Szabó Benedek | Gelegonya Edina | Inkei Bence | Sidó Zoltán | Rónai András | Velkei Zoltán – 2009.10.09. – http://quart.hu/cikk.php?id=4257

A stadion-trance koronázatlan királya megcsinálta első “komoly” lemezét, jónevű vendégénekesekkel, ez az újdonságértesítőnk legmegrázóbb híre. Tiestón kívül lemezt adott ki még a héten a fölöslegesen arcoskodó Backstreet Boys, az eddig is impresszív portfolióját eddigi legjobb albumával bővítő, indiepop-fenomén Clientele, a túl sokat komolykodó Raveonettes, a végre csak magával foglalkozó Thavius Beck és a koncertjein otthonosabban mozgó Hangmás.

Tiësto: Kaleidoscope

B-

Várakozások: Az idei év egyik legnagyobb mellényúlása kétségkívül a N.A.S.A. dj-kollektíva lemeze, a hiphop felől a fehérgalléros indie irányába nyitni próbáló The Spirit of Apollo volt; az irdatlan mennyiségű vendégelőadó és a koncepciótlanul összezsúfolt zenei ötletek egyszerűen agyonnyomták a produkciót (bár ezt kritikusunk nem találta akkora tragédiának). Simán benne volt tehát a pakliban, hogy az érzelmektől túlcsorduló stadion-trance koronázatlan királyának hasonló próbálkozása szintén csúfos kudarcba fullad, ám Tiësto korábbi kollaborációiból és remixeiből (The Killers, Bloc Party, Tegan & Sara), valamint megkérdőjelezhetetlen produceri rutinjából kiindulva titkon azért mindenki többet várt.

Eredmény: Az rögvest kiderül, hogy bár a közreműködők listája valóban impozáns, azért annyira mégsem nagy durranás, Tiësto pedig tényleg összehozott egy félig-meddig hipszter lemezt, de azért nem volt annyira bevállalós, hogy a régi rajongók kedvéért ne pakoljon rá hat teljesen felesleges instrumentális darabot – ez pedig sajnálatos, mert a vendégénekesekkel készült dalok nagy része kifejezetten szórakoztató, a funkciótlan töltelékszámok viszont megbontják az album egységét. Ráadásul a holland dj-nek igazán nem lenne szüksége önigazolásra, hiszen a Kaleidoscope így is ízig-vérig Tiësto-lemez, az összes jól ismert gesztus és védjegyszerű megoldás (lakodalmas szintihangszínek, lüktető basszusok, kiszámítható kiállások) felvonultatásával – pont ezért működik. Az, hogy éppen Kele Okereke, Jónsi vagy Calvin Harris énekel, szinte teljesen irreleváns; itt nem ők a STÁRok, hanem a fickó a hülye ingben a keverő mögött, aki a nemzetközi trendeket figyelemmel kísérve, halálos profizmussal választja ki a közreműködőit, a háttérből pedig mindig kényesen ügyel rá, nehogy valaki a kelleténél többet kapjon a reflektorfényből. Többek közt ez a jó producer egyik legfontosabb ismérve, és a Kaleidoscope valóban inkább egy remek producer könnyed ujjgyakorlatának tűnik, mintsem tényleges stílus- vagy koncepcióváltásnak. A már említett instrumentális szöszmötöléstől eltekintve végig egységes marad a színvonal, nagy általánosságban szórakoztató, itt-ott kifejezetten jól sikerült számokkal – talán a Tegan & Sara és a Metric-frontcsaj Emily Haines nyújtják a legemlékezetesebb teljesítményt, de a többiek sem vallanak szégyent, sőt, meglepő módon Nelly Furtado is kapott egy teljesen korrekt dalt (Who Wants To Be Alone); azt pedig, hogy az aktuális házikedvenc Calvin Harris is szerepel a lemezen, akár kedvesen önironikus gesztusként is értelmezhetjük. Az persze az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy biztonsági játékról van szó, mindenféle kockázatvállalás nélkül – elég csak ránézni a borítóra – de a Kaleidoscope ettől függetlenül kellemes hallgatnivaló, különösebb mélypontok nélkül – a két szcénát viszont ez a lemez sem fogja közelebb hozni egymáshoz.

Kinek ajánljuk: Annak, aki a romkocsmában és a diszkóban egyaránt jó arcnak akar tűnni. (SZB)

Backstreet Boys: This Is Us

D

Várakozások: Ma már kideríthetetlen, hogy a száz százalék tinipop vagy a menőn táncoló helyes pasik miatt lettem hatodikban masszív Backstreet Boys-os, de talán mindegy is, mert a fiúbandákban ez a két összetevő eléggé elválaszthatatlan egymástól. Kemény idők voltak azok, barátságok mentek tönkre pusztán annyin, kinek van joga B-Rok (ez a nemrég az újinfluenzát elkapott Brian Littrell ma már a Wikipedián sem nyilvántartott korai művészneve!) monogramját a sajátjával egy szívecskében az infóterem padjába karcolni, és bár az első négy klipjük után én új szerelem után néztem, a Black & Blue-ról (2000) kiadott kislemezekig még volt miért naprakésznek lennem belőlük. Sikersztorijukból egyrészt irdatlan mennyiségű ballada maradt hátra, amik persze rém cikik, de megvolt bennük minden, amit a célcsoportjukat jelentő 10-16 éves kiscsajok kerestek egy popszámban: poétikus szövegek, Max Martin és társai ártalmatlannak tűnő, ám gyilkosul fülbemászó dallamaiba csomagolva. Másrészt viszont a dögösebb, húzósabb slágereik java része, legfőképpen a Call, teljesen rendben vannak. Az elmúlt több mint egy évtized azonban nem csupán a valahai tinilányokat, de az albumokat kisebb-nagyobb szünetekkel továbbra is kiadogató BSB-seket is megviselte: egykori ikonom, a laza A.J. kopaszodik, a tagok háromötöde pedig megnősült, apa lett. Talán egyedül Kevin Richardson maradt észnél és érezte az iróniát abban, hogy egy fiúbanda tagságát nem fiúk, hanem harmincas férfiak teszik ki, így az Unbreakable (2007) már nélküle készült el.

Eredmény: Tizenkét évesen egész biztosan a “bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam”, mármint azt, hogy egykori kedvenceim hetedik cd-jéről itt és most csúnyákat írok, de a This Is Us tényleg őrület rossz. Amíg a legutóbbi anyagról azt mondtuk, hogy vele a BSB nem akar kínosan up-to-date maradni, addig úgy tűnik, idén meggondolták magukat Littrellék. Azzal nyilván tisztában vannak, hogy infótermek padjaira már nemigen vésik fel a neveiket, de a nagy elektropop revivalból mégsem szerettek volna kimaradni, szóval a náluk eddig megszokott zongorák helyett ezúttal a szintiket állították az első sorba. Plusz felhasználtak még további olyan, jelenleg irtó divatos hozzávalókat, mint az r&b vagy az Auto-Tune – utóbbira már csak azért is nem értem, mi szükség volt, mert Nick Carter torkában mutálása óta egyébként is benne van ez az effekt. Az album azonban a sok próbálkozás ellenére is megmarad lecsillapodott felnőttek érdektelen soft rockjának, erőtlen ide-odanyúlások sorozatának, ami nem tud a saját keretei közül kitörni. A Backstreet Boys-osan túldramatizált szövegek, vokálok, valamint a kényszeredetten jófejeskedő trendi alapok kontrasztjából semmi nem teremtődik meg, legfeljebb a felismerés, hogy ez így jócskán béna, amire a (nagyon eredeti módon) vámpíros klippel rögzített Straight Through My Heart a kiváló példa. Ráadásul a korábban a csapat erényének számító tempósabb, feszesebb felvételek is maximum gyorsak ezen a lemezen, energikusak nem (PDA; Masquerade). A This Is Us így lett bizonyítéka annak, hogy 2009-ben semmilyen szinten és formában nem kell komolyan venni a BSB nevű anakronizmus létezését.

Kinek ajánljuk: Akinek a poptörténelem hatezer Everybody című dala közül mindig csak és kizárólag a Backstreet’s Back jut az eszébe. (GE)

The Clientele: Bonfires On The Heath

A-

Várakozások: A briteknek két olyan jelenlegi zenekaruk is van, amelyekkel nagyon mostohán bánnak: az Art Brut mellett a Clientele sem kap túl nagy figyelmet odahaza, még szerencse, hogy a nemzetközi blogszíntér mindezek ellenére kitartóan szereti, és Amerikában még a lemezei is egész jól fogynak. A hálószoba-zenekarként induló londoni Clientele az ezredforduló óta fokozatosan növeli a rajongói bázisát, és a két évvel ezelőtti God Save The Clientele már minden tekintetben szép siker volt, és azt a lemezt már Nashville-ben rögzítette a zenekar. A Clientele sajátos hangzással rendelkezik, ami leginkább Alasdair MacLean suttogós énekének köszönhető, no meg a gitárerősítőbe dugott mikrofonjának, és ezért lehet az, hogy majdnem az összes Clientele-szám ugyanúgy hangzik, mégsem lehet viszont azt mondani, hogy ha egy lemezt hallottál az együttestől, akkor már hallottad is az összeset, hiszen azért a zenekar lemezről-lemezre folyamatosan fejlődik, változik. A God Save The Clientele már komoly eltávolodást jelentett a korai hangzástól, és ugyan eklektikusabb és nagyobb lélegzetű lemez lett, mint bármelyik addigi album volt, de ezen a lemezen hangzott a Clientele először kicsit hétköznapian, megfosztva a sejtelmességétől. Csak reménykedni lehetett, hogy az új albumon visszatér a mágia.

Eredmény: Első pár hallgatásra bizony úgy tűnt, hogy ez nem jött össze. Kellemesnek, de összességében laposnak tűnt, úgyhogy félre is tettem pár hétre, és amikor legközelebb hallgattam, megdöbbentem, hogy mennyire jó is ez. Most már ott tartok, hogy minimum egy szinten van a 2005-ös Strange Geometryvel, sőt, orrhosszal meg is előzi azt. Bár az a bizonyos hálószoba-fíling már csak nyomokban hallható, a mesteri vonós- és fúvósbetéteknek és a levegős hangszerelésnek köszönhetően a Clientele jobban és magabiztosabban szól, mint valaha. A vonósbetétek egyébként a God Save The Clientele előtt csatlakozott lányt, Mel Draisey-t dicsérik, aki többet is vokálozik és hegedül, mint korábban, és ez is jót tesz a lemeznek. A főszereplő persze továbbra is MacLean, aki ugyanolyan melankolikus álmodozó, és a dalait is ugyanúgy lányok és természeti képek ihletik, mint mindig, és hiába vannak a megszokottnál tempósabb számok is a lemezen, azok is ugyanúgy belesimulnak a Clientele sajátos stílusába. A kritikák mindenhol őszies lemeznek írják le a Bonfires On The Heath-t, és ez igaz is, úgyhogy a mostanság tényleg beköszöntő évszaknak megfelelő album ez, a maga lassan kibomló dalaival, és olyan csodás pillanatokkal, mint amikor az első refrén alatt bekúszik az orgona a Never Anyone But You-ban, vagy a dudorászós rész az I Wonder Who We Are-ban. Annak idején én a God Save The Clientele-t nyárias lemezként írtam le, úgyhogy lehet, hogy az a titok, hogy MacLeanéknek egyszerűen jobban áll az ősz, mint a nyár. Az a furcsa a Clientele-ben, hogy még az általam kifejezetten szeretett dalai közül sem tudom mindegyiket felidézni fejből (ez azzal is összefüggésben lehet, hogy MacLean rendszeresen nem a refrén szavait adja meg címnek), és a dalok legtöbbje a lemez közegéből kiragadva nem feltétlenül működik, ezért sem a kislemez a zenekar igazi terepe (bár a Bookshop Casanova az előző lemezen jó kísérlet volt erre), és a felületes hallgató egy-két szám meghallgatása után valószínűleg semmi érdekeset nem talál a Clientele-ben. Bizony el kell merülnie a  zenekar világában annak, aki kíváncsi erre az együttesre, de ez a lemez példa rá, hogy megéri a befektetett energiát.

Kinek ajánljuk: Magányos és társas őszi estékre is a nyerő választás. (IB)

The Raveonettes: In And Out Of Control

C+

Várakozások: A Raveonettes az évtized elején tűnt fel első kislemezével, amikor pont mindenki a “rock visszatérését” és a “gitárok újbóli eljövetelét” éljenezte, a dán duó pedig ennek megfelelően sípolós-gitárzúgatós, lecsupasztított rockzenét játszott. Dalaik két jól elkülöníthető forrásból táplálkoztak: egyrészt a Psychocandy fülsiketítő zajtengerét, másrészt az ötvenes évek Amerikájának popzenéjét és Phil Spector dallamait nyúlták, ami így együtt remekül hangzik, csak hát éppen voltak, akik ezt már másfél-két évtizeddel korábban megcsinálták jobban. Az eredetiség a Strokes, a Vines és a Black Rebel Motorcycle Club fénykorában persze egyáltalán nem volt követelmény, így a zenebuzik a Raveonettes produkcióját is díjazták többnyire, a másodvonalból mégsem tudott kitörni a zenekar. Ennek az az oka, hogy a Raveonettes esetében a forma az, ami igazán számít – a centire kiszámított gitárgerjedések és pontosan kimért mélabú meglehetősen sterillé tették lemezeiket, az a furcsa körülmény meg, hogy ők történetesen dánok, nem volt érdekes semennyire sem. Legutóbbi, 2007-ben megjelent, Lust Lust Lust c. albumukon a Jesus And The Mary Chain- és shoegaze-rajongó énjük dominált inkább – a gitárcsikorgás szinte teljesen elnyomta a rágógumi-dallamokat, de így sem volt ez elmozdulás a korábbiakhoz képest. Kérdés, hogy negyedik nekifutásra végre akarnak-e újítani.

Eredmény: A válasz röviden: részben. A Lust Lust Lusthoz képest kisebb szerepet kap a duó lánytagja, Sharin Foo, a legtöbb számban ugyanis megint a szépnevű Sune Rose Wagner énekel, ami kimondottan jót tesz a dalok többségének. A műfaji határok is kitolódtak az előző lemezhez képest: kevesebb a súgás-búgás, cserébe jók a számok és a két dán látóterébe bekerült a power pop meg a dream pop is, ami különösen örvendetes fejlemény. A power pop fölfedezése és egyes elemeinek fölhasználása ugyanis kimondottan jól áll a zenekarnak: az In And Out Of Controlon egyértelműen azok a dalok a legjobbak, amik a nyolcvanas évek vidám gitárzenéit nyúlják. Az első szám, a Bang! például telitalálat a bokátösszecsapó, kicsattanó jókedvével és Cheap Trick-kliséivel, a Last Dance pedig konkrétan mintha a Yellow Pillsről maradt volna le. A dreampop-vonal két számban, az Oh, I Buried You Today-ben és a záró Wine-ban bukkan fel – ezek igazi lúdbőrözős, szellemjárta dalok, úgy tűnik a Raveonettes tagjai a Beach House-t is felfedezték végre maguknak. Ugyanakkor a lemez elsőszámú hibája, hogy az ütős kezdés után fokozatosan kiúszik a látótérből és jellegtelenné, unalmassá válik. A másik pedig az, hogy a zenekar valami perverz okból kifolyólag ragaszkodik a Komoly, Megindító Témákhoz. Oh, I Buried You Today? Suicide?? Boys Who Rape (Should All Be Destroyed)??? Mit keresnek ilyen címek egy alapvetően jókedvű, kellemes poplemezen? Összességében vannak ígéretes pillanatai a Raveonettesnek, de kevesebb karótnyeltség biztosan izgalmasabbá tenné őket.

Kiknek ajánljuk: Akik nem riadnak vissza a futószalagon készült indie rocktól. (SZ)

Thavius Beck: Dialogue

B+

Várakozások: Thavius Beck valószínűtlen neve hallatán nem gondolnánk, hogy a hiphop egyik fontos emberéről lenne szó, közben pedig nagyon is. A Los Angeles-i művész már akkor erősítette a helyi absztrakt szcénát, amikor az még jóformán nem is létezett – jóval Flying Lotus, az Anti-Pop Consortium, vagy Daedelus előtt. Az 1990-es évek közepén a Global Phlowtations nevű szuperkollektívában rappelt, az évtized végén meg már az Adlib nevű, rejtélyes alteregóján adta ki félhivatalos szólólemezeit, majd ezek hatására bekerült a nagyok közé. 2004-ben Saul Williams lemezének látta el produceri munkálatait, egy évvel később meg már az első Busdriver-album kapcsán tette ugyanezt elsöprő sikerrel. A szabadidejében basszgitárral és szaxofonnal kísérletező Thavius Beck igazi háttérfigura: nagyon benne kell lenni a témában ahhoz, hogy tudjuk, ő volt a producere a 2007-es Nine Inch Nails-remixalbumnak, de ugyancsak dolgozott együtt Nasszel és a Mars Voltával is. S két nagy munka közt úgy tűnik, hogy emberünknek újra volt ideje saját magára, legalábbis itt van minden felhajtás nélkül a Dialogue című album, amiről elöljáróban csak annyit lehetett tudni, hogy egyes egyedül Thavius Beck van rajta: a tehetséges, feltörekvő rapperek és az elektronikát kedvelő rocksztárok ezúttal otthon maradtak.

Eredmény: S azt kell mondjam, hogy ebből nem lett baj: Thavius Beck egymaga is remekül helyt áll, gyorsan és ötletesen váltogatja a kornak megfelelő, domináns szintetizátorokra írt, néha kicsavarodott, máskor grime-os beütéssel rendelkező beateket. A témákat tekintve a szokásos “pénz – erőszak – mindennapi kemény élet” háromszöget járja körbe a lemezen, a szövegek sokszor csípősek és szókimondóak, vagyis nincsenek burkolt célzások és csak sokadjára, nagy nehezen kibogozható magasirodalmi társadalomkritikák. Talán pont így a leghitelesebb: itt nem Saul Williams áll a középpontban, sem a Nine Inch Nails – Thavius Beck végre önmaga lehet, s noha minden felvétele félúton már kiismerhető, azok mégis annyira színvonalasak (és két-három percnél nem hosszabbak), hogy tulajdonképpen nem marad hiányérzete a hallgatónak. Egy igazi háttérfigura igazi háttérlemeze a Dialogue, ami valószínűleg nagy tömegekhez soha nem fog eljutni, de ahhoz nagyszerű, hogy Thavius Beck a jövőben is híres művészekkel dolgozzon együtt. Egy-egy zenéből meg, ki tudja, hátha parkettsláger lesz: az Away Flying Lotus remixe állítólag a tengerentúlon már a menő hiphop-bulik kötelező kelléke.

Kinek ajánljuk: Annak, aki szeret olyan kúl zenét hallgatni, amit senki más nem ismer. (VZ)

Hangmás: Valaki ma este megsérülhet

B-

Várakozások: A Hangmás Funeral Party Budapest című első, 2007-es lemeze már kiforrott zenekart mutatott. Készen állt a stílus (az ősforrás Joy Division + az első hullámos darkdiszkó-posztpunk megidézése + mindennek legújabb revivalje), amit ügyesen és slágeresen össze tudott rakni és el tudott játszani az együttes; ráadásul némi, ha nem is túlzott saját ízzel a szintinek köszönhetően. (Minderről bővebben lásd a kritikát itt.) Vajon mi lesz ebből a második lemezre: ugyanez esetleg profibban, netán az ún. továbblépés? Én titokban abban reménykedtem, hogy akár valami Nagy Dolog is jöhet.

Eredmény: Hát nem jött, csak apróbb változtatások; kevesebb a Joy Division és több a “diszkó”, sőt, olykor ezt a szót idézőjel nélkül is lehetne használni. Jól hallható, hogy (valószínűleg a koncertrutin hatására) a Hangmás a maximális hatást tartja szem előtt, az énekdallamoktól és refrénektől kezdve egészen az intrókig és kiállásokig. És tudja is, hogyan kell hatást elérni: például amikor először meghallottam, hogy “Mi vagyunk a copy-paste generáció“, akkor rögtön az a kép ugrott be, ahogy ezt az énekest túlharsogva, egy emberként kiabálja a közönség, amelynek minden egyes tagja paradox módon magára ismer ebben. Talán olyasvalaki is akad, aki bekiabálja: “Én nem!” (Viszont meg kell, hogy mondjam, amikor a lemez meghallgatása után többször is az járt a fejemben, hogy “copy / paste / copy / paste”, akkor – hiába annak bizonyítéka ez, hogy eredményes volt a Hangmás – kicsit mérges voltam.) Most a szövegek sem idegesítenek, és az angol és magyar számon belüli váltogatását is sikerült megszoknom. Hanem. Nem az a probléma, hogy a hatások nyilvánvalóak, egyes dallamoknál az ember idegesen vakargatja a fejét, hogy ezt hol hallotta már – ez belefér a “műfaji lemez” határai közé. Nem is a “kiszámítottság” a probléma, sőt, azt teljes szívemből üdvözlöm mint jó értelemben vett profizmust. Hanem hát az van, hogy egyszerűen nem szól jól a lemez; vagy legalábbis nem igazán jól, pedig az igazi hatáshoz erre volna szükség. Tudjuk persze, hogy még egy, a Hangmásnál jóval nagyobb költségvetésű magyar produkció sem szól úgy, ahogy kellene, és nem is hánytorgatnám ezt fel – csak éppen egy ilyen hatásosságra kihegyezett produkciónál mégiscsak komolyan levon ez az élvezeti értékből. (Mondjuk ha az “erő” lenne a lényeg vagy a szív ki történő öntése stb., akkor ugye jóval kevésbé számítana a megszólalás.) Például rögtön az elején, amikor a címadó számban belép a basszus, akkor hallani, hogy na, ennek most ütnie kellene, de nem üt. Máskor az – egyébként elég szórakoztató – szintik lógnak ki zavaróan a hangzásképből stb. Arról nem is beszélve, hogy a Péterfy Borival közös Egészen közel pedig tényleg olyan, mint egy közepesen vacakul sikeredett demófelvétel, ráadásul unalmas is, mert ez a lassúzás nem áll jól a Hangmásnak. Szóval jók és hatékonyak ezek a számok, csak egyszerűen lemezen, ilyen körülmények között nem működnek úgy, ahogy kellene nekik – koncerten viszont bizonyára prímán.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akiknek kell egy Hangmás-lemez is két Hangmás-koncert között – ami végülis teljesen korrekt elgondolás arról, hogy hol az album mint olyan helye a mai világban. (RA)