Inkei Bence – 2011.11.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=6803

Három album a szerteágazó budapesti “indie” szcéna határvidékeiről: Hó Márton és a Jégkorszak a klasszikus énekes-dalszerzői hagyományokat frissíti fel, a Hangmás és az első lemezes We Are Rockstars pedig a táncolható, elektropopos beütésű rockzenében utazik. Na de melyikük jut a legtovább?

Hó Márton és a Jégkorszak: Dalok a fürdőszobából

A vitán felül szellemes művésznevet/zenekarnevet választó Horváth Mártonról többször is volt már szó az Ingyenzene rovatban, kezdve a korai, egyszálgitáros lo-fi szerzeményeivel, és persze a későbbi, zenekarral felvett dalok sem maradtak ki, meg a Szeles Mónika című ep-je sem. Sőt, a két jelenlegi legnépszerűbb magyar dalt, a Mizut és a Most múlik pontosant viccesen összeboronáló felvételét 40 ezren hallották a YouTube-on: aki szeretné elveszíteni a maradék hitét is ebben az országban, az nyugodtan olvasson be a kommentekbe. Hó Márton a klasszikus énekes-dalszerzői hagyományokat követi, amelynek nálunk leginkább a rendszerváltás előtti nemzedékben voltak képviselői, az utóbbi két évtizedben azonban viszonylag kevesen mertek egy akusztikus gitárral kiállni a közönség elé, noha külföldön évek óta a hetvenes évekhez hasonló virágkorát éli a műfaj. Igaz, a legsikeresebb singer-songwriterek általában szégyentelenül banális slágerekkel házaló giccshuszárok, úgyhogy elég sokakban élhet az a beidegződés, hogy egy énekes-dalszerző csakis önsajnálós, humortalan és hatásvadász trubadúr lehet. Pedig dehogy!

A most megjelent első lemez – melyen szép számmal találhatók korábban elkészült számok – dalairól leginkább az unalmas/nyavalygós énekes-dalszerzők antitézise, a svéd Jens Lekman jutott eszembe, és Hó Márton hozzá hasonlóan nem fél a műfajban szokatlanabb zenei megoldásokat felvonultatni a legtöbbször egy szál gitárral is működő dalokban. Továbbá mindkettejük szövegei szellemesek, méghozzá úgy, hogy közben folyamatos az önreflexió – a Dalok a fürdőszobában egyik legjobban sikerült dala, az I’m a singer-songwriter is a műfajhoz kapcsolódó kliséket építi be a szövegbe szellemesen. Amellett, hogy a lemez zenei világa is egyértelműen külföldi (jobb híján indie vagy lo-fi címkével ellátott) singer-songwriterek hatását hordozza magán, a szövegek egyértelműen magyarossá teszik a produkciót, még a magyar popban szokatlan “úúúúú” vokálok és zenei megoldások ellenére is. És hiába a dalokon van a lényeg, az olyan húzások, mint amikor bejön a billentyű az Anna már nem lakik Berlinben közepén, a Négy évszak: tél, tél, tél, tél már-már countrys alapja vagy a Mikor pilóta voltam vokálja a legvégén, azok tökéletes pillanatok.

Ami pedig a néha kedvesen suta szövegeket illeti, azoknak van még egy aspektusuk: az ide-oda kallódó, jövőkép nélküli és nagyon kevés dologért irigyelhető mai huszonévesek valódi hangja még alig-alig jelent meg a magyar poprock-mezőnyben. Úgy értem, hiába ismerünk fiatal zenekarokat, ők azért legtöbbször ugyanazokról a dilemmákról énekelnek, mint amik a korábbi generációkat is foglalkoztatták. “Hányadika van ma? Milyen évet írunk? Milyen városban vagyok és ki ez itt mellettem?” (Folyamatosan le vagyok maradva); “Nem hiszem, hogy visszajövök, a négynapos szünetre talán hazarepülök” (Anna már nem lakik Berlinben) – ezek már tipikusan mai szövegek, nehezen képzelhetők el a tíz-húsz-harminc évvel idősebb nemzedék számaiban. Nem mondom, hogy korábban ilyet soha mástól nem hallottam, de itt valahogy szembetűnő ez a megjelenés, és ez tök jó. Még úgy is, hogy nem mindegyik szöveggel vagyok kibékülve, és a “Szerelmes voltam a Németh Juciba/Péterfy Boriba/Varga Zsuzsába/Gryllus Dorkába” nélkül is épp elég erős lenne a lemez szerintem – a dalok többsége jó, jól is vannak előadva, az énekes egyénisége átjön a dalokon, és képes eloszlatni a szomorú szemű akusztikus gitáros-énekesekkel kapcsolatos sztereotípiákat. (A teljes album meghallgatható itt, illetve meg is vehető digitális formában; az ingyenes letöltés ott már megszűnt, de a zenekar adott egy új linket azoknak, akik nem akarnak fizetni.) A-


Hangmás: Ragadozó

Az előző évtized közepén feltűnő Hangmás zenekar lemezeiről szóló kritikák furcsamód szinte az összes lényeges megállapításban egyet szoktak érteni. Így például kevesen vitatják, hogy az együttes elsősorban élőben üt nagyot, a lemezeken eddig csak ritkán tudták hozni a koncertek szintjét. Azzal sem szokás vitatkozni, hogy az első album (Funeral Party Budapest) lényegesen jobb volt, mint a két évvel ezelőtt megjelent folytatás (Valaki ma este megsérülhet), és amíg Minda Endre énekes karizmatikusságát el szokás ismerni, a magyar underground manírosabb hagyományait idéző dalszövegeivel már nem mindenki tud kibékülni. A harmadik lemez egyik fő kérdése tehát az lehetett, hogy vajon össze tudja-e kuszálni a megmerevedni látszó frontvonalakat?

“Az biztos, hogy az új lemez nem lesz gyökeresen más. A saját stílusunkhoz ragaszkodunk, ugyanakkor bármi belefér” – ígérte a tavalyi interjúnkban Minda Endre, és valóban, nincs a lemezen semmi, ami komoly meglepetésként hatna. Egy kicsit nagyobb szerepet kapnak a szintetizátorok (erre is utaltak már az interjúban), és a fenyegetőzésüknek megfelelően előkerül az a bizonyos kilencvenes évek-hangzás mindjárt az indító Fehér zajban, feltehetően az új Roland JP8000 jóvoltából. Ettől még a Hangmás megszokott dancepunk-hangzása megmarad, a menetelő basszusokkal és Minda Endre Menyhárt Jenőt idéző énekével – jön is az otthonosan jóleső érzés, amikor beindul “a vegytiszta fehér zaj”. A trance-es szintiken kívül is van azonban még újdonság, de ez leginkább a hangszerelésben és a keverésben érhető tetten, ami pedig vélhetően Sándor Dániel producernek köszönhető – az előző lemezzel ugyanis pont a hangzás volt az egyik fő probléma, a Ragadozó dalai viszont erőteljesebben szólnak, és csökkentik az élő és a stúdiós megszólalás közötti kontrasztot, amely azért továbbra is megvan még.

Maguk a dalok viszont mégis emlékeztetnek a Hangmás kereteire: ez a new wave-es, táncolható formula jól megy a zenekarnak, de amikor ebből próbálnak kilépni, az legalábbis felemás eredményekkel jár. A Haiku és a templomi orgonahangzással az Interpol Next Exitjéhez hasonlóan induló Reset sötét és nyugtalanító hatású számok, kevésbé direktek, mint a tipikus Hangmás-dalok, de nehezebben is tudják fenntartani az érdeklődést: talán nem elhamarkodott levonni a következtetést, hogy a líraiság egyelőre még nem a Hangmás erős oldala. (A Reset is a végén, ahogy bepörög, úgy lesz egyre jobb.) Mielőtt azonban eddig eljutnánk a lemezen, a tízszámos album közepén is van egy laposabb szakasz, aminek a Hangmás legjobb formáját mutató Out Of Order vet csak véget, és utal vissza az album már korábban elhangzott legjobb dalaira, vagyis a női háttérvokállal megdobott Lunára és a Darabokbanra – ezek ott vannak a Hangmás legjobbjai között. Kicsit tehát sikerült tovább csiszolni a korábban kialakult formanyelvet, és a Hangmás még erősebben adagolja a rá jellemző, fojtogatóan sötét atmoszférát, viszont nem nagyon tudta eddig nem ismert erényeit kidomborítani, pedig lehet, hogy vannak ilyenek. A Ragadozó egy újabb “műfaji lemez” a Hangmástól, amely azért a maga módján próbál továbblépni, és igazából azzal sincs baj, hogy nem akar mindenáron megújulni, hanem azt csinálja, ami a legjobban áll neki – csak a meglepetés ereje harmadszorra már egészen elhanyagolható. B

We Are Rockstars: Let It Beat

Ligeti György és egykori zenekara, a Puzzle még akkor került a magyarországi indierock népszerű együttesei közé, amikor még sehol sem volt a ceruzafarmer vagy a vékony nyakkendő, és kikent-kifent tizenéves lányok helyett csak pár tucat introvertált, fekete pólós fiú és lány bámulta a cipőjét a nézőtéren. A Puzzle aztán pont a magyar indie-boom idején kiment Londonba szerencsét próbálni, ám nem sikerült megváltania a világot: “Megpróbáltuk, jó volt, sok tapasztalatot szereztünk, de tovább nem érdemes erőltetni, főleg úgy, hogy az új zenekarok mind 18-20 év körüli átlagéletkorúak” – mondta Ligeti még Londonban, majd nem sokkal később hazaköltözött. Az egykori Puzzle-gitáros, Faragó Tamás, a több zenekart is megjárt dobos, Kovács Csaba, illetve a Newgatti nevű együttesben billentyűző Szíjártó Tamás részvételével új zenekart alapított, amely igen messzire került a Puzzle klasszikus brit bluesrockos beütésű zenéjétől.

A We Are Rockstars egy Does It Offend You, Yeah?-slágerről vette a nevét, és ebben semmi átverés nincs, hiszen az idén nálunk is járt britekhez hasonlóan ez a zenekar is húzó elektro-rockot játszik, igaz, inkább a rock felől közelítve és kevésbé prosztón. Mivel pedig ott van az összetevők között az elektropop, a new wave és a punk/indie rock is, kézenfekvő a párhuzam a Hangmással, noha tudom, hogy két, erősen különböző hatásokra építő zenekarról van szó. A We Are Rockstars például amellett, hogy angolul énekel, a zenei világából is teljes mértékben hiányzik a magyar elem: nyilvánvalóan angolszász hatások mentén építkezik a zenekar, és hangzásra sincs benne semmi, amiből megmondanánk, hogy magyar zenekar játszik. Sőt, Ligeti György akcentusával sincs gond. Viszont hiába énekel jobban bármelyik vetélytársnak minősíthető magyar zenekar énekesénél, az ő esetében nem érzem a saját karaktert – ami például a Hangmás esetében pont, hogy megvan.

A Let It Beat legjobb pillanataiban is egy korrekt elektrorock-lemez, amiből hallatszik, hogy a tagok mit és hogyan akarnak csinálni, csak éppen az nem, hogy mi az az elem, amit ők maguk tesznek ehhez hozzá. Helyükön vannak a refrének, kellően dinamikus a ritmusszekció, szóval működnek a számok, de ezentúl annyi hallatszik, hogy van egy zenekar, amelynek nincs ezentúl mondanivalója, hanem csak úgy akar szólni, mint egy brit elektro-rock zenekar. És ez hiába sikerül többnyire, az eredmény legtöbbször annyira generikus lesz, hogy még a kiemelhető számok, mint a címadó dal vagy a diszkós Lead You sem nagyon tudják levetkőzni az “olyan, mint…” jelleget. Azt pedig már csak lopva jegyzem meg, hogy ez a fajta elektropopos rockzene három-négy évvel ezelőtt nagyobbat ütött volna – nem mintha ne lenne létjogosultsága ma, de hasonlóan divatos stílus esetén nem szerencsés az ilyen fáziskésés. A We Are Rockstars ettől még adhat jó hangulatú koncerteket, de ez a lemez inkább jól felmondott lecke, sem mint komoly művészi fegyvertény, viszont ezekre az alapokra a jövőben kiválóan lehetne építeni valamit, kevesebb hozott anyagból. (A teljes album ingyenesen meghallgatható itt.) C+