Rónai András – 2010.01.26. – http://quart.hu/cikk.php?id=4630

Megjelent a több száz zenekritikus véleményét összegző 2009-es Pazz & Jop-lista, és tele volt olyan lemezekkel, amiket “indie” címkével látott el a világ, és a jelentős zenei lap, a Pitchfork is ajnározta őket. Emiatt újra fellángolt a vita: miért szeretik ennyire a kritikusok az indie-t? Mi az egyáltalán? Miért olyan unalmas, már ha az? Mindenki bedől a hájpnak? Összefoglaló a közelmúlt legjelentősebb kritikai vitájáról.

A vita az indie-ről vagy “indie”-ről, a Pitchfork “hatalmáról” vagy egyenesen “hegemóniájáról” már régóta folyik, mostani fellángolását a Village Voice Pazz & Jop listája váltotta ki. Sok szó esett arról, hogy miért van, hogy az indie-nek nevezett lemezek túlságosan sok figyelmet kapnak, legalábbis az interneten, legalábbis annak bizonyos szegleteiben (túlságosan sokat mondjuk ahhoz képest, hogy mennyi jó zene van az indie-világon kívül); hogy miért a Pitchfork mondja meg, hogy ki vagy, akár úgy, hogy azt szereted, amit ők, akár úgy, hogy azt utálod; arról, hogy az indie vajon a fehér középosztálybeli amerikai csávók gitározgatása-e, és egyáltalán, miért kell ennyire unalmasnak és komolykodónak lennie; és hogyan lehetett idén az egyik legfontosabb trend abból, hogy fiatalok rossz minőségű felvételeken aranyos, de érdektelen számocskákat danolásznak? Ezekről a kérdésekről, és úgy egyáltalán: a mai zenekritikai élet problémáiról számos jónevű és ráadásul igen okos kritikus megnyilvánult, ezért nem érdektelen áttekintenünk a vitát – még akkor is, ha Magyarországon azért finoman fogalmazva más típusú problémákkal kell szembenéznünk. (Bár elég sok kommentet kapunk itt a Quarton hasonló kérdésekkel.)

Bevették az indie-sek Pazz & Jopot!

A Pazz & Jop listát 1974 óta állítja össze minden évben a Village Voice (illetve volt egy 1971-ben is); sok száz, idén konkrétan 696 zenekritikus adja le a kedvenc tíz lemezét és kislemezét, amik között összesen 100-100 pontot oszthat ki. Ha nem is teljesen, de azért legalább részben reprezentatív az így összeálló lista: azt mutatja meg, hogy az adott évben mit szerettek legjobban “a kritikusok”. Éppen ezért lehet olyan jót vitatkozni rajta – mármint tetszőleges lista alkalmat nyújthat egy jó kis vitára, de ez ráadásul arra is, hogy közöljük a véleményünket “a kritikusokról” is, úgy általában. Idén az első tíz lemez így néz ki: Animal Collective, Phoenix, Neko Case, Yeah Yeah Yeahs, Dirty Projectors, Grizzly Bear, The xx, Raekwon, The Flaming Lips, Girls. A listák mellett esszéket is közölt a lap, köztük Chuck Eddy: A túlzott konszenzus éve című írását, aminek kiindulópontja az, hogy ebből a tízből nyolc (!) a Pitchfork 2009-es listájának első tíz helyén is ott van. És úgy egyáltalán, tele van az egész Pazz & Jop indie-vel – vajon tényleg ennyivel jobban teljesített volna ez az egyetlen műfaj 2009-ben, mint az összes többi együttvéve? (Egyébként itt némi statisztikai csúsztatás is van – a részletek iránt érdeklődők e cikk alján találnak érdekes technikai apróságokat a Pazz & Jop listáról; illetve ugyanott lesz szó arról, hogy kik azok az emberek, akiknek a véleményét itt idézem.)

Chuck Eddy több dolognak tulajdonítja az indie-dominanciát. Egyrészt a gazdasági helyzet, azon belül a sajtó helyzete úgy alakult, hogy a nyomtatott lapok visszavágják a művészeti és kritikai rovataikat, és ezek munkatársai helyett jönnek a mindent Pitchforkhoz viszonyító bloggerek; másrészt az online világban mindenki látott már ezer listát, így mire az egyszeri (és lusta!) kritikus a sajátját leadja, annyiszor olvasta az Animal Collective nevét, hogy természetes opció, hogy ő is csatlakozzon a kórushoz; végül nem ártott, hogy 2009-ben az eladási listákon is viszonylag jól teljesítettek egyes indie-lemezek. A szerző azt mondja, nem az a fő baja, hogy ő személy szerint utálja az indie-t, hanem hogy mi van Kevin McFrench-csel. Ő egy olyan kritikus, aki a valóságban soha nem létezett, arra találták ki, hogy megtestesítse a legelcsépeltebb, legunalmasabb és -közhelyesebb, “a papa rockja” iránt rajongó középkorú kritikust. Régen volt ő, mármint voltak a “konzervatívok” és velük szemben az “avantgárdok” – na de mi van ma, “amikor leginkább a vén fingrákosoknak van önálló véleményük a világról?”

A Village Voice két másik írása is felvetett hasonló kérdéseket. Maura Johnston: Le a zenei rasszizmussal (Jay-Z-től kölcsönzött) című írásában a Dirty Projectors: Stillness Is The Move számának Solange Knowles-féle feldolgozásával illusztrálja, hogy egyre kevésbé jelentenek bármit is a műfaji határok – miközben arra panaszkodik, hogy hiába a Beyoncé-húg és mások erőfeszítései, a legtöbben, akik a Dirty Projectors-dalt tartották a legjobb r&b-slágernek 2009-ben, még csak véletlenül sem hallgattak más vagy “valódi” r&b-t, Maxwellt vagy The-Dreamet. Mikael Wood ez utóbbi r&b-hősről – akinek és társainak többek között az Umbrellát köszönheti a világ – szóló ódájában szintén elpanaszolja, hogy ugyan aki egyáltalán szavazott a Love vs. Money című lemezére, az nagyon sok pontot adott neki – sokan bizony az Animal Collective-esek közül negligálták őt, meg az r&b-t is általában. “Nem akarom fikázni az xx-et, de vajon ha itt van nekünk Maxwell, akkor miért betegesen kinéző britektől várjuk a gyerekcsinálós számokat?”

Túl sok a zene

Ezek az esszék nagy visszhangot váltottak ki. Matthew Perpetua Chuck Eddy írását ahhoz hasonlította, mintha egy valahai iskolaigazgató mérgelődne a diákönkormányzati választások eredményein; szerinte egyszerűen az a helyzet, hogy nemcsak hogy a Pitchforknál dolgozik a legjobb kritikusok elég nagy hányada, hanem ez az egyetlen olyan zenei lap, ami “régi típusú” (tehát elemző) kritikákat közöl, és elég széles az olvasótábora – egyetlen más hasonló lap nincs, ezért kell a többieknek a Pitchforkhoz képest meghatározniuk magukat. És igen, őt nem zavarja, ha “a konszenzushoz” hasonló az ízlése: elvégre nem azért ír-e az ember zenéről, hogy másokat meggyőzzön arról, hogy amit ő szeret, az jó?! Tom Ewing jóindulatúbban reagál Chuck Eddy esszéjére: szerinte az a kiindulópont, hogy minden korban van valami alapvető (default) uralkodó esztétika a rockzenében, és ez éppen most változik; az okok felmérésében sem téved, csak abban, hogy a Pitchforkot hibáztatja mindezért. A lap szerkesztősége valójában igen jó munkát végez (mégpedig az általában elismertnél jóval tágabb merítéssel), és arról nem ők tehetnek, hogy nem akadt eredményes kihívójuk. Különben is, teszi hozzá egy desnoise nevű blogger, fontos, hogy a helyén kezeljük az egész problémát: attól még, hogy egy kis pocsolyában van egy legnagyobb hal, attól még van egy jóval nagyobb pocsolya, amelyik aligha vesz tudomást az előbbiről – ráadásul itt, a nagy zeneiparban nagyságrendekkel több pénz is van ám. Azért van különbség aközött, hogy a Lady GaGa nagyszerűségét hangoztató gépezetet mennyi pénzből működtetik, és hogy a Broken Social Scene befut azért, mert valaki egy internetes oldalon azt írja, hogy ennél jobbat életében nem hallott.

Egy standard felvetés a zenekritikai élet “monotóniájával” szemben, hogy hát egyre több és több zene jelenik meg, miért van, hogy a kritika ezek nagy részéről nem vesz tudomást, és néhány kiválasztott (mondjuk, hogy indie) körül zajong folytonosan? Más megfogalmazásban: “miért nem szolgálja ki” jobban a kritika az újra nyitott közönséget? Nos, Christopher R. Weingarten meglátása (az ILM fórumon itt – akinek végtelen ideje van, végigolvashatja az egész ottani vitát) illetve Maura Johnston és Seth Colter beszélgetése alapján éppen hogy az vezet a kritikai élet beszűküléséhez, hogy túl sok a zene. Ha egy szerkesztőség, vagy akár egy ambíciózus blogger kicsit is eredményes akar lenni, tehát például olvasókra vágyik, akkor azokról kell írnia, akikről “szó van” – és ha el kell döntened, hogy a meghallgathatatlan mennyiségű lemez közül melyiket hallgatod meg, akkor bizony azt fogod, amivel bekerülhetsz a (virtuális) beszélgetésbe. Amit egyébként nem is mindig a Pitchfork indít: azt, hogy az Animal Collective-é lesz 2009 Legfontosabb Lemeze, már 2008 karácsonyán sokan bejelentették, amikor kiszivárgott az album. (Ugyanerről az azóta megszűnt Styluson itt olvasható egy érdekes írás.)

A Pitchfork kizárólag olyan zenéket ajnároz, amiket a Pitchfork ajnároz

A kérdéseket érdekesen helyezi új megvilágításba Nitsuh Abebe, a Pitchfork szerzője (aki egyébként nem fehér – ez csak annyiból érdekes, hogy nemrég izgalmas hozzászólást közölt a vita “fehér középosztálybeli fiatalok hallgatják a fehér középosztálybeli fiatalok zenéjét, és úgy tesznek, mintha ők lennének az egész világ” vonulatához). Egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy az egész vita abból indul ki, hogy itt az “elit zenekritikával” vannak komoly bajok – de hát ez az “elit” pozíciót maguk a vitázók tulajdonítják a kritikusoknak, akik bizonyos módon írnak (mondjuk elemző módon és nem pletykálkodva), mégpedig úgy, ahogy az a vitázók szerint alapvetően helyes. Ráadásul vegyük észre, hogy ha jobban megnézzük, hogy abban, hogy “mindenki az indie-t ajnározza”, mit jelent az “indie” szó, akkor hamar oda jutunk, hogy a fő probléma az, hogy: “A Pitchfork kizárólag olyan zenéket ajnároz, amiket a Pitchfork ajnároz!”

Na nem mintha szerinte minden rendben lenne a kritikai világban. A baj az, hogy a bonyolult – és éppen ezért izgalmas! – zenei világban olyan kategóriák segítségével akarunk eligazodni, amiket úgy nevezhetünk: a Közeli és a Távoli. Adott esetben az első a “fehér vagy ‘fehér’, középosztálybeli, magasan képzett stb.”, míg a Távoli a “fekete, népszerű, munkásosztálybeli, ‘utcai’ vagy urbánus stb.” Ugyan nehezen elkerülhető, hogy hasonló kategóriákat használjunk, azt viszont megakadályozza, hogy értelmesen beszéljünk arról, ami valójában történik a zenében. Például ha Jay-Z-t (stb.) elkezdik szeretni a Közeli kritikusok, akkor Jay-Z átsoroljuk a Közeli kategóriába (így lesz ő, ha nem is indie, de legalábbis “az indie-világ által jóváhagyott rapper”), ahelyett, hogy megnéznénk, hogy mi az a zenéjében, ami erre alkalmassá tette.

Hiteles vagy puhány

“- Tetszik az új Animal Collective-lemez? Hát igen, mert egy agyatlan, trendkövető hipszter vagy. Talán csak azért tetszik neked, mert a Pitchforknak tetszett. Nem is igazán szereted te a zenét – nem úgy, mint én. / – Nem tetszik az új Animal Collective-lemez? Hát igen, mert egy reakciós, érzelmileg halott pöcs vagy. Talán csak azért utálod, mert a Pitchforknak tetszett. Nem is igazán szereted te a zenét – nem úgy, mint én.” – Így kezdődik az MBV blogon Matt LeMay évösszefoglaló írása. Az ilyesféle viták nem újak, de 2009-ben, véli a szerző, már teljesen eluralkodott az a fajta érvelés, ami a másik ízlését a hájpnak (vagy ellenhájpnak) való bedőlésből vezeti le, társadalmilag meghatározottként fejti meg – és ezzel együtt a félelem is, hogy nehogy a csordaszellem követői legyünk. Igen ám, de ebben a klímában hogyan érheti el valaki, például egy kritikus, hogy megbízható vagy egyáltalán komolyan vehető embernek lássák? Mivel nincs széles körben elfogadott mércéje annak, hogy mi a jó, ehelyett az “igazi” lett a hívószó.

Ez a magyarázata LeMay szerint a chill wave, lo-fi és társai, vagy ahogy írja: (l/gl/br)-o fi sikerének (lásd a Quarton itt és itt). 18-23 évesek a hálószobában zajonganak a gitárral – ami nemcsak “hiteles”, mert teljességgel közvetlennel és mesterkéletlennek tűnik, hanem a kritikusok számára azzal a hozzáadott értékkel is bír, hogy túlzott energiák befektetése nélkül “fel lehet fejteni a mélységeket”, vagyis rámutatni, hogy ami zajnak látszik, az valójában egy szívhezszóló popdal! Na nem mintha akik “szeretik” ezeket a zenekarokat, azok ne szerethetnék őket valójában, csak – csatlakozik egy régóta szóló kórushoz a szerző – ne higgyük, hogy ez a legjobb (vagy éppen legrosszabb) dolog, ami a zenében történhet. A “hitelesség”, teszi hozzá Lucas Jensen, jó esetben nem a végső zenei érték, hanem inkább egyfajta minimális kritérium: ha nincs meg, az nagy baj; ha megvan, akkor ez kipipálva, nézzük, hogy jó-e a zene – legalábbis bizonyos műfajokban, mert ugye a popzene egyes ágaiban ugye a hitelesség kérdése fel sem tehető értelmesen.

Szintén az indie-rock mai állapotáról tett érdekes megjegyzést Michael Azerrad a Pazz & Jophoz fűzött rövid megjegyzésében. “Sokan gúnyolódnak, hogy az ‘NPR-rock’ puhány meg ilyesmi, holott az csak egy ősöreg közhely, hogy az underground zenének hangosnak, gyorsnak és zabolátlannak kell lennie. Valaha a mainstream kultúrára a vak és nyájas önteltség volt jellemző, és az underground mérges volt és elégedetlen. De 2010-ben a mainstream hülye és dühös – ezért lett az underground okos és derűs. Ez nem puhányság: ez az uralkodó renddel szembeni erős és konstruktív ellenállás.” Amit a már említett Nitsuh Abebe úgy kommentált: valóban, a “komoly és derűs” twee pop egy időben tényleg igazi ellen-/szubkultúra volt, a maga szelíd módján a mainstream kritikája – de mára ez a hozzáállás is beszivárgott a mainstreambe (lásd például a Juno filmzene sikerét), amihez egyes zenészek sikeresen alkalmazkodtak, mások (például a Magnetic Fields) úgy maradtak, és bizony ez elég idegesítő.

Statisztika, szereplők

Szóval a Pazz & Jop technikai-statisztikai részletei. Mint arra többen rávilágítottak, valójában idén nem volt “túl nagy” a konszenzus, legalábbis a korábbiakhoz képest: az első helyezett Animal Collective-lemez az összes leadott lista mindössze 22 százalékán szerepelt, a második Phoenix pedig 20 százalékon – míg egy igazán nagy kritikai egyetértéssel övezett lemez korábban akár 40 százalékot is összeszedett. Némi szöveges összefoglaló itt látható, akit a számok érdekelnek, Glenn McDonald, az adatbázis kezelője ide felrakott egy csomó statisztikát. Érdekes például a Centricity táblázat, amiről kiderül: kik azok a kritikusok, akik listája a legjobban hasonlított a végső eredményhez – és meglepetés: az ötödik Ryan Schreiber, a Pitchfork alapítója és vezetője (a világ száz legfontosabb emberének egyike). Ugyanitt látható egy “Non-GAPDY Chart”, ami azt mutatja meg, hogy hogyan alakult volna a lista, ha mindazokat kitiltjuk róla, akik szavaztak a betűszóval jelölt indie-sztár együttesekre: Grizzly Bear, Animal Collective, Phoenix, Dirty Projectors és Yeah Yeah Yeahs – ez esetben Neko Case lett volna az első, Raekwon a második, az Avett Brothers a harmadik. És még sok egyéb érdekesség; de most inkább említsük meg azt, hogy a statisztika összeállítójának köszönhető, hogy egy magyar zenekar is felkerült a Pazz & Jop-listára – igaz, mivel Glenn McDonaldon kívül senki más nem szavazott a Thy Catafalque-ra, ezért a 867. helyre, pontosabban a 13 pontosok 857-878-ig tartó részlegébe került – például a Mars Voltával egy szintre.

A vita szereplői, már akikről a nickjüknél többet lehet tudni: Chuck Eddy: számos nagynevű zenei lap szerzője, 2006-ig a Village Voice zenei szerkesztője. Maura Johnston: a valaha volt legjobb popzenei blog, az Idolator szerkesztője (amíg ez a szörnyűség nem lett belőle), azóta a Village Voice, The Awl és más lapok közlik, itt a honlapja. Mikael Wood: számos nagynevű zenei lap szerzője a Spintől a Billboardig. Matthew Perpetua: az egyik legrégibb zenei blog, a Fluxblog szerzője, ír a Pitchforkra is. Tom Ewing: szintén az ősidők óta blogger, ezen belül arról híres, hogy erősen a pophoz húz; a FreakyTrigger a saját oldala, rovata van a Guardianben is például. Christopher R. Weingarten: ő az, aki 2009-ben ezer lemezről írt Twitter-kritikát. Seth Colter: a Newsweek zenekritikusa. Nitsuh Abebe: a Pitchfork szerzője, blogján irodalomról is ír a zene mellett. Matt LeMay: a Pitchfork szerzője. Lucas Jensen: az Idolator volt szerzője. Michael Azerrad: egyebek mellett az indie-mozgalom alapkönyve, az Our Band Could Be Your Life írója.