Rónai András – 2010.02.05. – http://quart.hu/cikk.php?id=4668

Két lemez, amely másfajta múlttal mást és mást kíván kezdeni. A Budapest Bár nemrég aranylemezzé lett második, dupla albuma ismét “régi dalokat” helyez cigányzenei kíséretre ún. alternatív énekesekkel. A W.H. zenekarban Sena énekel, szaval, rappel Shakespeare-szonetteket, absztrakt-jazzes-hiphopos zenére. Melyik közülük a korcs utód?

A Budapest Bár második lemeze az első logikus folytatása; ugyan az a címe, hogy Tánc (avagy Volume 2: Tánc), ugyan vidámabbnak, pörgősebbnek és táncosabbnak ígérték, a lényeg azonos: “kávéházi cigányzene” kíséretre énekelnek régi számokat ilyen, olyan vagy majdnem semmilyen értelemben “alternatív” énekesek. Az, hogy e régi számok most pontosan mely korokból származnak, és hogy most több a külföldi eredetű darab, az nagyjából mindegy, mert akármilyenek is az eredetiek különbségei, már mindegyik bekerült az ezeket elmosó “régi” tartományba; mint ahogy ha nem is tudjuk felidézni, hogy melyik is az a rumba a sok régi tánc közül, ahogy meghalljuk, rögtön ismerős lesz, ugyanonnan, ahonnan az összes többi.

Az énekesek nagyjából ugyanazokat a recepteket követik, mint az első lemezen. Többségük eljátssza azt a szerepet, amiről úgy érzi: a régi dalok megkövetelik; leginkább a mindenki által ismert manírokra támaszkodva, azokat többé vagy kevésbé átélve és karikírozva; ez a szerep az anyazenekarukból ismert előadói személyiségétől több-kevesebb távolságban lehet. A második lemezt élőben rögzítették, ami nem volt jó döntés: egyrészt ha nem is sok, de azért zavaró mennyiségű hiba maradt, nem jól megoldott fordulatok vagy éppen hamis hangok; másrészt vannak olyan gesztusok, amik koncerten bizonyára jól működtek, de néhány közülük a látvány és jelenlét nélkül elveszítik az értelmüket. Így például többedszerre is kifejezetten zavaró, ahogy Szűcs Krisztián az Egy tisztes őszes halánték (majdnem) parodisztikus szerepjátszásából néhány sor végén megmagyarázhatatlanul érzelmesen ellágyul – ez bizonyára a színpadon jobban kijött. Kiss Tibor, Frenk és Lovasi András kicsit halványabbak, mint az első albumon voltak (utóbbi az Én minden nőnek tetszem című dal által kínált jutalomjáték jó részét érthetetlenül kihagyja); az újonnan jött Behumi Dóri sem igazán találta meg a hangját itt; Keleti András meglehetősen pontosan hozza az elrajzolt gesztusokat.

Kollár-Klemencz László és Rutkai Bori váltakozva hol zavaróan eltévednek, hol viszont – akár egy-egy sorra, akár teljes dalokra – egészen kitűnőek és egyediek, hasonlóan az első albumhoz. Náluk érezni a leginkább, hogy az, ahogy itt és ahogy saját zenekarukban énekelnek, nem áll igazán távol egymástól; szerepet játszanak a Budapest Bárban, de alig mást, mint a jól bejáratottat, rájuk szabottat. És végül van két énekes, akinél nem merül fel a szerepjátszás problémája, de nagyon különbözik az eredmény. Az új tag/vendég Ferenczi György nagyszerű mindkét számában: ezeket mint dalokat énekli el, és ennyi, és ezzel magasan kitűnik a többiek közül. Nagyjából ezt csinálja Németh Juci is, jobbára a megszokott megoldásait hozza, de egyrészt olykor bosszantóan hamis, másrészt egyszerűen kilóg a kíséretből. (Sajnos az első lemez egyik legjobbja, Szalóki Ági most nincs itt.)

Mi értelme van ennek ez egésznek; megvalósul-e “korok, generációk, kultúrák találkozása”? – tette fel a kérdést a Quart kritikusa az első lemezről írva. Ha az énekesek teljesítményét nézzük, akkor azt mondhatjuk: nem sokat változott a helyzet azóta; igazi, erős értelemben vett interpretáció alig szerepel az második lemezen. Igaz, mostanra már nyilvánvalóvá kellett, hogy legyen, hogy ez nem is cél (ha leszámítjuk a Budapest Bárról szóló szövegeket, lásd az előbbi idézetet), hanem a múltidéző, könnyed szórakoztatás, ami (ha az említett, engem eléggé, másokat bizonyára kevésbé zavaró hibákat leszámítjuk) nyilván össze is jön; más kérdés, hogy például a Csík Zenekar mennyivel többet ad, miközben alapértelmezésben ugyanezt a “milyen jó, hogy a fiatalok olyan zenékre buliznak, amik látszólag távol állnak tőlük” küldetést véghezviszi. Persze nemcsak az énekesek teljesítményét nézhetjük: a Farkas Róbert vezette zenekar kitűnően végzi a dolgát, olykor egészen bravúros hangszerelési megoldásokkal vagy improvizációkkal (és most szerencsére elektronika nélkül). Csakhogy ez pont egy olyan műfaj, ahol akkor végzi kitűnően a dolgát a zenekar, ha szolgáltat, tehát nem látszik, hogy például interpretál, áthangszerel, hanem teljesen úgy tudnak működni a dalok, mintha eleve ilyen kíséretre írták volna őket. Összességében a zenekarnak köszönhető, hogy az értékelés B-, ha az ember nem vár tőle olyat, amit nem akar adni.

Azért sajnálom, hogy nem írhattam azt, hogy “Tökéletest korcs utód gyaláz”, mert milyen frappáns átvezetés lett volna! Ez Shakespeare 66. szonettjéből való (Szabó Lőrinc fordítása, csakúgy, mint a címbeli idézet), ez az egyik, ami a W.H. együttes vagy projekt lemezén szerepel – Mr. W. H. egyébként az a titokzatos férfi, akinek Shakespeare a kötetet ajánlotta. Ennek első, 1609-es kiadása után négyszáz évvel, tavaly év végén jelent meg az album, felhajtás nélkül, pedig a tagok a magyar zenei élet fontos szereplői (még ha összesített hírnevük alatta is marad a Budapest Bár tetszőleges énekesének): Sena szaval, énekel, rappel, Márkos Albert csellózik, Gryllus Samu basszusgitározik, G. Szabó Hunor dobol (és basszusgitározik illetve szintetizátoron is játszik egy számban).

Nyilván egészen más típusú kihívás Shakespeare-szonetteket megzenésíteni, mint régi dalokat újrahangszerelni és elénekelni; részben a véletlen hozta egymás mellé e cikkbe a két lemezt, de azért lehet ellenpontozni is őket. Ezek a versek szintén “régiek”, még régebbiek, mint a Budapest Bár dalai, és nemcsak kronológiai értelemben, hanem távolabb is állnak a mai hallgatóktól (anglicistákat talán leszámítva); távolabb, mint a rendszeresen játszott, megfilmesítetett és újrafordított drámák. Sena és a W.H. számára mégis tökéletesen működő vagy inkább működtethető szövegek ezek; lehet őket mondani mint szövegeket (nem is feltétlenül mint verseket), érzelemdúsan elénekelni, adott esetben (kvázi-)rappelni. Akkor is élvezhető a lemez, ha az ember nem is olvassa a szövegeket, de ha igen (a kísérőfüzetben fakszimile közlik, de persze nem árt hozzájuk egy fordítás), az hozzátesz a zenéhez.

A meglehetősen minimalista felállás különböző arányokban és izgalmasan keveri a szabad és kötöttebb jazzt, az absztraktabb hiphopot és a néha egészen a disszonanciáig merészkedő szabad kamarazenélést. Feltűnnek itt-ott utalások a populárisabb kultúrára is: közismert, jelzésértékű műfaji panelek, a második számban az Englishman In New York (mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy ez szándékos-e), az utolsó szám pedig a Vízkereszt utolsó dala, ismeretlen szerző műve, ami így valószínűleg nem fog beugrani, pedig ha meghallja az ember, rögtön ismerős lesz, lásd a MySpace-en. Hol lendületes, hol szemlélődő; nyersen szól, ami nemcsak élettel, de térrel is megtelíti a hangzást. Nem könnyű zene ez persze, nemcsak azért, mert nehezebbnek tartott műfajok keverednek, hanem mert a ritkás megszólalás nagy terhet rak az egyes résztvevőkre – ugyanakkor elkerüli azt a csapdát, hogy többet képzeljen magáról, mint ami. Az zavaró kissé a lemezben, hogy a vége felé eluralkodnak a halkabb, szabadon és finoman csörömpölős darabok, és az erősebb első félidő után úgy tűnik, itt leül a lemez, pedig csak más lesz. Ettől függetlenül bőven izgalmas és eredeti album ez; önmagában is, és az csak még hozzáad, hogy képes újat hozni a múltértelmezés, illetve a (hazánkban különösen gazdag) versfeldolgozás hagyományába is. B+