Rónai András – 2010.08.26. – http://quart.hu/cikk.php?id=5383

Egy kicsit sem exkluzív, viszont minden részletre kiterjedő portrécikket közölt a Slate Kanye Westről – úgy, hogy az újságíró egyszer sem beszélt a zenésszel, viszont alaposan végignézett mindent, amit a neten közöl magáról. Egyesek szerint ez valami egészen új dolog kezdete, mások szerint a zenei újságírás vége.

Kanye Westnek van egy serlege – ez a címe a Slate cikkének, amelyet Jonah Weiner írt, bár aztán kiderül, hogy a rapper igazából két aranyserleget vásárolt, mégpedig azért, hogy vizet igyon belőlük. Az interjú, pontosabban portré (profile) – vagyis a tárgyát alkotó híres ember átfogó személyiségrajza sok idézettel – Kanye manhattani lakásának részletes leírásával kezdődik, amit a zenész így kommentál: “A szőrmepárnákon valójában nem túl könnyű aludni.” A trükk azonban az, hogy a “mondja Kanye West” frázisban a “mondja” szón el van helyezve egy link: az ő Twitter-üzenetére. A portré pedig önjellemzése szerint “all-access, totally non-exclusive”, vagyis a szerző mindenhez hozzáfér, mindenhol ott van, ismeri Kanye lakását és intim gondolatait, de egyáltalán nem azért, mert exkluzív interjút készíthetett volna – nem is találkozott vele. Hanem alaposan átnézte, hogy mit írt a Twitteren és blogjában, mit mondott a különféle videómegosztókra feltett videóiban, más egyéb nyilvánosan hozzáférhető helyeken.

Kanye West ugyanis 2007 vége, édesanyja halála óta nagyon kevés interjút adott, egyrészt a gyász miatt, másrészt mert nem bízik az újságírókban: “Mintha írnál egy számot, aztán valaki megváltoztatná a szövegét, és meg sem mutatná, hogy mire, hanem rögtön leadná a rádió. Ilyenek az interjúk: mondod, amit mondasz, aztán valahogy összefoglalják és megváltoztatják.” Ezt a YouTube-ról tudhatjuk. Viszont Kanye a novemberben megjelenő Dark Twisted Fantasy című lemeze felvezetéseként komoly “offenzívát” indított az ún. új médiában, teleírta a netet, meglátogatta a Facebook és a Twitter irodáit és videókat vett ott fel – mi több, a Rolling Stone szerkesztőségének sem interjút adott, hanem ottani megjelenéséről és performanszáról is egy videó készült.

Mindent tudhatunk tehát Kanye Westről, amit egyáltalán csak tudni akarhatunk: “gondolatait, tartózkodási helyét, vágyait, vicceit, azt, flörtjeit, bon mot-it, azt, hogy mit evett és így tovább” – írja Jonah Weiner, aki szerint azonban “e temérdek információval szembesülve a portréírás – vagyis az, hogy abból a nyersanyagból, amit valaki mond és csinál, eljussunk oda, hogy pontosabb képet kapunk arról, hogy ki is ő – ugyanolyan releváns feladat, mint korábban.”

A cikk elsősorban nem tárgyával, inkább módszerével nagy visszhangot váltott ki. Sokan örvendeztek, hogy valami új dolog jött létre, megszületett a közösségi oldalak korához illő portréírás; illetve az Observer megjegyzi, hogy voltak már korábban “metaportrék” (például az Esquire bevallottan félig kitalált írása Michael Stipe-ról, aki sajnos a valóságban nem egy olyan érdekes rockandroll figura, mint amilyen a szerző fantáziájában lehetne), de a Slate új szintre emeli ezt a műfajt.

Zach Baron a Village Voice blogjában azonban úgy véli, hogy ez az “egészen újszerű portré” valójában inkább gyászbeszéd. Ha ugyanis a rajongókat kérdezzük, hogy vajon tényleg szükség van-e arra, hogy kedvencük összes gondolatából, videójából, fotójából, miegyebéből egy professzionális író rakjon össze egy rendezett cikket, akkor ők mintha arra szavaznának, hogy nem, nincs szükség. Persze jó a kritikai távolságtartás és érdekes dolgok jöhetnek ki belőle, de valljuk be, hogy leginkább azért olvastuk a zenei magazinokat, mert az újságírók testközelből láthatták az érdekes sztárokat, és olyan élményekről számolhattak be, amelyekben részesülni nekünk esélyünk sem volt. (A Village Voice egy 1987-es Beastie Boys-portrét idéz, amely úgy kezdődik, hogy a zenekar tagjai hajnalban betörnek az újságíró hotelszobájába és nyakon öntik őt, nem szeretetből.) “Ma viszont a zenészeknek nincs szükségük a magazinokra, hogy a nyilvánosság elé tárják a gondolataikat, és ahol Jonah Weiner azt az igényt látja, hogy egy profinak kell megszűrnie a folyamatos információáralmást, ott West a közvetítő kikapcsolásának lehetőségét látja. És ha a Vibe, Blender és számos egyéb zenei lap megszűnéséből bármilyen következtetést le lehet vonni, akkor az az, hogy a rajongók inkább Westtel értenek egyet.”

Sokan azért túlzásnak tartják ezt a következtetést, például kommentelők felhívják a figyelmet arra, hogy aki nem rajongó, az nem fogja követni Kanye összes twittelését, de jólesik neki, ha valaki ezt megteszi helyette, kiválogatja az érdekeseket és szórakoztatóan tálalja. Van, aki úgy véli, hogy míg a web 2 arra jó, hogy a hírességek közvetítés nélkül közöljék magukról az információkat, addig egy igazán jó portrécikk azt mutatja meg róluk, amit ők nem akarnának vagy esetleg nem is tudnának – lásd például a New York Times nagy port kavart MIA-cikkét.

Az újfajta médiától félteni a régifajta zenei újságírást: ez amúgy nem éppen egy új dolog. Többen felhívták már arra a figyelmet, hogy “az internet megöli a sztárokat”, mármint a folyamatosan twittelő hírességek elveszítik a megközelíthetetlenség auráját – lásd például Kasabian-interjúnkat. Christopher R. Weingarten abból csinált ügyesen mémet, hogy a Twitter megölte a zenekritikát. A 2010 eleji nagy indie-vitában, mint arról itt hosszabban írtunk, szintén szóba került, hogy a zeneblogok előretörése a várt vagy remélt hatással szemben pont a változatosság és a sokszínűség ellenében hatott.

[Kiegészítés: Bede Márton kommentje: De hat haho, ez nyilvanvaloan egyfajta parodiaja/modernizalasa ennek a nagyon legendás cikknek: http://www.esquire.com/features/ESQ1003-OCT_SINATRA_rev_ Még a cím is nyilvánvaló utalás.

Merthogy ugye az a cikk is arrol volt hires, hogy az ujsagiro nem beszelt egyszer sem a cikk foszereplojevel.