Inkei Bence | Tövisházi Ambrus | Gelegonya Edina | Rónai András | Szabó Sz. Csaba | 2008.08.23. – http://quart.hu/cikk.php?id=2793

Két hét lemeztermése került egy cikkbe most, hogy a Sziget után végre visszatértek a dolgos hétköznapok. Damon Albarn például most már nem is gorillaként, hanem szimplán Majom néven jegyzett egy új lemezt, amit kritikusunk csak sokadszorra nem talált idegesítő és fárasztó baromságnak. Aztán a Late Of The Pier bejelentkezett az év legjobb brit bemutatkozó lemezének járó kitüntetésre, és van még Walkmen, Jaguar Love, The Script, Bodies Of Water, sőt, Stereolab is a tarsolyunkban.

Late Of The Pier: Fantasy Black Channel

B+

Várakozások: Előrebocsátom, hogy ez most az átlagosnál kicsit személyesebb kritika lesz. A Late Of The Pier ugyanis többé-kevésbé véletlenül vitorlázott be a radaromra, amikor úgy láttam a zenekart koncerten, hogy előtte még semmit nem hallottam tőle, ez viszont annyira meggyőző volt, hogy utána már figyeltem az együttesre, és most nyáron már nem ért meglepetésként, hogy tőlük láttam a legjobb koncertet a Melt! fesztiválon. A négytagú együttes nagyon fiatal, a Nottingham melletti Castle Doningtonból jött, első kislemezét tavaly jelentette meg, azóta szinte folyamatosan koncertezik, és a fiúk már az első lemezük megjelenése előtt végigturnézták Nagy-Britanniát, no meg felléptek több fesztiválon is. A Late Of The Piert eddig többnyire elkerülte a popsajtó visszatetszést szülő hájpja, még úgy is, hogy a nagyon divatos elektro-dj-t, Erol Arkant nyerték meg producernek első lemezükhöz, melyet a korai demók alapján csak elrontani lehetett volna.

Eredmény: Az elmúlt két-három évben rövid fellendülés után sikerült a brit popzenének visszabombáznia saját magát abba az állapotba, hogy az ember egyértelmű szkepszissel kezel minden olyan állítást, amely úgy kezdődik, hogy “fiatal, tehetséges brit zenekar”. Nem mintha nem lettek volna ilyenek a közelmúltban, de az új Arctic Monkeyst kereső őrült hajszában sikerült a kifejezést elkoptatni: albumra éretlen, kiforróban levő zenekarokat dobáltak be a mélyvízbe, és ez még egy tényleg tehetséges együttest is hazavághat, nemhogy a többségben levő középszerűeket. Fogalmam sincs, kinek köszönhetően, de a Late Of The Pier elkerülte ezt a csapdát, és csak másfél évvel az első kislemeze után adta ki az első albumát, ami nagyjából olyan, mint amilyennek egy bemutatkozó lemeznek lennie kellene egy ideális világban: friss, ötletes, és nem nagyon van rajta fölösleges szám. Talán az utolsó negyedben kicsit kifogy a lendület, de ez se vészes. Ez a táncos/elektrós/szintipopos/stb. indie menő már egy ideje, de ők ehhez hozzá tudnak tenni valami karaktert, egyediséget. Ettől még felismerhetőek Gary Numan szintijei, a Sparks teátrális iróniája vagy a korai Queen bombasztikussága, de mindezek ízlésesen vannak elszórva a zenében, és mindig jön melléjük valami plusz. Ez a Heartbeat esetében a hardrockos gitár, a Bears Are Coming olyan, mintha két szintit ledobtak volna a dzsungelbe, a monumentális VW-ban fúvósok is színesítik a hangzást, és szinte mindegyik számban van valami stílusváltás, nem ritkán több is. Igaz, Samuel Eastgate hangja néha idegesítően nyafogós, mint ahogy a lemez is fárasztó a végére, azt pedig simán el tudom képzelni, hogy valakit irritál az egész, de langyos, unalmas biztonsági játéknak semmiképpen nem lehet nevezni. Én már el is felejtettem, milyen érzés az, amikor felfedez az ember egy kezdő zenekart valahogy magának, és aztán az a későbbiekben sem hagyja cserben: tök jó.

Kinek ajánljuk: Akik szeretnék tudni, mit lehetett volna kihozni a Klaxonsból, ha nincsenek a fluoreszkáló rudacskák. (IB)

The Script: The Script

D

Várakozások: Bár bemutatkozó dolgozata ez a Scriptnek, a zenekar tagjai korántsem kezdők már. Az állampolgárságukat tekintve ír fiatalemberek közül Danny O’Donoghue énekes és Mark Sheehan gitáros az Egyesült Államokban producerkedtek, többek között Pharrell Williams és Chad Hugo keze alatt, majd a Dublinba hazaérkezést követően a dobos Glen Powerrel kiegészülve alapították meg triójukat. A tengerentúli kaland nem múlt el nyom nélkül, s nagyban hozzájárulhatott azon valószínűsíthető tévképzetükhöz, miszerint az igényes popzene egy ténylegesen létező és releváns kategória. Meg persze ahhoz is, hogy kifundálják, miből hány gramm kell egy sláger legyártásához, s így lettek az idén tavasszal kiadott We Cry, majd a júliusban megjelent The Man Who Can’t Be Moved című kislemezeik az Egyesült Királyságban és Írországban is a rádióadók kedvencei.

Eredmény: Önérzet vagy inkább merészség kell ahhoz, hogy nemcsak egy albumot, de egy áhított popkarriert is a “Jenny was a poor girl, living in a rich world” sorral (We Cry) reméljen bárki is az útjára indítani. Pláne akkor, ha a “vérző”, az “összetört” vagy a “fájdalommal telített” jelzők tőszomszédságában megbújó “szív” szó egy cd-n való sűrűségét mutató mérőszám meglehetősen magas. A magát a kelta soul nagyon új formájának képviselőjeként definiáló zenekar túlnyomórészt a Szerelemről, a Nehéz Kapcsolatról referál – bár mindezt elegendő keménységgel megfejelve teszi, nyilván. Olykor tehát egy-egy jól elhelyezett “fucking” is elhagyja O’Donoghue száját, aki amúgy végig nagyon szépen és tisztán, sőt mondhatjuk: hibátlanul énekel – csak éppen szörnyen kiművelten és jellegtelenül. A középtempós, r&b-s hangmintákkal teletűzdelt számokban minden hang a helyén van, a dallamok is fülbemászóak, viszont a zenészek semmi kockázatot nem vállalnak, rockandroll meg aztán végképp sehol nincs. Némi erő egyedül a csöppet a szintipopot idéző Rusty Haloból érezhető ki, de az egzisztenciális kérdéseket nem túl mélyen feszegető dalszövege még ezt is elrontja. A Scriptnek van egy pici Maroon 5-áthallása is – de tényleg csak pici, mert a zenéjük Adam Levine-ékénél sokkal-sokkal unalmasabb és kiszámíthatóbb, s az egész album annyira érdektelen, hogy fel sem tűnik, ha a lemezjátszó elhallgatott, pedig az utolsó számnak percekkel ezelőtt vége lett már.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik évek óta képtelenek kivenni cd-olvasójukból a Dawson és a haverok válogatáslemezeket. (GE)

Bodies Of Water: A Certain Feeling

B

Várakozások: Az igaz ugyan, hogy a Bodies Of Water tagjai nem honfitársai sem Terrance-nek, sem Phillipnek, s kiadójuk is csupán a nevében kanadai (Secretly Canadian mármint), mégis: felfedezhetünk némi rokonságot köztük és az Arcade Fire között. Ha mást nem, hát annyit biztosan, hogy Régine Chassagne-hoz és Win Butlerhez hasonlóan a kaliforniai székhelyű zenekar felállásában is találunk egy házaspárt, a dalokban többnyire szimultán éneklő Meredith és David Metcalfot. No jó, ennél azért többről is szó van, hiszen nagyjából egyazon melankolikus, sokhangszeres, folkos-barokkos úton járnak a neonbibliásokkal – de téved, aki valamiféle kellemetlen epigonként gondolná el a Bodies Of Watert. Már 2005-ös ep-jük, de különösen a tavalyi, saját kiadású, kitűnő Ears Will Pop & Eyes Will Blink című lemezük is igazán klassz és különös ötvözetét adta folknak, gospel-hagyományoknak, instrumentális zenének és rockandrollnak.

Eredmény: Az A Certain Feelingen az édesbús dallamok dominálnak, ám ettől egyáltalán nem lesz szentimentálissá: az Only You például pompás bizonyíték arra, hogy egy tökéletesen elhasznált címmel is lehet nagyon jót, szomorút és érzelmeset, mégsem érzelgőset alkotni. És mielőtt a fájdalmas futamok és szívszaggató témák leülhetnének, váratlanul mindig beérkezik egy-egy lendületes gitár- és/vagy egy kellően ütős dobtéma, vagy Metcalfék egyszerre megrázó és életerős hangja, ami azonnal felszabadítja az addig altatott energiákat. Ez jellemzi a bemelegítő Gold, Tan, Peach And Grey-t, illetve a kiadó honlapjáról letölthető Under the Pinest is. A tetőpontot azonban a negyedik szám, a Water Here jelenti, amely a doorsos, kicsit vontatott kezdés után a dal számtani közepénél hirtelen felgyorsul, s bár az elektromos orgonát a háttérben továbbra is hallani lehet, a főszerepet a legjobb értelemben vett dallamos gitárjáték veszi át, hogy végül a gospeleket idéző ének adja meg a kegyelemdöfést. Tegyük azért hozzá, hogy a második-harmadik ilyen megoldás után már nem ér olyan nagyon váratlanul bennünket az energialöket, s a kilencedik számra ki is fullad ez a struktúra. A dalszövegek bizony igencsak minimalistára sikeredtek, ezért viszont kárpótolnak a kísérleti zajhatások és torzítások (pl. Even In A Cave). S főleg: a hangszerek változatos és bátor használata, ahogyan hol egyenként léptetik be, hol pedig egymásra feleltetik őket – ez az, ami a lemez komplexitását biztosítja.

Kinek ajánljuk: Az “Akkor ez most melyik hangszer is?” játék kedvelői biztosan örömüket lelik benne. (GE)

Stereolab: Chemical Chords

C

Várakozások: A most tizennyolc éves Stereolab a kilencvenes évek egyik legeredetibb hangzású együttese: jobbára a krautrock, a hatvanas évek orgonás-analóg szintetizátoros tapétazenéje és a mérsékelten elborult kísérleti zene birkózik egymással lemezeiken. Amelyek amúgy szívhez szólóan barátságosak, a hűvös eleganciájú Lætitia Sadier pedig nagyrészt franciául énekel rajtuk experimentálisnak álcázott popdalokat, férje, Tim Gane pedig a zenét írta hozzájuk. A leghatásosabb számaikat talán az 1996-ban megjelent Emperor Tomato Ketchup adta a világnak, de a kilencvenes években megjelent összes lemezüket érdemes meghallgatni. Amikor viszont 2002-ben egy közúti balesetben meghalt a Stereolab egyik arca, a rajongók szerint különös karizmával bíró vokalista-billentyűs-gitáros Mary Hansen, akkor sokak szerint megrogyott a zenekar, és ezen nem segít az sem, hogy Laetitia és Tim is elváltak időközben. Viszont azóta is rendkívüli mennyiségű zenét rögzítettek, és bár rendes stúdióalbumuk utoljára négy éve jelent meg (Margerine Eclipse), 2006-ban egy életműválogatást (Serene Velocity) és egy friss kislemezekből és b-oldalakból álló gyűjteményt (Fab Four Suture) is kihoztak.

Eredmény: Annak ellenére, hogy a zenekar hangképe az első pillanattól karakteres, az arányok még tovább tolódtak az igencsak puha, de még élvezetes Margerine Eclipse-hez képest: még kevesebb dögös gitár, több dobgép és halványabb énektémák jellemzik az új lemezt, amelyen sajnos néha kifejezetten erőltetett, körzős-vonalzós akkordfűzéssel próbálkoznak a szerzők. Az izgalmas cím ellenére tök unalmas lemez lett a Chemical Chords, amelyen csak két olyan szám van, amit érdemes még egyszer meghallgatni: a motownos, csembalós Silver Sands és Self Portrait With Electric Brain valamit megidéznek a Stereolab jó pillanataiból. Ettől még kellemes a lemez, meg minden, csak ahhoz képest, ami egykor a Stereolab volt, ez bizony komoly csalódás.

Kinek ajánljuk: A legelszántabb Stereolab-fanoknak mindenképp, a többiek inkább vegyék meg a Serene Velocity-t, vagy hallgassák meg valamelyik lemezüket a kilencvenes évek közepéről. (TA)

Monkey: Journey To The West

C

Várakozások: Még ha néha úgy tűnik is, hogy mindent meg akar tenni, hogy elfelejtesse velünk, Damon Albarn azért mégiscsak egy jó figura. A Blur lemezei jobbára ma is működnek; azok is, amik meghatározó szerepet töltöttek be a változatos megítélésű britpopban, és azok is, amiken érdekesen gitároznak meg mindenféle egyéb dolgokkal kísérleteznek. Kiadója, a Honest Jon’s is nagyon rokonszenves vállalkozás (többek között ott jött ki minden idők egyik legjobb remixe). Úgyhogy tegyük túl magunkat az oly kellemetlen emlékű The Good The Bad And The Queenen és bizakodjunk. Jelen lemez Damon Albarn és a Gorillaz-projektben is társa, Jamie Hewlett képregény/animációs művész közös munkája, ami a Majomkirályról szóló opera kapcsán készült. A Manchesterben bemutatott, majd ha nem is világszerte, de legalábbis több brit, egy amerikai és egy francia városban is játszott művet agyonajnározták a kritikusok, és nem is lehetett rossz, ha igaz, hogy a következők keveredtek benne: cirkusz, opera, ritmikus sportgimnasztika, akrobatika, harcművészetek, balett, animáció. Albarn viszont hangsúlyozta, hogy a lemez nem az opera kísérőzenéje, hanem önálló alkotás, a zenék egy részét újra is rögzítette hozzá.

Eredmény: Elsőre és másodikra teljesen rémisztő és idegesítő baromság. Mivel lelkiismeretes vagyok, elolvastam róla néhány külföldi kolléga írását (jobbára szeretik; néhányan azt írják, hogy legalábbis egy része nem áll meg a látvány nélkül), és meghallgattam még háromszor-négyszer. Úgyhogy elmondhatom: ha az ember egy kicsit szokja, akkor már nem olyan szörnyű, de megszeretni valószínűleg sosem tudnám. Mandarin nyelven énekelnek (állítólag) pentaton dallamokat amolyan kínai énekesnők; ki tudja, bármilyen nyelven-e, de furcsa hangokat adnak ki valamilyen lények (gondolom, majom meg disznó meg akármi); amolyan egzotikus kínai hangszereket hallunk, meg nyugati operákból ismerteket; sokat buggyognak régi időket idéző hangszíneken a szintetizátorok; néha egyszerű dobgépek, egyéb elektronikus hangok és gitárok is megszólalnak. Az ezekből összeálló huszonkét szám némelyike úgy külön néha vicces vagy legalábbis érdekes; más részük mókásan idegen; megint más részük pedig olyan rövid kis hangulatfestő darab, hogy mire elkezdenénk hallgatni, már véget is ér. Egészben hallgatva azonban fárasztó káosz ez, amiben még a néha-néha előtérbe kerülő dallamok sem nyújtanak elég fogódzót, mert annyira nem fogósak. Hiába írja a “gyarmatosításra” oly érzékeny korrekt brit sajtó, hogy milyen jó, hogy nincs itt “de érdekes, egzotikus ez a Kína, nahát” fajta lenézés – az én benyomásom mégis valami ilyesmi: minden kalauz nélkül bepillantást kapunk egy nagyon másfajta világba, amivel így a csodálkozással vegyes idegenkedésen túl nem sok mindent lehet kezdeni.

Kinek ajánljuk: Damon Albarn- és/vagy Kína-mániásoknak. (RA)

The Walkmen: You & Me

B-

Várakozások: A Walkmen zenekar először 2002-ben, a megkapó című Everyone Who Pretended To Like Me Is Gone lemezzel jelentkezett; ez nagyjából az akkoriban dúló új rock-forradalom hordalékaként bukkant fel, a fővonaltól teljesen független zenei világa pedig nyomban számtalan lelkesen méltató kritikát hozott a New York-i ötösnek (vö. az ugyanabban az évben bemutatkozó, ugyancsak a környékről indult Interpol). A Hamilton Leithauser vezette zenekar azóta ha nem is elsővonalas, de mindenesetre fontos tényezővé nőtte ki magát az amerikai független gitárzenei fronton, nem sokkal (leginkább csak kommerciálisan) lemaradva az olyan pályatársaktól, mint a Modest Mouse, a Death Cab For Cutie vagy a már említett Interpol. Ilyenformán a Walkmen is leginkább ehhez komoly-komor, érzelemgazdag, szövegcentrikus, a nagy össz-amerikai dalkincset magába szívó, egyébiránt igen illusztris társasághoz sorolható, némi lo-fis játékossággal ellensúlyozva a nagy homlokráncolást.   

Eredmény: Jóllehet az Everyone… lemeznek voltak emlékezetes momentumai, az azóta megjelent négy albumot én nem hallottam, és az az igazság, hogy a You & Me ismeretében ezt nem is bánom különösebben. Szó nincs persze arról, hogy ez rossz, felesleges lemez volna, a pozitívumok számosak; a széttartó, zajos, nehezen követhető dalszerkezeteket jól összerántják a már-már emós hatásmechanizmussal működő csúcspontok és zenei betétek (latin, soul stb.), a hangszerelés a maga zajosságában is pazar és kidolgozott, a csörömpölős-zajongások mellett van jónéhány kedves lassú, és – ha ennek van még bármi tartalma/jelentősége így 2008-ban – meglepően eredeti a végeredmény. Az egészet mégis nehéz egyfolytában húsz percnél tovább hallgatni, köszönhetően a frontember Leithauser produkciójának; ő egyébiránt bizonyára kitűnő szövegíró, alighanem karizmának sincs híján, de ezek a néha Chris Martin modorában! előadott, gyakran ötletszerűen felépülő, szívet szakasztó áriák már tényleg inkább az emo irányába futtatják ki az albumot. Pedig amikor visszafogja magát, nincs vele különösebb gond; néha kicsit Robert Pollard (Guided By Voices), máskor Bob Dylan, sőt, micsoda meglepetés, Rod Stewart. 

Kinek ajánljuk:  Magányos harmincasoknak. (SZSZCS)

Jaguar Love: Take Me To The Sea

B

Várakozások: A Blood Brothers egy tavaly feloszlott, és az utóbbi néhány évben alaposan körberajongott, tetszés szerint art, no-wave, posztpunk, hardcore (illetve ezek különféle kombinációi) címkékkel körülírható seattle-i zenekar. A Pretty Girls Make Gravesről körülbelül ugyanez mondható el, talán a körberajongást leszámítva. A Jaguar Love pedig egy friss, igazi – akkor nevezzük így – poszt-hardcore szupergrup, olyan szuper tagokkal, mint a jellegzetes orgánumú énekes Johnny Whitney és Cody Votolato az előbbi, valamint Jay Clark az utóbbi zenekar soraiból. 

Eredmény: A kritikák nagy része ugyan glames hatásokat emleget a Take Me To The Sea kapcsán, aminek van némi halvány valóságalapja, de az se magában keresse a hibát, aki ezeket az istennek sem képes kihallani innen. A felszínen ez alapvetően olyasféle hisztérikus-energikus emo-hardcore-punk, mint anno mondjuk az At The Drive-In volt, azzal a – bizony számottevő – különbséggel, hogy a Jaguar Love-nak van humora és szellemes popérzékenysége, ami gyakran meg is csillan a sok epileptikus görcsben sikált káoszgitár és a hirtelen váltások között. Johnny Whitney kasztrált rajzfilmhangja eleve baromi vicces; jóllehet ő egy ember, sőt, férfi, általában egyikre sem emlékeztet, és már ettől karikatúra-szerű lesz a produktum – azaz minden, ami itt össze van gyúrva, legyen bár szó stadion-balladás nagyívű rockhimnuszról, a Mars Voltát idéző neoprog-kompozícióról, diszkós, posztpunkos táncoltatásról, vagy punkos zúzásról. Viccnek vicc, de többször elsüthető és tényleg szórakoztató; valahol a Sparks és az At The Drive-In között félúton.

Kinek ajánljuk: Azoknak a zenebarátoknak, akiket a “poszt” szó mindig lázba hoz. (SZSZCS)