Rónai András – 2007.09.27. – http://quart.hu/cikk.php?id=1731

Derekasan meg kellett küzdenem azért, hogy szeretni tudjam ezt a két előadót. De muszáj volt, ha nem is szeretni őket, de legalábbis dolgozni az ügyön, ugyanis Michael Gira dicsérte őket rettenetesen. Devendrát, mint az viszonylag ismert, ő fedezte fel hajléktalan hippi (vagy ahogy néhol olvasni lehet, nomád) korában. Az Akron/Family-t meg ugye bevette maga mögé Angels Of Light néven kísérőzenekarnak. Azt néhány pofáraesés után megtanulja az ember, hogy az ízlését formáló zenészek személyes ízlésében ne bízzon feltétlenül (mint ahogy felhajtástól aka hájptólis függetleníteni tudja magát évtizednyi tapasztalat birtokában, pro és kontra egyaránt) – de mégis, nem hagyott nyugodni: miért rajong a Swans félisteni magasságokban lakozó valahai vezére ezekért a hippikért?

A hippi szót itt tessék enyhén elítélő hangsúllyal olvasni (ezért a kurziválás). Nem, soha nem voltam punk, úgyhogy nem utálom kötelességszerűen a hippiket (ha egyáltalán vannak még – a Szigeten például bedugják őket egy távoli sátorba, vagy miért nem látom őket?). A hippizenéket viszont az elmúlt bő egy évtizedben igyekeztem minél távolabbról elkerülni. Valahogy az ellentétét jelentik mindannak, amit én szeretek a zenében. (Elég pontosan összefoglalja a bajaimat a Brainwashed Akron/Family-kritikája.)

Szóval igyekeztem, de Devendra gitározós-énekelős lemezeiről csak azokat a számokat bírtam énekelni, ahol az eredeti hippi-formulát valamivel megborítja, egy hülye hanggal vagy valami durván szürreális szöveggel, ilyesmikkel. Csak a 2005-ös Cripple Crowt szerettem igazán, tényleg, ahol végre a gitár+ének helyett habkönnyű, szellemes zenekar kísérte már-már szürrealitásig bájos dalait. De amikor az első dolog, amit olvastam az új lemezről, az volt, hogy az bizony nagyon unalmas, valami furcsa káröröm töltött el – ebből jöttem rá, hogy bizony még mindig van bennem békétlenség.

Az Akron/Family bemutatkozó lusta elektro-pszichedelikus hippi lemezét végül sikerült megszeretnem, a következő másfél albumról (a fél, az egy split) azonban csak a Meek Warriort nyitó Blessing Force igazán jó. (Őket mondjuk könnyű szeretni, mert hihetetlenül, már-már bosszantóan rokonszenves srácok. Ez átjön a lemezen is, de személyes találkozás során is meggyőződhettem róla. Amikor Budapesten jártak, elmesélték egyébként, hogy a Young God kiadóhoz, vagyis Girához nem a Swans miatt kerültek, azt nem is ismerték korábban – azért keresték meg pont őt, mert nála jöttek ki az első Devendra-lemezek.)

De most ezzel a két szeptemberi lemezzel helyére került minden az univerzumban, vagy hát annak egy kisebb szegletében. Mindkettő olyan alkotás, amire azt szokás mondani, hogy “aki ezt nem szereti, annak nincs szíve”. Én mondjuk soha nem mondanék ilyet, mert a legtöbb ilyen lemezt speciel nem bírom elviselni (valószínűleg mert nincs szívem) – de mégis, remélem, érhető, mire gondolok. Másként szólva: ha elképzelünk egy olyan világot, ahol a _____ helyett mindenki Devendráért rajong, ezt a világot a jelenleginél sokkal szebbnek vagyunk kénytelenek elképzelni.

Devendra Banharttal kapcsolatos új érzelmeimet a következő formulába foglaltam össze: ha valaki egyszerre vagy egymás után bír Elvis, Jim [Morrison], Paul és John, egy Las Vegas-i bájgúnár és egy latino szívtipró lenni – és nem hajítom ki fél perc után örökre a lejátszóból, az bizony nem lehet más, csak zseni. Mert itt ilyen számok sorakoznak egymás után, latinos kellem, szívbe markoló elvises hajlítások, pofátlanul egy-az-egybe morrisonos énektémák, kiköpött beat, Shabop Shalom. (Ez utóbbi egy szám címe, huh). Meg biztos mások is, csak nem hallgatok hippizenéket, nem tudom ezeket a műfaji elnevezéseket. De sebaj, könnyű utánahallgatni, a MySpace-en teljes egészében fent van.

A nagy titok pedig az, hogy Devendra és együttese mindezeket anyanyelvi módon beszéli. Nemcsak anyanyelvi szinten, tehát minden erőlködés és izzadságszag nélkül. Hanem mintha a zenélés számukra nem egy mű(vészeti) nyelv volna, hanem az, amin az ember normálisan megszólal, akármit akar is mondani. És ez a világ számtalan nagy zenésze közül is csak néhányra jellemző. Amikor például a legjobb számban, a Seahorse-ban megszólal a Take Five (aztán meg a Doors), akkor az nem “lopás”, “kölcsönzés”, “idézet”, akármi, hanem egyszerűen ezt támadt kedvük játszani. Mint ahogy ha azt mondod: “szeretlek” (vagy akármi mást, de ez ideillő példa), az nem attól lehet hatásos az adott helyzetben, hogy még senki nem mondta ezt (így), hogy akár minimális mértékben eredeti volna a szó vagy a hangsúlyozás vagy bármi – hanem attól, hogy ez az anyanyelved, és ezért úgy tudod mondani, hogy hiteles lesz. (Vagy sem.) Vesd össze: a költőkről, akik a legszebb és -rafináltabb szerelmes verseket írták, olyanokat, mint senki más, rendre kiderül, hogy az ún. valóságban azért adódtak apróbb gondok. A művészet nyelvének viszonya egészen más a valósághoz, hitelességhez, személyességhez, mint az anyanyelvé.

Most már elárulhatom, hogy a számok nagyjából fele igazából teljesen jellegtelen, egy részük pedig valóban unalmas. De ahogy a beszélgetésben sem kell, nem lehet mindig bölcseket, nagyokat mondani, úgy ez itt sem zavaró. Addig is szól valami, amíg jön valami igazán nagyszerű, amit muszáj megjegyezni. Ami olyan sláger, hogy már második hallgatásra sem tudod, hogy ezt mindig is ismerted, vagy egyszerűen ilyen gyorsan beivódott. Úgyhogy az unalmas számok figyelembe vételévelsem tudok rosszabbat adni, mint A-. És még egy lemez, és össze lehet állítani egy simán A+ válogatást a tényleg jó számokból.

Azért örültem, amikor erre az anyanyelves hasonlatra rájöttem, mert igazából az Akron/Familyre is alkalmazható. A Love Is Simple, mint már a korábbi anyagok némelyike (pl. az említett Blessing Force című szám) is, számtalan hippi- és hippiközeli stílus között ugrál könnyeden. Álmodozó folkos pilinckázás, szerelmes szépségek, éteri gospel, pszichedelikus és szétesett-zajos jammelés, pszeudo-törzsi dobolás, kemény rockolás és szárnyaló rockolás, country, izgalmas elektronikus effektek, sőt, szörnyű musicales éneklés, meg stb. (lásd mint fent) – egészen lenyűgöző, amilyen természetességgel ezeket egymásba úsztatják.

Szemben a “sok stílust variálunk, de ügyesek vagyunk” típusú együttesek nagy többségével, itt nem látszanak a szakadások, és nincs “na, figyi, ezt is meg tudjuk csinálni”-érzés sem: minden nyaktörő változatosság ellenére nagy-nagy boldog flow-élmény uralja a lemezt. Mint amikor beszélünk az anyanyelvünkön, és észre sem vesszük, hogy hány és hány, egymással össze nem egyeztethető regisztert használunk valamely viszonylag egyszerű mondanivaló kifejezésére. (Mondjuk: “Az ég szerelmére, édes fiam, mi ez az istenverte kupleráj már megint, basszameg!”) Az Akron/Family esetében ez a mondanivaló a szeretet meg az univerzális mittudoménmi örömteli ünneplése, kábé.

Hogy kitoljanak velem, a végére becsempésztek néhány rövidebb, unalmasabb részletet is, de én nem hagyom magam, és ez bizony kap egy ilyet: A.