Inkei Bence – 2007.05.10. – http://quart.hu/cikk.php?id=1184

Jót tesz-e a környezetváltozás a népszerű muzsikák egyik legszerethetőbb élő romantikusának, Alasdair MacLeannek? Teszi fel a kérdést ítészünk, aki rendszeresen popzenével álmodik.

Tudom, bolond vagyok, de gyakran vannak popzenei tárgyú álmaim, a legutóbbiban például Andy Partridge (XTC) nyílt levélben figyelmeztetett magyar folyóiratokban egy elkerülhetetlen nukleáris katasztrófára. Ennél is valószínűtlenebb volt viszont az, amikor forradalmian új zenehallgatási módszert álmodtam meg: a kurrens új lemezeket mp3 formátumban nem iPodra töltötték fel, hanem tetanusz-injekcióhoz hasonlóan fecskendővel juttatták a fenekembe. Egyetlen lemezre emlékszem csak konkrétan, és ez az új Clientele volt, és bár álmomban is értetlenkedtem, hogy miért szükséges az, hogy zenehallgatáshoz napokig fájjon az ember farpofája, azóta úgy érzem, hogy különleges kapcsolatom lesz ezzel a lemezzel, hiszen az álom időpontjában még nem is hallottam.

Ami a Clientele-t illeti, egyike azon kevés brit zenekarnak, amely Amerikában lett próféta a saját hazája helyett. Igaz, ellentétben mondjuk a grunge-ban utazó Bush-sal, ez az együttes nem amerikanizált stílusának köszönhette tengerentúli népszerűségét, hanem annak, hogy jó dalokat írt, éppen ezért inkább az otthoni sikertelenség meglepő. A Clientele már tizenöt éve létezik, sokáig csak félkomolyan véve a zenélést, hogy aztán az utóbbi pár évben beérjen a hobbiba ölt idő és energia. A tagok végül munka mellett is fel tudtak venni néhány kislemezt, melyek összegyűjtve Suburban Lights néven jelentek meg 2000-ben, és már akkor felvillantották az együttes valamennyi erényét.

Az Alasdair MacLean vezette zenekar azóta két albumot is készített, melyek közül az utóbbi, a 2005-ös Strange Geometry igazi mestermű volt, elsőrangúan ötvözve a Clientele korai hálószoba-hangzását az olyan, korábban luxusnak számító extrákkal, mint mondjuk a vonósok használata. A Clientele melankolikus gitárpopja egyszerre nosztalgikus és elvágyódó, ártatlan és szép, amit az tett különlegessé, hogy sajátosan használták a visszhang-effektet, s ez egyedi gitárhangzást eredményezett, míg MacLean előszeretettel dugta a mikrofonját gitárerősítőbe. Az egészet körülöleli valami megfoghatatlan, sosemvolt fíling: mondjuk, ha David Lynch egyszer romantikus komédiát rendezne, abszolút passzolna a képbe a Clientele.

Az együttes ha sztár nem is, de igazi kultzenekar lett Amerikában, miközben odahaza tudomást se vett róla a jobbára kutyaütőket futtató popsajtó. Ennek eredményeként az új lemezt Nashville-ben vették fel, a country fővárosában, és sajnos nem is tudták elkerülni a pedal steel gitár csapdáját, ami sokat elvett a Clientele sajátos hangzásából. Ami igazán baj: a lemezen érződik, hogy már otthonosan mozognak a stúdióban, vagyis jól szól, meg minden (nemhiába egy Lambchop-tag a producer), de pont azt a báját veszítette el a zenekar, ami számomra a legvonzóbbá tette. Az összes eddigi lemez úgy hangzott ugyanis, mintha mondjuk MacLean hálószobájában rögzítették volna egy nyári estén, miközben közösen megittak volna két üveg olcsó és könnyű chilei vörösbort a Tescóból.

Sajnos a dalok sem ütnek annyira, a tizennégy számból párat simán ki lehetett volna szórni, főleg a közepe felé, ahol egymás után szinte tök ugyanolyanok következnek. Valami nehezen érthető furfanggal a többitől elütő hangzású, tempósabb dalokat (Bookshop Casanova, The Garden At Night) a végére pakolták, ám nem biztos, hogy mindenki lesz olyan türelmes, mint én, és kivárja ezt. Mert egyébként megéri türelmesnek lenni ezzel a lemezzel: az elsőre összefolyó, semmilyennek tűnő dalocskák szép lassan egyéniséget kapnak, és bár a korábbi albumokra jellemző mágiát nem tudják visszahozni, mégis egy finom, nyárias és jó értelemben véve romantikus lemez az eredmény, még ha talán egy tetanuszt nem is érne meg.