Gelegonya Edina | Inkei Bence | Szabó Sz. Csaba | Velkei Zoltán | Rónai András | Nyomós “96” Zoltán – 2008.09.06. – http://quart.hu/cikk.php?id=2834

Motörhead: Motörizer

C

Várakozások: Lemmy Kilmister, a jó öreg SS-sapkagyűjtő, a világtörténelem legkomolyabb rockandroll-figuráinak egyike, a thrash- és a speed-mozgalom ihletője megint jól odabasz egy súlyos albummal. Lemmy igazi példakép, kompromisszummentesen élte egész életében azt az életet, amit mindenki szeretne, aki valaha léggitárt ragadott és/vagy elálmodozott azon, hogy doomozás helyett azzal is tölthette volna legkreatívabb éveit, hogy kokaint szippant fel rokonszenves lengyel rajongólányok hasáról. A Motörheaden nincs mit nem szeretni: kedvelheti őket az is, aki egyébként falra mászik a metálkultúra hobbitos-sátános-progos sallangjaitól; rajonghat értük bárki, aki észrevette, hogy a punkot is a zúzós gitározás vitte előre; de még az is rájuk találhat, aki szerint máig a Thin Lizzy a csúcs. A Motörhead azon – igen ritka – kulturális produktumok közé tartozik, amelyeken gyakorlatilag nem fog az irónia. Őszintén egyszerű, egyszerűen őszinte. Ha paraszt, hát mindannyiunkért paraszt.

Eredmény: Az album a várakozásoknak megfelelően odabasz, de csak akkor, ha az ember bedől és rásegít. Ahogy mondani szokás: minden a helyén van, a húzós riffek, a thrashes témák, a mocskos rockandroll, a gyors meg a középtempós dalok, Lemmy eltéveszthetetlen smirglihangja stb. A negyven percben összefoglalt tizenegy szám mindemellett sajnos irdatlan unalmas. Bármilyen örömteli is emberileg, hogy Lemmy ma is a régi, ennek a lemeznek egyszerűen semmi értelme nincs. Nem azért, mert rosszabb, mint a tizenvalahány többi Motörhead-album legtöbbje – hanem mert tök ugyanolyan. Hallgatása közben két dologra tudtam gondolni csak: hogy legyen már vége, illetőleg hogy tehát ezek lesznek azok a számok, amiket a következő egy-két évben a Motörhead-koncertek közönségének végig kell majd várnia, mielőtt felhangzik az Ace Of Spades.

Kinek ajánljuk: Aki valamilyen fura vis maior folytán éppen nem fér hozzá egyik másik Motörhead-albumhoz sem. (NY96Z)

Lindstrøm: Where You Go I Go Too

A

Várakozások: A norvég Hans-Peter Lindstrøm még a kortársai szerint is vezető – mit vezető, ikonikus! – alakja annak a space/cosmic diszkómozgalomnak, ami a skandináv térségből kinőve mostanra a világ összes vezető szuperklubjában kicsikar magának legalább havi egy estét. A diszkókultúra 70-es és 80-as éveinek klasszikus témái köré épülő (pl.: elvágyódás a távoli jövőbe, az űr felfedezése stb.), és azokat modern elektronikus hangzással felerősítő alkotók munkássága sokak szerint alternatívát nyújt a techno új csapásait kevésbé impozánsnak találóknak, illetve a progresszív house-ból menekülőknek. Arra viszont kevesen számítottak, hogy ezek a zenék még a mainstream pophoz közelebb álló tömegek tetszését is elnyerik. Utóbbi jelenségnek köszönhetően pedig seperc alatt kitágult az a skandináv elektronikus zenei világ, amiről sokáig azt hittük, hogy csak Annie-ből, Erlend Øyéból és a Röyksoppból áll, és ma már gyakorlatilag néhány 12″-es bakelit megjelentetésével szupersztár lehet bárkiből, aki egy kis tehetséget árul el a műfajban. Ezzel azonban nem arra akarok most célozni, hogy egy tucat északi nörd épp a váratlanul kapott tizenöt perces hírnevét élvezi ki, ennél azért jóval többet tettek azért, hogy megismerje őket a világ. Lindstrøm közel tíz éve van ebben a körforgásban, az utóbbi háromban ráadásul sikerült meghatározó jelentőségű slágereket gyártania (2005: I Feel Space, 2006: Another Station, 2007: Let It Happen), úgyhogy magasra került az a bizonyos léc, amikor a nyár elején kiderült, hogy végre méltóztatik megírni az első albumát (amúgy 2006-ban It’s A Feedelity Affair címmel már kiadott egy lemezt, amin a korábbi munkái voltak összegyűjtve – a kiadvány minden szempontból siker lett, a korábbi, Prins Thomas-szal közösen komponált kollekcióról nem is beszélve).

Eredmény: Az elmúlt három év történelmi fontosságú slágerei után a Where You Go I Go Too egy történelmi fontosságú album. Meglepő módon csak három szám van rajta, úgyhogy emberünk tevékenysége számmisztika a javából, ráadásul az elemeket összerakva és sorba rendezve egy olyan egyenletet kapunk, aminek a másik oldalát a briliánson kívül mással aligha fejezhetnénk ki. Az ötvenöt perc hosszúságú munka az első ilyen a stílusban: az eddigi, parkettorientált original mixek és bootlegek után a space/cosmic fogalom végre beköltözik az otthonunkba, s mindjárt akkora terjedelemben, amekkorát eddig a művészek elképzelni sem mertek – vagy csak nem voltak képesek a megalkotására. Lindstrøm tehát útmutató: az első, címadó szám közel fél óra, és minden benne van, ami ezt a stílust jellemzi és amiért szeretni lehet. Finom, már-már tökéletesre csiszolt, légies ambienthangok emelik fel és repítik az űr kellős közepébe a hallgatót, ahol aztán Lindstrøm pont annyit tesz hozzá az időközben rétegek miriádjából felépített zenére, hogy ne erőltessen rá semmit – és ezáltal minden egyes hallgatás során máshova utaztassa (lám-lám: ennek köszönhetően értelmet nyer az idióta albumcím is). Miután pedig finisbe ért, ki lehet bontakozni (Grand Ideas), majd a bonyolult gondolatokból manifesztálódott teremtés után haza lehet térni (The Long Way Home), amivel az album pont, hogy nem ér véget, hanem a körfolyamat elejére érkezik. Vangelis és Cerrone hatása tagadhatatlan, az előbbi a struktúra, az utóbbi pedig a hangzás szempontjából, így az egész lemez olyanná válik, mintha ez a két, egymástól fényévekre alkotó hangszobrász találkozna az univerzum hozzájuk legközelebb eső pontjában, az útvonalat pedig maga Lindstrøm számítaná ki, aki ezzel tökéletesítette a zenei értelemben vett űrutazás megoldóképletét.

Kinek ajánljuk: Az öreg diszkósoktól a fiatal nuravereken át mindenkinek, aki úgy érzi, hogy számára az elektronikus zene többet jelent a heti egyszeri, öntudatlanságig való szétcsúszásnál. (VZ)

Giant Sand: Provisions

B+

Várakozások: A tucsoni Giant Sand és én eddig nagyjából elkerültük egymást, egy több mint húszéves zenekar történetébe bekapcsolódni pedig nem egyszerű dolog. Annyit persze tudtam, hogy anno belőlük nőtt ki az anyazenekart népszerűség tekintetében később jócskán leköröző, a “világzenét” a country irányából közelítő Calexico. Az viszont csak most derült ki számomra, hogy a név mögött gyakorlatilag egyetlen ember áll, a Giant Sand alapjait (akkor még Giant Sandworms néven) már a hetvenes években lefektető, és azóta is fáradhatatlanul termékenynek tűnő, idén ötvenkét éves Howe Gelb. Aki, amennyire össze tudom rakni karriertörténetének darabkáit, annak idején egy reményteljes Neil Young/Lou Reed-tanítványként indulhatott, hogy aztán igazi alt.country-úttörővé nője ki magát. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a babérokat mások aratták és aratják le, ő pedig megmaradt a relatív ismeretlenség homályában (vö. “kultikus”). Az idei körülbelül úgy a huszonötödik-harmincadik lemeze a sorban, és a fentiek után bizonyos – többnyire pozitív – prekoncepciókkal álltam neki.

Eredmény: Férfias, délies, napszítta zene, többnyire a country formanyelvén megszólaló, melankolikus balladák sora, slide-gitárra, zongorára, nagybőgőre (?) és alkalmi fúvósokra hangszerelve. A rokonság is könnyen feltérképezhető; a már említett Neil Young mellett olyan nyilvánvaló nevek merülhetnek fel kapaszkodóként, mint a Wilco élén egészen Grammy-díjig kapaszkodó pályatárs Jeff Tweedy (lásd még: Uncle Tupelo), a zajos indierockból countryba öregedő Buffalo Tom, távolabbról esetleg Paul Westerberg szólómunkái vagy Tom Waits. A lemez ugyan kissé ijesztően (Chris Rea! Dire Straits! – írhatnánk némi rosszindulattal) indul, dacára Isobel Campbell és Neko Case közreműködésének, de később rendeződik a helyzet, jönnek a megbízható sivatagi balladák, gyakorta valami apró csavarral, hamis gitárhanggal, váratlan effekttel, semmibe futó fokozással, ami mindig jókor billenti ki a lemezt a bölcselkedő, öreges alaptónusból. Talán pont ezért, de a dalok is megragadóak, a maguk csendes módján; a régi haver M Warddal közösen eldörmögött Can Do jópofa Johnny Cash-tribute, az Out There a Meat Puppets szimpatikusabb dolgaira emlékeztet, a zongorás Spiral pedig annyira szentimentális, hogy lehetetlen nem szeretni. A sok countryzás között szerencsére elfér némi kísérletezés is, mint például a hiphop-alap és a funkos, megvadult fúvósok a Saturated Beyond Repairben, a torz és fülsértő gitárzaj a World’s End State Parkban, vagy a meglepetés PJ Harvey-feldolgozás.

Kiknek ajánljuk: Az élet által meggyötört, barázdált arcú Férfiaknak. (SZSZCS)

Fujiya & Miyagi: Lightbulbs 

B

Várakozások: Bár ez a Fujiya & Miyagi harmadik albuma, én is, akárcsak a világ nagyobbik része, a 2006-os Transparent Things lemezzel ismertem meg a brightoni együttest. Pedig az énekes-gitáros David Best és a billentyűs Steve Lewis duójának indult Fujiya & Miyagi már négy évvel korábban kiadta első lemezét, de csak akkor indult be a szekér, amikor bevették Matt Hainsby basszusgitárost is. Az ambient elektronikából induló együttesben a monoton, repetitív basszus komoly szerepet kapott, és így szinte minden szám igazi krautrockos, “motorikus” alappal rendelkezett. A Transparent Thingsen a Fujiya & Miyagi körülbelül úgy nyúlt a krautrockhoz, mint ahogy tette másfél évtizeddel korábban a Stereolab, csak lounge és frankofon pop helyett posztpunkosan szigorú, kicsit elektropopos, táncolható zenét csinált, Best sajátos, suttogó “énekbeszédével”. Azóta a Fujiya & Miyagi egy igazi dobossal négytagúra bővült, a lemezt pedig összehasonlíthatatlanul többen várták világszerte, mint az előzőt.

Eredmény: A Fujiya & Miyagit nem a változatosság miatt szokás szeretni, ezt nem árt mindjárt az elején leszögezni. Éppen ezért a Lightbulbstól is dőreség lenne óriási meglepetéseket várni, és az egy szál gitáros, szintikkel színezett címadó számtól eltekintve nem is nagyon érnek bennünket ilyesmik. Sőt, a nyitó Knickerbockerrel rögtön olyan jól indítanak a fiúk, hogy utána kicsit csalódás a lemez. Ez a szám olyan szinten tökéletesíti a Fujiya & Miyagi receptjét, hogy innét már látszólag nincs is hová továbblépni: David Best összehord hetet-havat, fagylaltkelyheket, Andersent és halott gyereksztárokat, Lewis analóg szintetizátorhangjai hidegebbek Alaszkánál, Hainsby basszusgitárja pedig teltebben és megbízhatóbban zakatol egy Mercedesnél. Ez nem azt jelenti, hogy a többi szám nem jó: az Uh még grúvosabb, mint a Jaguart reklámozó Collarbone volt az előző lemezen, a Pickpocket pedig talán a leginkább hipnotikus valamennyi szám közül. Ha ezt a szintet tudná tartani a lemez második fele is, akkor mindenképpen előrelépésről beszélhetnénk, ám ez nem történik meg, így csak azt konstatálhatjuk, hogy a Fujiya & Miyagi tovább tökéletesítette a már ismert hangzását, és hozta a tőle reálisan elvárhatót.

Kinek ajánlható: A német precizitás és a brit szívósság kedvelőinek. (IB)

Friendly Fires: Friendly Fires

B

Várakozások: Akit érdekel, hogy mi is az épp aktuális “következő nagy dolog” a brit popzenében, talán már szűk két évvel ezelőtt felfigyelt a Friendly Fires trióra, akik mára néhány szuperkúl ep-n és kislemezen keresztül eljutottak egészen a nagylemezig, illetve addig a pontig, hogy jelenleg ők az egyik következő nagy dolog. A csapat MySpace-oldalán megjelölt pop/discohouse/shoegaze öndefinícióból, vagy még inkább a klipesített Parisból már kitűnik, hogy nem az új Libertines-szel vagy épp Arctic Monkeysszal van dolgunk; a közvetlen előzményeket inkább a nurave tájékán érdemes keresni, a nem annyira közvetleneket pedig a House Of Jealous Lovers fémjelezte ősidőkben.

Eredmény: Kissé leegyszerűsítve: ha két éve a Klaxons lehetett a Rapture szigetországi testvéröccse, akkor a Friendly Fires alighanem az LCD Soundsystemmel áll hasonló relációban. Nyilván jelentős minőségbeli különbséggel a New York-i nagytesó javára, de a bemutatkozó album még így is kellemes meglepetés. Nem kolompolós-szirénázós, hisztis diszkópunk, inkább csak diszkó, abból is inkább az elegáns-fifikás verzió, ellenállhatatlan, táncos, sok ütőhangszerrel megerősített grúvokkal, száraz, posztpunkos gitárokkal meg funkosan lépegető basszusgitárral. Ezeket ellenpontozzák aztán a szinti-hangfüggönyös, epikus refrének (lásd Paris), a Prince-es falzettnyögések, meg a tényleg fülbemászó dallamok. A bő félórás, tízszámos lemeznek legalább a háromnegyede a dalokat tekintve is megállja a helyét, főleg a kezdés erős. A nyitó űrszinti/latindiszkó-pokol kontrasztra építő Jump In The Pool, a tinédzser LCD Soundsystemnek (vagy Hot Chipnek) is beillő In The Hospital, a szórakoztató Geroge Michael-James Murphy keverék Lovesick, a glames ritmusokon egyensúlyozó White Diamonds engem mindenesetre meggyőzött. Hogy – egyelőre – mégsem érdemlik meg a B+-t, az Ed McFarlane énekesnek köszönhető, akiből sajnos néha előtör a hisztis kamasz, és ez sokat ront az összképen. Mindenesetre ha az olyan, idén indult vagy nagyobb nyilvánosságot kapott, szimpatikus, izgalmas elektro/rock-előadókból, mint a Late Of The Pier, a Midnight Juggernauts, a Crystal Castles vagy a These New Puritans, össze lehet mosni egy afféle poszt-nurave/poszt-diszkópunk színteret, akkor a Friendly Firesnek mindenképpen ott a helye közöttük.

Kiknek ajánljuk: Azoknak, akik szeretik, amikor az indiepop és a diszkó kéz a kézben jár. (SZSZCS)

Roots Manuva: Slime & Reason

B

Várakozások: Hogy a brit rockzenét meg kell menteni (vagy fel kell támasztani) egy évtizedben kétszer-háromszor-négyszer is – ez azért innen nézve amolyan vicces, de alapjában véve érthetetlen szigetországbeli játéknak tűnik, mint mondjuk a krikett. Viszont azt elhiszem, hogy a brit hiphopot tényleg meg kellett menteni, vagy pontosabban megteremteni. Legalábbis ha hihetünk azoknak, akik azt állítják, hogy sokáig az amerikai nagytesók béna majmolása volt, amit ott e néven előadtak. (És nyilván mindenki elhiszi ezt nekik, semmint utánanézzen valaminek, amiről egybehangzóan állítják, hogy szar.) Ugyan sok ország elvan azzal, hogy majmoláson kívül másra nem képesek rapperei (satöbbi), a zenekultúrájukra oly büszke britek rendkívül boldogok voltak, amikor 1999-ben Roots Manuva bemutatkozó lemezére (Brand New Second Hand) azt mondhatták: hohó, ez a mi sajátos hiphopunk! 2001-ben a Run Come Save Me még nagyobb sikereket ért el. 2005-ben az Awfully Deep sötétebbre sikerült, legalábbis azok szerint, akik egyébként nem szoktak igazán sötét zenéket hallgatni. A nem túl gyakran nagylemezt kiadó Roots Manuva korábban körbeközreműködte a világot (DJ Shadow, Leftfield, Nightmares On Wax, UNKLE, Coldcut stb.); az elmúlt néhány évben viszont állítólag a “démonaival küzdött”, másfelől meg jamaicai gyökereinek vizsgálatát is ígérte, na mi lesz ebből.

Eredmény: Meglepő módon a legkönnyedebb és -táncosabb Roots Manuva-lemez lett ebből. Sok minden megmaradt: Roots Manuva a megszokotthoz képest viszonylag lassú, raggával-dancehallal kevert rappelése (na meg szép mély hangja) csakúgy, mint a viszonylag kevés eszközzel dolgozó kíséret. A számok egy részének ő maga volt a producere, olykor közreműködik Toddla T és a Metronomy. Ugyanolyan, bár gyorsabb, erős hiphop-ütemek, mély, bólogatós basszus. Megmaradt az erős dubhatás is, viszont a szintik jóval könnyebbek, csipogósabbak lettek – mondhatni műanyagabbak, de ezen most ne rosszat értsünk, mert ez inkább vicces, mint idegesítő (és egyébként viszonylag, úgymond, korszerű is). Elég sok a mókásan pattogó Jamaica-idézés, ami olykor már-már önparódiába hajlik. Máskor viszont Roots Manuva elvéti a számítást, és a könnyedségből súlytalanság lesz. Alapjában véve semmi gond nincs ezzel az albummal, de azért nekem hiányzik az a szép tágas, és majdnem üresen hagyott – enyhén, kellemesen nyomasztó – tér, amit régen kirajzoltak a Roots Manuva-számok. Most túlságosan nyüzsgő lett, hogysem meglegyen ez az élmény. De sebaj, ott van a Bug-lemez, ha valami olyat, vagy még sokkal olyanabbat szeretnék – ez meg jó szórakozásra.

Kinek ajánljuk: Hiphop- és Jamaica-rajongóknak, akik kicsit másra vágynak, de nem nagyon és szórakoztató módon. (RA)

Brett Anderson: Wilderness

C-

Várakozások: Ha a mögöttük álló zenekar egyszer csak megszűnik létezni, a frontemberekkel gyakran megesik, hogy a rájuk szakadt művészi szabadságtól megmámorosodva vallomásos albumot dobnak piacra. Brett Andersonnal is hasonló történt, s miután 2003-ban odalett a britpopot beindító Suede, majd két évvel ezelőtt a volt szerzőtárs Bernard Butlerrel közösen alapított The Tears is tetszhalott állapotba került, tavaly egy, a saját nevét viselő, nagyon személyes, ugyanakkor nem valami sikeres szólólemezt adott ki. Nemrég pedig minden sznob műveletek egyik legnagyobbikát cselekedte meg, s honlapja “kultúra” szekciójában tételesen felsorolta, mostanság miket nézett/hallgatott/olvasott – hogy várhassuk: mindebből mi csapódik le a Wildernessen?

Eredmény: A listából is sejteni lehetett: nem egy vidám album készülődik. Amíg a Suede esetében elsősorban a glam és a Smiths hatását szokás emlegetni, a Wilderness – sőt, már a Brett Anderson – idején mintha többé nem lenne releváns ez a megállapítás. Persze, feminin jegyekből most is van elég, morrisseys manírokból és önmarcangolásból pedig még túl sokat is kapunk. Az energia, az izgalom és a változatosság viszont ezúttal nem volt raktáron. A mindössze harmincöt perces anyag nagyon egységes lett – olyannyira egységes, hogy az már egysíkú. Az A Different Place jó kezdés, csupasz hangzással, kellemesen romantikus dallammal, csak néhol ciki módon érzelmes szöveggel, ám sajnos fokozatosan tudatosodik a hallgatóban, hogy valójában az összes többi dalról is ugyanez mondható el. Anderson csupán egyszer (Blessed) adja jelét annak, hogy ha szerelmesek vagyunk is, nem muszáj feltétlenül életunttá lennünk, a fásult zongora- és gitárjátékát kiegészítő csellistának, Amy Langleynek köszönhetően pedig a hangulat még tovább zordul. A felhasznált irodalomról megjegyezhetjük, hogy a legtöbbet hivatkozott szerzőnek Roman Polanski tűnik. Nemcsak mert felbukkan egy Rosemary a Chinese Whispersben, hanem mert a lemez legizgalmasabb darabját, a Back To Yout Emmanuelle Seignerrel, azaz a rendező feleségével közösen rögzítette Anderson. Az album lezárásához közeledve tényleg igazi felüdülés az amúgy a többi nyolcra hajazó dalban végre egy nem túlcizellált, kicsit karcos női hangot is hallani – kár, hogy ennyi messze nem elég egy unalmas album megmentéséhez.

Kinek ajánljuk: Életkortól függően a Wilderness kiváló segédanyagként szolgálhat a kapunyitási/kapuzárási pánik minél hiánytalanabb megéléséhez. (GE)

New Kids On The Block: The Block

D

Várakozások: Az első mai értelemben vett boyband – melynek tagjai csak énekelnek és táncolnak, és szégyenkezés nélkül a 14 év alatti lányok piacát célozzák meg – a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján megkerülhetetlen jelenség volt. A zene passzolt a célkitűzéshez, vagyis olyan volt, amilyen, leszámítva a Tonight című slágert, ami viszont rendszeridegen módon jól sikerült, és a Beatlest idézte – talán a legjobb valaha írott boyband-szám a Five Keep On Movin’-ja mellett. A siker nem tartott sokáig, a New Kids-lufi két év után kipukkadt, és amikor gangstarapperként próbáltak visszatérni, azt már a kislányok sem kajálták be. A csapat helyét átvette a Backstreet Boys és társai, míg a tagok többnyire sikertelenül próbálkoztak szólókarrierrel, illetve az élet más területein igyekeztek boldogulni. Aztán most visszatértek, de túlzás lenne azt állítani, hogy a világ lélegzetvisszafojtva várta volna ezt a lemezt.

Eredmény: Az már az első klipes dalból, a Summertime-ból is megállapítható volt, hogy a New Kids On The Block a Take That vagy a Backstreet Boys visszatérésével ellentétben nem hajlandó tudomást venni az idő múlásáról, és esze ágában sincs zenéjét a korosodó régi rajongókhoz szabni, hanem egy friss hangzású, up-to-date poplemez volt a cél. Ennek megfelelően van itt minden: Timbaland, céllövöldés szintik, vokóder, meg egy rakás divatos közreműködő az r&b világából, Akontól Ne-Yóig. Így aztán üres, bármivel felcserélhető sablonpop az eredmény, amit különösen nevetségessé tesz, hogy negyvenhez közelítő, családos, a mai fiatalok által egyáltalán nem ismert férfiak próbálnak valódi szexszimbólumként viselkedni benne. Mindent elmond róla, hogy az önmagában még elég vékonynak tűnő Summertime a többi számhoz képest itt valóságos megaslágernek hat – talán azért is, mert ez még tényleg egy NKOTB-számnak hallatszik, viszont a lemez túlnyomó többségét ezer másik lemezen is hallhatnánk. Sőt, talán már hallottuk is.

Kinek ajánljuk: Jó szívvel senkinek, a nosztalgiázni akaró egykori rajongók inkább vegyék elő megint a Step By Stepet. (IB)