Winkler Róbert – 2007.06.23. – http://quart.hu/cikk.php?id=1336

Tulajdonképpen Fehérvonalláznak is fordíthatták volna a White Line Fevert, ami egy igen régi Motörhead-szám címe, és Lemmy amfetamin-függőségére utal. De hülye cím ide vagy oda, a fordítás nem rossz, illetve nem különösebben idegesítő. Talán azért sem, mert a könyv olyan rohamos tempóban olvastatja magát, hogy péntek délután vettem, utána még dolgoztam is, aztán hazamentem, olvastam, aludtam, szombat kettőkor meg kész voltam. Ilyen a jó könyv, viszi az ember kutyát sétáltatni, mint a holdkóros, olvassa a liftben, metrón, utcán, hamar lepörög 272 oldal. 

Lemmy már betöltötte a hatvanat, amikor megírta az emlékiratait, ami rendes emlékiratíró életkor, bár Jenna Jamesonnak erről biztos más a véleménye. Szórakoztató figura, úgy mesél, mint Pillangó, persze könnyű neki, van mit. Kicsit mondjuk túlprolisítja magát, legalábbis nekem úgy tűnik, nem lehet annyira csóró, amilyennek beállítja magát. Hogy pl. az Ozzy Osbourne-nak írt négy dalszövegével többet keresett, mint a saját lemezeivel. Tudják, hány lemezt adott el a Motörhead? 42 milliót, de ez nem a könyvből derül ki. Viszont a fiatal évek csövezésének leírása csodálatos, hangulatos és igen informatív. Rengeteg az urban legend Lemmyről, most legalább egy csomót első kézből megerősít vagy cáfol. Például tényleg roadolt Jimi Hendrixnél, de személyesen nem ismerte, mert csak díszletes volt. 

Imádtam a könyvben a hatvanas-hetvenes évek angol-rockélet-kis-színeseit, kezdve azzal, hogy  Beatles-Stones relációban igazából a liverpooliak voltak a kemény csávók, mint egyszerű proligyerekek. Lennont egyszer a szerző látta is, amint valami buzizó néző kedvéért leugrik a színpadról és szétfejeli az arcát. Csak Brian Epstein menedzser kitalálta nekik az édi-bédi imidzset. A Stones meg művészeti középiskolásokból lett. Nahát, hogy Lemmy inkább a Beatlest szerette, ez szép.

Vagy ott a Dikmik nevű baromról szóló történet a Hawkwind-érában, aki valami hangkütyüvel meg tudta hánytatni a közönség arra fogékony részét. Szép a valamelyik Deep Purple-tag anyukájának kanapéján ébredés is (lehet, hogy keverek dolgokat, mert egy hete már kölcsönkérték tőlem a könyvet, szerintem akkor láttam utoljára). Hogy néztek ki akkoriban a koncerthelyek, hogyan dugtak rá mindent, éneket, basszust, gitárt egy harmincwattos erősítőre, amit Lemmy mai ésszel már el sem hisz. Egyébként én se hinném el, de emlékszem, mi is egy szappantartó-barkácskeverővel avázkodtunk rá testületileg egy ötvenwattos Regentre a gimiben. Aztán Lemmy fia, akivel időnként ugyanazokat a nőket dugták, mert nem is gondolnád, haver, hányan szeretnének kúrni egy srác apjával is. És többször emlegeti az 1984-es budapesti koncertet, ami szerinte jó volt, szerintem pedig iszonyú szar, kásás, lelketlenül zúzós fos. Talán a színpadon jobban szólt.

Ha valaki régóta szereti a Motörheadet, annak Lemmy minden szava arany, de szerintem még egy metálmentes, de történelem iránt érdeklődő valaki is élvezettel olvasná, például Ungváry Krisztián szerintem le se tudná tenni, viccen kívül. Anglia, ugye, aztán a walesi évek, mér’ lett Lemmy Lemmy, brit koncertek lábszagú leírása, menedzserek, kiadók, Kelet-Európa, aztán Amerika – ha azt mondanák, megjött az ezer oldalas bővített kiadás, úgy otthagynám érte a laptopot, hogy ezt a cikket is csak egy hét múlva adhatnám le.

Ja, és hát a képek! Lemmy kétévesen, öt körül, tinédzserkorában, később rettenetes ribancokkal, a fiatal Animal, Robbo makkos cipőben, Pete Gill denevérujjas bőrdzsekiben. Brian Robertsonról eszembe is jutott, annak idején mennyivel lassabban értek az információk Szombathelyre. Fél év késéssel tudtam meg egy vedlett osztrák Bravóból, hogy megvan az új gitáros, további egy év volt, mire a Nagy Gabi, aki át szokta nekem venni a lemezeket, meghozta az Another Perfect Dayt (ő meg nyugodjék békében, pár éve meghalt egy ausztriai hegymászóbalesetben). 

Visszatérő motívum a Fehércsíklázban, hogy Lemmy kiborul, amiért a legváltozatosabb pillanatokban kerül elő az aktuális részeg rajongó, hogy átölelje és elénekelje neki az Ace Of Spadest. Lemmynek ezzel nem az a baja, ami mondjuk nekem lenne, hogy büdös, részeg, rámfröcsög a nyála, és különben is, hogy jön ez a barom ahhoz, hogy csak úgy ölelgessen. Lemmynek Satisfaction-komplexusa van. Minden koncerten eljátssza az Ace Of Spadest, mert tudja, hogy a rajongók arra fizettek be. Viszont Lemmy attól van kész, hogy későbbi számokat soha nem óbégatnak a fülébe, pedig szerinte később még jobb lemezeket is csináltak.

Üdvös mellékhatása az ilyen könyveknek, hogy az ember újra végighallhatja az összes Motörhead lemezét. Ami nincs meg (Overkill, 1916), azokat megveszi, ami nincs a boltban se (No Remorse), azt megrendeli. Mióta olvastam a könyvet, töviről hegyire végighallgattam a diszkográfiát, és sajnos ellent kell mondanom neki. Nem csináltak jobbat. Lemmy, értsd meg, az Ace Of Spades a legjobb lemezetek és az egyik legjobb számotok. Azóta egyetlen kiemelkedő Motörhead volt, a Bastard. A többi újkori lemez nekem kicsit tankcsapdás, leszámítva természetesen, hogy a Motörheadben azért jó gitárosok és dobosok voltak. Szóval sok túrás, kevés játékosság. Az Ace Of Spades talán azért volt a csúcs, mert Philty Animal Taylor zseniális, de rapszodikus dobos volt, viszont ekkoriban játszott csúcsformában, a No Sleep ’til Hammersmith-en egyszerűen felülmúlhatatlan. És Fast Eddie Clarke-ot is meg lehet unni, de vele valahogy szellős, ízesebb volt az egész, az volt az igazi, klasszikus trió. Mikkey Dee-ről korrektül állapítja meg Lemmy, hogy a világ legjobb dobosa, Phil Campbell ízlésesen gitározik, de az újkori Motörhead-lemezeket inkább csak arra használom, hogy egy kicsit pihentessem a régieket.

Ha én lennék Lemmy pszichológusa, elég egyszerű kezelést javasolnék: képzelje el, a hatmilliárd emberből milyen kevésnek adatik meg, hogy követeljenek tőle egy Ace Of Spadest.