Sidó Zoltán – 2009.04.12. – http://quart.hu/cikk.php?id=3601

Portland az utóbbi másfél évtizedben egy, a popzene szempontjából elég jelentéktelen városból az egyik legfontosabb amerikai indiefellegvárrá küzdötte fel magát. A kilencvenes éveket megelőző időszakból talán egyedül a Wiperst lehet megemlíteni, mint fontos és meghatározó helyi bandát, igaz ők sem az a kimondott sikerzenekar, legnagyobb balszerencséjükre ugyanis bár Kurt Cobain nagy rajongójuk volt és fel is dolgozta egyik számukat, mégsem játszotta el azt a híres unplugged koncertjén, így még annyi figyelem sem jut nekik, mint a Meat Puppetsnek. Pár évvel később azonban történhetett valami az oregoni városban, ugyanis egyre több portlandi előadó és zenekar munkásságára figyelt fel a szaksajtó: a tragikus sorsú dalszerző, Elliot Smith, a riot girrrl lecsengésének egyik legjobb zenekara, a Sleater-Kinney, vagy a pszichedelikus garázszenekarból majdnem-világsztárrá váló Dandy Warhols is innen indult, azóta pedig megsokszorozódott a helyi sikerzenekarok száma. Csak egy rövid fesorolás: Shins, Decemberists, Blitzen Trapper, Menomena, M. Ward, de a város utcáin sétálgatva könnyen belebotolhatunk Johnny Marrba, vagy Stephen Malkmusba, akik ide tették át székhelyüket. Ennek a friss és pezsgő zenei színtérnek a legzabolátlanabb és valószínűleg legdühösebb zenekara pedig a háromtagú (de valójában csak két ember által működtett) Thermals.

Amit a Thermals csinál, arra gyakorlatilag mindenki képes: a kétperces, háromakkordos punkrohamok és az énekes, Hutch Harris frusztrált kiabálása nem is keltett különösebb feltűnést eleinte – a 2006-os, ambiciózus The Body, The Blood, The Machine kellett ahhoz, hogy berobbanjanak a Pitchfork-univerzum lakóinak tudatába. Pedig az első két album talán még jobb is volt, mint a három évvel ezelőtti: gyors, fésületlen punkrock, szar hangzás, szikrázó feszültség – elsöprő energia áradt azokból a lemezekből, melyek zeneileg azért jócskán eltértek a tagok korábbi munkásságától. Kathy Foster, aki basszusgitárosként Harris mellett a zenekar másik stabil tagja, az All Girl Summer Fun Band nevű bájos twee pop zenekarban dobol, de magával Harrisszel is volt már közös projektje korábban – Hutch and Kathy néven csináltak egy jellegtelen poplemezt 2002-ben. A Thermalst azért alapították, hogy kiéljék hangos gitárok és a világ megjobbítása iránti egészséges vonzalmukat – az előbbit inkább a korai lemezek, utóbbit pedig a már szintén említett, 2006-ban kiadott mű teljesítette be.

A Body, The Bloody, The Machine egy ellentmondásos lemez. Arról szól, hogy mivé lehet az amerikai társadalom, ha nem akadályozzák meg időben, hogy az éppen uralmon lévő (azóta ugyebár leváltott) republikánus kormányzat a keresztény egyház bábjaként egy keresztény-fasiszta teokráciát hozzon létre, ahol koncentrációs táborba küldik a gyermeküket elvetető nőket, a melegeket és egyáltalán mindenkit, aki nem keresztény. Egy paranoid vízió volt, amiben benne volt a 9/11 utáni szorongás, a dicstelen iraki háború, a Bush-kormány gyűlölete és persze egy jó nagy adag bölcsész okoskodás. Kis túlzással az American Idiot indie párjának tekinthető a lemez, de nem ezért neveztem ellentmondásosnak. Elvileg ez a banda legjobban szóló, legtisztább albuma, ahol a szövegcentrikusság miatt elhagyták a sistergős garázshangzást, hogy jobban kiemeljék Harrist és szövegeit – valószínűleg emiatt tűnt úgy nekem mindig, hogy az énekhang elszakadt a zenétől, ami ráadásul olyan érzést keltett, mintha ez a fontoskodó csávó itt folyamatosan prédikálna. Akármit csináltam, legtöbbször egyszerűen képtelen voltam a remek zenére figyelni, mert azt éreztem, hogy a pofámba mászik egy lángoló szemű anarchista és a nyakán kidagadó érrel üvölti, hogy “de hát ezek kettesével vezetnek mindenkit a gázkamrába, nem érted?!” Túlzás lenne persze azt állítani, hogy nem voltak kiváló számok a lemezen, de azért ez a fajta hisztérikusság elég gyorsan elveszi a kedvem még egy ilyen szimpatikus zenekartól is, így az új lemezt mindenféle elvárások nélkül kezdtem el hallgatni.

A koncepció szerint a Now We Can See a Body, The Blood, The Machine laza folytatása. Erről Hutchins több interjúban is beszélt, amikben rendre kifejtette, hogy az ihletet az a megfigyelése adta, miszerint az emberek a sok évszázados fejlődés ellenére ugyanolyan primitívek, buták és erőszakosak maradtak mintha nem tanultak volna semmit – úgy tűnik, jó bölcsészhez méltóan sok Adornót olvasott, ami egy popzenekar szempontjából különösen ironikusnak tűnik. Elmondása szerint a lemez a halottak szemszögéből szemléli az életet, fő témái a víz, a föld, a szerelem és persze elsősorban: az élet maga. Témaválasztásában jóval optimistább mint elődje volt, ezzel talán kimondatlanul is utalva a korhangulatra, azaz az Obama megválasztása körüli eufóriára.

Az az igazság azonban, hogy a Now We Can See teljes élvezetéhez el kell felejtenünk mindent a fentebb leírtakból – a nácikról és agymosásról kántáló előző albumot, az aktuális politikai helyzetre való reflektálást és minden háttérinformációt, ugyanis a Now We Can See valójában nem más mint egy tökéletes nyár-lemez. Felhőtlen, energikus, kirobbanó és ellenállhatatlan – olyan, mintha félórásra nyújtották volna a Constructive Summert és ebbe bizony nem fér bele a politizálás meg a többi duma, mert hát ki gondol Obamára, amikor nyár van, az ember tizenhat éves és épp meztelenül rohan a vízbe. A Thermals pedig ezt az eufórikus pillanatot örökíti meg egy lemezen keresztül, alig párszor megtorpanva. Zeneileg az album egy olyan családból származik, ahol a Hold Steady a nagyhangú nagybácsi, Ted Leo pedig a nyílt tekintetű, megbízható báty; egyszóval egyszerű, fogós, hófehér indierockról van szó, ahol Harris végre nem prédikál, hanem énekel és az első lemezhez hasonlóan nem kell, hogy érdekeljen, miről.

Sok múlik azon, ahogy egy album indul. A Now We Can See esetében a Bee Thousand egyik legjobb számából, az Echos Myronból elcsípett dallammal kezdődik a When I Die, amivel valószínűleg minden tisztességes indierockert sikerül levenni a lábáról már rögtön az elején. Aztán folytatódik a rohanás a We Were Sicken keresztül egészen a csúcsot jelentő I Let It Goig, aminél úgy éreztem, ezt már nem lehet tovább fokozni, most fog kifulladni az egész, ez egyszerűen tarthatatlan. Majdnem igazam lett, de csak a tapsolós-dúdolgatós címadó sláger után jön a visszahőkölést jelentő majd’ hat perces At The Bottom Of The Sea, ami egy vontatott ballada, de nem a tempóvesztés miatt ez a leggyengébb szám a lemezen. A többi dal ellenben perfekt, jól üvölthető sláger, amiben megtalálható a tinédzserlét minden frusztrációja és gondtalansága százszorosan felnagyítva és eltúlozva, de pont emiatt olyan szerethetően.

Persze ha nagyon muszáj, ezt a szimpla, önfeledt tombolást is el lehet helyezni a Thermals által olyan nagyon feszegetett aktuálpolitikai kontextusban. Aki inkább erre kíváncsi egy felhőtlen viháncolás helyett a nyári naplementében, az még véletlenül se hallgasson indie rockot.