Inkei Bence – 2010.11.28. – http://quart.hu/cikk.php?id=5717

A Clinic és a Stereolab ugyan sose számított sztárzenekarnak, de ha onnét nézzük, hogy kompromisszummentes, sokszor kísérleti jellegű zenével jutottak albumeladási listákra, akkor talán még a maximumot is kihozták magukból, még úgy is, hogy az utóbbi években már egyik sem tudott istenigazából újat nyújtani. A Clinic most a hatodik albumán megpróbált újítani, míg a Stereolab másfél évvel azután jött ki egy búcsúzó lemezzel, hogy bejelentette működése szüneteltetését.

A liverpooli Clinic zenekar pályája amilyen reményteljesen indult a kilencvenes évek végén, annyira szomorú érdektelenségbe fulladt mostanára. Egyszer már megpróbáltam megfejteni, miért is alakult így, és akkor arra jutottam, hogy rosszkor jelentek meg a színen, túlságosan bizarr zenét játszottak, ráadásul képtelenek voltak a megújulásra is. Míg a zseniális korai kislemezeket követő bemutatkozás, az Internal Wrangler ma már hivatalosan is a kétezres évek kanonizált remekműve, a folytatás már közel sincs ilyen egységesen megítélve. Pedig a 2002-es Walking With Thee előrelépés volt, kicsivel több elektronikával és levegősebb hangzással, ám a két évvel későbbi Winchester Cathedral már nem sok újat hozott, és az azóta megjelent albumok sajnos még kevesebbet tettek hozzá a Clinic-sztorihoz.

A fokozatosan eljelentéktelenedő négyes ugyan koncerten állítólag verhetetlen, erről sajnos nem volt eddig alkalmam megbizonyosodni, de ha a Clinic csak a felét is átmenti a lemezeit jellemző dühödt energiának, nem is lehet más az eredmény. Ade Blackburn és három társa ugyanis az eddigi lemezein minimalista, rövid, sajátos hangzású dalokat játszott, melyekre obskúrus hatvanas évekbeli garázs- és pszichrock-zenekarok voltak leginkább hatással a Wire és a Velvet Underground mellett, és amelyek ugyanakkor nem emlékeztettek közvetlenül semmire. Új lemezén a Clinic azonban váratlanul visszavesz az őrületből, és a legártalmatlanabb arcát mutatja: a nyitó I’m Aware a vonósaival és a folkos-akusztikus megszólalásával egy pszichedelikus popballada minden kötelező kellékét felvonultatja, és mindezt sikerrel teszi. Ez az a nyugodtabb, kisimultabb Clinic aztán még többször is feltűnik az albumon, de van ott szokatlan hangzású szintis rockszám is (Lion Tamer), és akkor a spoken word monológgal feldobott Radiostoryról még nem is beszéltünk.

Ezen a ponton komolyan felmerül annak a lehetősége, hogy hoppá, a Clinic túl hamar lett leírva, és valójában mindenkire rácáfolva mégis készült idén egy tényleg kiemelkedő brit gitáros poplemez (bár jelent ez még ma valamit?). Azonban a lemez második fele már nem szolgál nagy meglepetésekkel, csak további jó Clinic-számokkal, noha a lemez csúcspontjain eddigre már túl vagyunk (bár a rockos Evelynnel még meg lehet győzni az ellenkezőjéről). Persze, mindegy is, mert lehetnének akármilyen jó számok a B-oldalon, a Clinic már annyira kikerült a zenei zeitgeistből, hogy a véleményformáló nemzetközi szaksajtó akkor se lenne hajlandó mást látni ebben, mint “egy újabb jó kis Clinic-albumot”, amivel a saját kontextusain kívül már nem is kell foglalkozni. Pedig szerintem pont, hogy de. B+

Csak a zenéjüket leíró kulcsszavak alapján a szűk évtizeddel korábban pályán lévő Stereolab eléggé hasonló lehet a Clinichez, hiszen mindkét zenekarra stimmel, hogy monoton, minimalista zenét játszanak, vonzódnak az özönvíz előtti billentyűs hangszerekhez, és csak rájuk jellemző módon keverednek zenéjükben az őket ért hatások, a krautrocktól a pszichedelikus popig. A Stereolab viszont nemcsak, hogy nagyobb hatású zenekar a Clinicnél, de merészebb kísérletre is vállalkozott, amikor teljes pályáját a motorikus teuton ritmusok, a könnyed francia dallamosság és a brit trendérzékenység összeházasításának szentelte. Mert ugyan a Stereolabtől mindennél messzebb állt, hogy divatos akarjon lenni, viszont mindegyik korszakán hallható, mi történt éppen a zenében: a korai, gitárközpontú lemezek érezhetően a noise pop uralkodása idején születtek, majd fokozatosan épültek be a zenéjébe easy listeninges, jazzes, elektronikus elemek, így például a Stereolabnek még a drum’n’bass is jól állt. Az együttesnek ugyanis sikerült minden műfajt úgy integrálni a zenéjébe, hogy ettől az még ugyanúgy megtartotta valamennyi jellegzetességét.

A Stereolabben sokan megfordultak húsz év alatt, és csak a zenekarvezető Tim Gane, illetve az énekesnő, Laetitia Sadier maradtak, de leginkább róluk is szól a Lab, vagyis Gane zenei géniuszáról és Sadier cuki francia akcentusos énekéről (már amikor nem épp franciául énekel). Ők elég sokáig nemcsak zeneileg voltak társak, van egy gyerekük is, és bár évekkel ezelőtt szakítottak, attól még a Stereolab továbbra is működik. Ha volt még rajtuk kívül meghatározó jelentőségű tag az együttesben, akkor az mindenképpen Mary Hansen volt, aki Sadier-t tökéletesen egészítette ki a sajátos háttérvokáljaival, és elengedhetetlen alkotóeleme volt a Stereolab hangzásának egészen 2002 decemberéig, amikor halálra gázolta egy kamion. Ott törhetett el valami, mert nemcsak, hogy akkortájt távolodott el egymástól Gane és Sadier, de azóta az együttes is visszavett az aktivitásból. Ráadásul ez közvetlenül a Stereolab “posztrockos”, kevésbé sikeres korszaka után történt, amitől a 2004-es Margerine Rock direktebb megközelítése jelezte az eltávolodást, viszont utána négy év szünet következett, és azalatt az együttes csaknem eltűnt a köztudatból.

A két évvel ezelőtt Chemical Chords sem lett az a hú, de nagy visszatérés, kellemes számok voltak rajta, de olyan sokat nem tett hozzá a bennünk élő Stereolab-képhez. Aztán a zenekar tavaly áprilisban bejelentette, hogy határozatlan időre felfüggeszti a működését, búcsúzóul pedig még megajándékoznak bennünket a Chemical Chords-sessiönök idejéről maradt számokkal: gyakorlatilag ez a Not Music története. A lemez viszont egyáltalán nem úgy indul, mint valami kiadatlan maradványokat összegereblyéző kiadványtól várná azt az ember: az Everybody’s Weird Except Me és a Supah Jaianto egyaránt kifogástalanok, és mivel történetesen ez a kettő az első két szám is a lemezen, akár azt is hihetnénk, hogy Tim, Laetitia és a többiek jól megviccelik a rajongókat azzal, hogy nem létező zenekarként igazi remekművel búcsúznak. Sajnálatos módon nem erről van szó, mert aztán már nem sikerül ilyen magasságokig jutni a lemezen – főleg minden Stereolab-lemez elengedhetetlen tartozéka, a tízperces központi szám (itt a krautrockosan zakatoló Silver Sands Emperor Machine mixe) után következő dalok tűnnek önismétlőnek.

Azt is megszokhattuk azonban, hogy nem nagyon van olyan Stereolab-szám, amiben semmi szívderítőt nem találhatnánk, és ezt a szép hagyományt sem tiporják sárba szerencsére, még a kicsit idegtépő Two Finger Symphony sem. Azt hiába is várnánk, hogy visszakalandozzon a zenekar a korábbi korszakaihoz: ez bizony a Chemical Chords idejéből ismerős, szintetikus, önmaga farkába harapó Stereolab, hol fúvósokkal, hol vibrafonnal, hol csembalóval színezett analóg szintetizátor-parádé, egzotikus számcímekkel és bűbájos Laetitia-vokálokkal. Ja, és végre van egy magyar vonatkozású számcím is: a Leleklato Sugar egy 1918-as magyar horror némafilmtől vette kölcsön a nevét. Kell ennél szebb búcsúajándék? B