egyszálgitározástól kezdve a szambán át a krautrockig mindenbe belecsapjon. De őszintén: attól a pillanattól kezdve, hogy megjelentek a fotók a Megapuss-koncerten pénisz-szoknyát viselő Devendráról, felmerülhetett józan gondolkodású emberben, hogy itt bármi is kontroll alatt van? És akkor meg nem is tudott a világ arról, hogy a Surfing borítóján miféle igazsággal fog szembesülni. Az előzmények alapján nagyjából sejthető volt, hogy a Megapuss nem szól majd másról, mint arról, hogy olyan önmagukat infantilis tiniknek képzelő hippik viccelődnek, akik például jó poénnak találják könnyeden homoerotikus fotók és videók készítését.

Eredmény: Zeneileg a Surfing nincs fényévekre a Devendra Banhart-lemezek világától, épp csak annyira más, hogy indokolt legyen az ő neve helyett Megapuss-t írni a borítóra. További érdekesség, hogy nincs tizenhat szám a lemezen, hanem csak tizennégy, és az egész alig hosszabb háromnegyed óránál. Cserébe viszont ez igazi zanza. Van korai Devendra Banhart-lemezeket idéző lo-fi, tapsolós, együtténeklős folk; Bo Diddley-ihletésű rock and roll; napfényes szörfrock; pszichedelia, hét percnyi zongorázás és a többi. Mindez helyenként menthetetlenül érdektelen, mint például a kifutás nélküli címadó számban; máshol viszont pont úgy hullnak a földre a különböző színes dolgok, hogy ad hoc tetszetős rendbe szerveződnek, mint például az Adam & Steve esetében. Annyi nagyszerű pillanatot bőven rejt az album, hogy a középszerű momentumok kibekkelése igazolt legyen, és végig nyilvánvaló a felszabadultság, amivel a Surfing készült. Tény, hogy efölött nehéz is volna elsiklani úgy, hogy közben a csicseriborsó-pürére kattant kacsaemberekről énekelnek; vagy azt az üzenetet tolmácsolják egy külvárosi, suttyó punk zenekar becsületére váló direktséggel, miszerint mindent és mindenkit seggbe kell baszni. Persze, vicc az egész, a kérdés, hogy ki mennyire vevő a viccre. Jelen esetben elég sok múlik azon, hogy képesek vagyunk-e együtt mókázni a vidám fiúkkal vagy sem – lényegében a Megapuss mindent erre az egy lapra tett fel. Ez érződik a lemezen, és erről beszél Greg Rogove is egy interjúban, amikor azt fejtegeti, hogy vajon átjöhet-e a hallgatóknak is az az önfeledtség, ami őket átjárta a lemez írásakor. Rizikós játék ez, hiszen körülbelül ugyanakkora eséllyel csúszhat félre a szórakoztatás leplezetlen szándéka, mint amekkorával eléri célját.

Kinek ajánljuk: Devendra Banhart rajongóinak egyértelműen. És persze mindenkinek, aki vevő a viccre, és a csicseriborsó-pürés mellett szeretne egy dalt hallani a sonkaemberről is. (KG)

Ágnes: A Gömb

C-

Várakozások: Nagyon kíváncsi voltam erre a lemezre, bár nem abban az értelemben, hogy konkrétan meg akartam hallgatni, sőt, erre a részére lélekben komolyan rá kellett készülnöm. Hanem azért, mert az énekesnőhöz kapcsolódik egy közepesen megrázó élményem. Ő még 1999-ben tűnt fel Ágnes Vanilla néven, Örök nyár című slágerével – aki nem hallotta vagy nem emlékszik rá, az a cím alapján is pontosan el tudja képzelni az eurodance stílusú dal mélységeit. (De azért a tehetséges magyar producerek e műfajban produkáltak jóval cikibb darabokat is, ami nem azt jelenti, hogy ahhoz képest jó volt, hanem csak azt, hogy még emlékezni is nehéz rá.) Aztán néhány újabb sikeres, általam vagy nem ismert, vagy teljesen elfeledett sláger után eltűnt egy időre. És ezután jött az említett esemény: egyszer csak a Művészetek Palotájának műsorán kellett szembesülnöm Ágnes nevével. Nem mondom, hogy összeomlott az értelmes magyar kultúrpolitikába vagy egyáltalán, ennek lehetőségébe vetett hitem, mert nyilván ilyet értelmes ember sose táplált magában; de mégis, azért így is megrázott e műsorpolitikai döntés. Aztán kiderült, hogy Ágnes időközben Művész lett (vagy mindig is az volt, de most felszínre tört belőle), amit az is bizonyít, hogy kiadott egy József Attila-lemezt. Nagy Művészi Megnyilatkozása pedig A Gömb címre keresztelt lemez (a megjelentető cég neve: Culture Mission, honlapja azonos Ágnesével). Ennek meghallgatására a borító és a kísérőfüzetke nézegetésével készültem; mindenkinek ajánlom, hogy itt tekintse meg a fantasy-metál és a new age-es pszeudoezotéria közötti határvonalat kitapogató alkotásokat (itt látható az is, a füzetben hogy mutatnak). Azt lehetett még előre lehetett tudni, hogy ez kemény lesz, metálos és/vagy rockos.

Eredmény: Talán ha emlékeztem volna a magyar popkultúrában elfoglalt helyén kívül bármire a régi Ágnes Vanillából, nem lepett volna meg, de így igen: az énekesnőnek jó hangja van, szép és mély és mindenféle hajlítgatásra alkalmas. És a “jó hang” szintagma megasztáros íze nem véletlen: olyan ez a lemez, mintha valami hardrock és középszoft-metál tehetségkutató műsor felvételeit hallanánk. A kíséret egészen meglepő: mintha kifejezetten az lett volna a cél, hogy tökéletesen semmilyen legyen; még csak nem is az említett műfajok közhelyeit halljuk, hanem mintha minden tartalom nélküli fogások sorakoznának egymás után, pedig ilyen nincs is. Egyedül a néha feltűnő szintihangok a viccesek, de tartok tőle, nem annak lettek szánva. Aztán a végére átveszik az irányítást: az utolsó néhány szám olyan, mintha valaki kizárólag felnőtteknek szánt, szignál típusú szintivarázslat alapján alkotta volna meg a maga fogalmát a művészi elektronikus zenéről. Minderre jön tehát rá Ágnes énekesi önmegvalósítása, de kizárólag tehetségkutatós értelemben beszélhetünk itt önmegvalósításról. Szép hajlítások, ügyes fogások, és mindaz, amire a zsűri azt mondja, hogy: igen, látszik, hogy nagyon átélted, teljesen magadévá tetted a dal lelkét – de tudjuk, hogy e kontextuson kívül, a valódi rockzenében mindez tökéletesen érvénytelen. És egyáltalán nem számít ebben az esetben, hogy a dalokat is Ágnes szerezte. Amúgy sincs bennük sokkal több, mint hogy megfelelő helyeken lehet bennük hajítgatni stb. Nem mondom, hogy idegesítő lemez, bizonyos szempontból akár érdekesnek is nevezhetném, bár a zavarbaejtő sokkal pontosabb szó; de szerencsére aztán egy pillanat alatt elfelejthető, már közben is.

Kinek ajánljuk: A magyar kultúrpolitika összes valaha volt és eljövendő döntéshozójának. (RA)

Efdemin: Carry On – Pretend We Are Not In The Room

B+

Várakozások: Idén már beszámoltam pár nemzetközi bloggerkedvenc mixlemezéről, de mivel alapjáraton több jutott a csalódásból, ezért inkább úgy döntöttem, hogy Efdemin szettjének már alacsonyabb elvárásokkal futok neki. A német dj nem sokban különbözik a versenytársaitól: szintén berlini és szintén elkanyarodik a minimaltól, hogy a techno egy fokkal keményebb hangzására fókuszáljon. Első albuma tavaly jelent meg a stílusban elismertnek számító Dial kiadónál, s azóta is számos bakelittel bizonyítja, hogy méltán említik őt az új német generáció legnagyobb reménységeivel egy lapon. Az érdekes című, Carry On – Pretend We Are Not In The Room mixlemeze az eddigi első, ami hivatalosan is megjelent.

Eredmény: A berlini partizók kedvenc kávéházainak lazulós hangulatát felidéző nyitás sokadik nekifutásra is telitalálatnak tűnik (The Showroom Recording Series – Watcha Waiting For?), és miután Efdemin ráéreszti a négynegyedeket a szettre, az csak nem akar elromlani. Sokáig úgy tűnik, hogy itt most valami olyat hallani, ami lepipálja a múlt heti Matthew Deart, és az ősz elejei Amét is: kellemes, dallamos techno a kiváló felvezetés titkos receptje, ráadásul Craig Alexander képes annyira elvarázsolni a hallgatót a Soul Revivalben, hogy igazából már akármi jöhet, a lábunk valószínűleg ütemre fog mozogni a hetvennegyedik perc után is még jó darabig. Úgy tűnik, hogy a klasszikus detroiti techno bevette Berlint újra, hiszen az imént említett amerikai producer mellett Tony Foster, Scott Grooves (Patrick Scott) és a Brother’s Vibe is megtalálható a számlistán. Ennél is tovább megy azonban a Carry On: első ízben hallható mixlemezen a Minilogue-féle Doiicie A, amivel már Andrew Weatherall is bankot robbantott tavasszal a Merlinben, ráadásul a lassan tizenöt éves karrierje során végre csúcsra érő DJ Surgeon egyik munkája is elhangzik, a zárás pedig a drum and bass-es Photeknek egy 1996-os technója. Hol romlik el akkor mégis a szett és kap csak B+ értékelést? Nos, valahol pont ott, ahol a nyári mixek is. Efdemin szelekciója ugyan kiváló, de hely hiányában kevés olyan felvétel hallható, ami átvezetné a korai detroiti hangzást az új alkotók világába, és a középtájt érzékelhető váltás nem éppen zökkenőmentes. Megtörik a Carry On íve, és bár sem a felvételekkel, sem a mixeléssel nincs gond, az ember mégis csak az utolsó két-három zenére tud ismét kellően odafigyelni, miközben nem egy jó felvételt úgy érez gyengébbnek, hogy tulajdonképpen nem azok, csak rossz helyen vannak.

Kinek ajánljuk: Akik soha nem hitték el, hogy a techno halott. (VZ)