up – 2007.06.18. – http://quart.hu/cikk.php?id=1323

Hova tűnt Nick Oliveri? Hova tűnt Nick Oliveri? – morfondíroztam stoner-Palik Lászlóként az első hallgatás után, mert ugyan kinek hiányozhatna az a kiállhatatlan egy köcsög, veszélyes idióta, meg hát ebben a zenekarban mindig is Josh Homme volt az agy, és még az obskúrus állandó zenei rendező és műfajalapító Chris Goss, most meg úgy tűnik, túl sok az agy, kevés a szív, a vér, a sár, a bél.

A QOTSA mindig is agyasabb volt a többi stoneroknál, egyetemistásosabb, alteresesebb, ezt nem bírtam én annyira benne, jobban estek a karcos, füstös és mocskos délibb stonerek, a rockandrollosabbak, a Queens zenéjét nagyon kiszítta a nap. Josh Homme és folyton változó népi zenekara viszont elérte azt, amit a műfajban még senki: igazi szupersztárrá lett, stadionképes manszterré, a stoner rock Metallicájává. Úgy bevitte a mainstreambe azt a reménytelennek látszó robotikus, sivatagi marihuánarockot, amivel a Kyuss hosszú éveken át szívott, mint a pinty. Josh Homme tud valamit.

A Kyusshoz adagolt egy nagyon kevés popot, éppen a majdnem-táncolhatóságig, szövegileg meg túlaraszolt a pszichedélián és a rockandroll-közhelyeken, kis nemzedéki hőssé sikerült mitizálnia magát, nem kevés öniróniával, persze, a Palm Springs-i Lovasi András, a hedonista Kurt Cobain. A 2002-es csúcslemez, a Songs For The Deaf (ugye emlékeznek: No One Knows, Go With The Flow; rocktörténeti slágerok, a kritika lefosta a bokáját) turnéja után kirúgta a zenekarból addigi állandó társát, az elmehunyt basszgitárost, Nick Oliverit, aki már annyit drogozott, meztelenkedett és verekedett, hogy még legjobb barátja is besokallt tőle. (Oliveri azóta Mondo Generator, ugye.)

És Oliveri elvitte magával a rockandrollt is, innentől már csakis Josh Homme-ról, az ő nagyon agyas agyáról szól a sztori, arról szólt a 2005-ös Lullabies To Paralyze album, és ez egyenes folytatása annak, tovább a Homme-i úton, ami, úgy tűnik, a Black Sabbathba ojtott Kraftwerkbe vezet az Alice In Chainsen keresztül. Az Era Vulgaris a QOTSA minden korábbinál kitaláltabb, kiforrottabb, kismirglizettebb formáját mutatja. (Hogy ki mennyit és miért zenél abba most nem megyek bele, bőséges szakirodalom áll rendelkezésre.) Minden rohadt ütemen halani, hogy ez a Homme felkészült szakember, érti a dolgát, gyönyörűen kitalált dalok mind: legyen egyszerű, húzós ritmus (szerintem a dobos egyetlen tamot sem üt az ötvenperces anyagon), legyen egy nagyon kitalált gitártéma (vö.: fogós riff), legyen szép posztgrunge-os, falzettós ének (AIC, Screaming Trees).

Az én kedvencem az Into the Hollow, ami egyébként nem is QOTSA-számként született, hanem a producer Criss Gossszal játszották egy alkalmi sivatagi formációban: klasszikus Kyuss-repcept, sabbathosan karakteres, de megpoposított riff, feszülten visszafogott ének. Goss érdemei sosincsenek eléggé kidomborítva: hahó, ő nem csak egy egyszerű producer, ezt az egészet, a hangzást, a stílust ő találta ki a Masters Of Realityvel, csak akkor még a kutyát nem érdekelte, Josh Homme őt nyúlja, vagy inkább belőle nő ki. Itt Josh Homme és Chris Goss az Era Vulgaris negyedik számát, az Into The Hollow-t vezeti elő:

Homme robotrocknak nevezte el saját zenéjét, és tényleg egyre gépiesebb, egyre hidegebb, egyre több benne a mesterséges intelligencia, a hideg számítás, a matek, a konstrukció, egyre kevesebb a rockandroll. Nagyszerű posztmodern rock ez egyébként megidéztetik az említett Alice In Chainsen, Screaming Treesen, Black Sabbathon kívül a Nirvana (track 8: 3’s and 7’s), a Christian Death (track 10: River On The Road), John Fruscinate, és Tom Waits is (akinek egy dala, a Goin’ Out West feldolgozásként szerepel bónuszként a lemezen, illetve magán a cédén nincs is rajta, le lehet tölteni ingyér’, ha valaki megveszi az amerikai Era Vulgaris albumot; bonyolult világ ez: minden földrészen más bonus track), eredeti, azonnal fölismerhető hangzás, rengeteg apró zenei ötlet, stílusos megoldás, van szövegi okoskodás, ami általában megérinti az amcsi szakírók lelkét, nekem túl álhippis, kiszámított az is, még a humorával együtt is, dehát a legkevésbé sem vagyok natív szpíker.

A vájtfülű és az album fölött türelmesen agyaló kritikus csak szépeket tud mondani erről a remekül megkonstruált lemezről. A félmeztelen tombolásra vágyó rockandroll-rajongó viszont harmadszor már nem rakja föl, csak morcan morfondíroz: Hová tűnt Nick Oliveri?