Herner Máté – 2007.12.21. – http://quart.hu/cikk.php?id=2050

A november végén megjelent album a múlt század első harmadának szuperslágereit vonultatja fel, olyan dalokat, mint a Nékem csak Budapest kell, a Köszönöm, hogy imádott, a Csak egy nap a világ. A mindenki (biztos?) által jól ismert számokat azonban a mai ún. alternatív zenei élet vezető személyiségei tolmácsolják: Kiss Erzsi, Keleti András, Németh Juci, Lovasi András és még sokan mások. “Lehet, hogy nem is olyan porosak ezek a dalok?” – így a szórólap. Jó kérdés.

Szerdán este a Katona József Színházban tartotta lemezbemutató koncertjét a Budapest Bár. A projekt atyja a Száztagú Cigányzenekar egykori prímása, a Kistehén Tánczenekarban és a Romano Dromban muzsikáló Farkas Róbert, aki “zenei kirándulásai közben ismerkedett meg a – nem éppen cigányzenész körökben forgó – énekesekkel és munkájukkal”.

Az albumon tíz sztárvendéggel büszkélkedhet a zenekar, a koncerten azonban Kiss Erzsi nem szerepelt, tehát kilenc popkulturális ikonnal gazdálkodhattunk. Közülük pedig hárman fogták meg a dolgot az igazán jó végén, ők tudtak túljutni azon az alap-ellentmondáson, hogy akiknek érdekesek ezek a dalok (én magam bevallom, nagyobb részüket nem ismertem), azokat jellemzően nem érdekli az alternatív zenei élet (tehát fogalmuk sincs róla, ki az a Kiss Tibor), akiket viszont ez utóbbi érdekel, azoknak meg arról nincs, vagy csak nyomokban van fogalmuk, hogy ki az a Zerkovitz Béla, illetve hogy hogyan gyűlölheti valaki a vadvirágos rétet. Mindez persze azonnal nem számítana, ha a zenében megvalósul az, amit a projekt hirdet, a “generációk, kultúrák és műfajok találkozása”, a régi slágerek újraértelmezése. Így ugyanis új és érdekes zene jöhetne létre.

A három énekes közül, akiknél ez tényleg megvalósul, az első Kollár-Klemencz László, aki főállásban, a Kistehénben is gyakorolja ezt a kicsit extravagáns, kultúra-közi szerepet. A második Szűcs Krisztián, a harmadik pedig Szalóki Ági. Ők hárman valóban beleélték magukat a dalaikba és nem vették viccnek az egészet. Mert a többiek, Lovasi András, Frenk és Rutkai Bori az egészet túljátszották, cirkuszt csináltak a bűvésztrükkből. Valahol a két pólus között mozgott Keleti András, a Colorstar énekese, aki láthatóan kicsit jól is érezte magát a szerepben, meg kicsit rosszul is. A rosszabb pillanatokat laza modorossággal hidalta át, de legalább nem volt folyton paprikajancsi. Szintén nem sorolható egyik véglethez Németh Juci sem, aki sikeresen beépítette amúgy is elég sajátos színpadi fellépésébe a kissé sztereotíp, de azért nem annyira vészes sikongatós kislányt. Ez rövid távon jópofa volt, hosszú távon azonban inkább lefelé húzta a dolgot, mint fölfelé.

Lovasiék azért nem voltak jók, mert meg sem próbálták beleélni magukat a helyzetbe, nem interpretálták a dalokat, csak elénekelték őket úgy, ahogy a közönség azt várta, ahogy azt az ember előre elképzelheti. Vastag ecsetvonásokkal, éles kontúrokkal egy jó nagy karikatúrát csináltak az egészből. Mert hát mit csinál az ember azzal, amit nem ért? Kineveti. Igen ám, csak akkor nem lehet azt mondani, hogy új köntöst húzunk a régire, hanem illik őszintén bevallani, hogy az egészet azért csináljuk, hogy elmosolyodjon rajta a nagymama is, és legyen miről beszélgetnie az unokájával karácsonykor.

A kitűzött célt elérni legfeljebb félig sikerült: ahelyett, hogy valami egyénit hoztak volna létre, a koncerten sok újat nem mutattak. A beígért “újszerű hangszerelés, egyéni megoldások” egyáltalán nem, vagy csak elvétve voltak tapasztalhatók. “Finom elektronika és régies magyar slágerek” – ez áll a reklámanyagban. Ami azt jelenti, hogy nem nyúltak bele nagyon a számokba, nem értelmezték őket újra, a Szívemben bomba vanon kívül markáns elektronikus alap egyik számban sem volt. Abban meg érezhetően azért, mert úgy jobban lehet rá bólogatni a kocsiban, márpedig slágernek szánjuk, kéremszépen! Így viszont sajnos két szék közt a pad alatt végződött a történet.

Mert egy régi dal korszerűsítése nem abban áll, hogy alátesznek valami elektronikus alapot és ezzel el van intézve a dolog. Egy dal nem attól lesz korszerű, hogy illeszkedik az éppen aktuális zenei divatba. Ezek a zenék jelentettek valamit, amikor készültek, ezért a készítőik megérdemelnek annyit, hogy ha – akármilyen formában – még ma is aktuálisak, akkor énekeljék el őket. Ha meg nem, akkor hagyják őket békében. Egyszerűen méltatlan az Lovasihoz, hogy erőfeszítés nélkül, a saját koncerteiről ismert, kicsit már betintázva előadott számok stílusával nyúljon hozzá olyan dolgokhoz, amelyek igenis értékesek. Arról nem is beszélve, hogy mennyire méltatlan ez azokhoz, akik ezeket a zenéket szerezték és szerették. A harmincas években is emberek éltek, és nem szép dolog kiröhögni őket, akkor sem, ha nem olyan volt a világuk, mint a miénk.

Lehet ugyanis, hogy ezek a zenék ma már nem jelentenek semmit a nosztalgián kívül. Baj ez? Egyáltalán nem. Csak akkor ne is csináljunk úgy, mintha másképp lenne. Vagy ha mégis jelentenek nekünk valamit, akkor énekeljük el őket úgy, azt, amit nekünk jelentenek. Ami egyébként természetes úton meg is történik, ahogy a Heaven Street Seven már játszotta is a Szívemben bomba vant. Döntsük el, hogy kizárólag a közönséget akarjuk-e szórakoztatni, vagy tényleg van keresnivalónk ezek körül a zenék körül. Ha nincs, akkor elég a nagymama gramofonlemezeit bedigitalizálni.