Rónai András – 2010.04.16. – http://quart.hu/cikk.php?id=4918

David Byrne és Fatboy Slim dalciklust írt Imelda Marcosról, Ferdinand Marcos, a Fülöp-szigetek diktátora feleségéről, rengeteg híres vendégénekesnővel, megidézve a diszkó és a musicalek világát is. A Javelin pedig szeretetreméltó, funkos, hippis, hiphopos, egzotikus semmiségekből rakta össze első lemezét, ami mégis több, mint aminek elsőre látszik.

A Here Lies Love David Byrne és Fatboy Slim operája, vagy inkább dalciklusa Imelda Marcosról, Ferdinand Marcos, a Fülöp-szigetek diktátora feleségéről; a dupla lemezen 21 vendégénekes szerepel, egy kivétellel (Steve Earle) csupa nő: Tori Amos, Cyndi Lauper, Santigold, Róisín Murphy, Kate Pierson (B-52’s), Florence Welch, St. Vincent, Natalie Merchant, Camille, Sia, Sharon Jones és mások. A koncepció röviden olyasmi, hogy Imelda Marcos és gyerekkori nevelőnője, a mostoha sorsú Estrella sorsán keresztül ismerjük meg azt, hogy “mi hajtja a nagy hatalmú embereket, akik amolyan élő szimbólumként tekintenek magukra”; mégpedig valamiképpen a hetvenes évek végének, nyolcvanasok elejének diszkózenéjét megidézve – abból az apropóból, hogy a nagy diszkórajongó Imelda akkoriban rendszeres vendége volt például a Studio 54-nak. Azt írja David Byrne a kísérőfüzetben: “Úgy képzeltem, hogy a tánczenében megjelenő eksztatikus öröm és önfeledtség képes tükrözni a hatalom szédületét és féktelenségét.”

A 22 számos, 91 perces album nem meglepő módon (bár igazából mégis) nagyon sokféle hatást egyesít. Tényleg benne van a mondott korszak diszkózenéje, miközben Fatboy Slim ütemei azért mégis felismerhetőek – bár legismertebb önmagához képest azért itt visszafogja magát -, és néhány elektronikus buggyogás és acides puttyogás is jól hallhatóan tőle származik; sok panel jön a musicalek édeskés világából; hol erősebb, hol gyengébb a különféle latinos tánczenék hatása; továbbá persze nagyon is felismerhető David Byrne jellegzetes dallamvilága (néhány dal akár valamelyik régebbi szólólemezén is szerepelhetett volna), és jellegzetes gitárjátéka is rögtön elárulja őt; végül pedig az énekesnők is hozzák a magukét, ki jobban, ki kevésbé. A legerősebb előre borítékolható módon Róisín Murphy, valamint Sharon Jones – róla itt írtunk most -, Tori Amos és Santigold.

Mi az, ami kijön mindebből? Egy furcsa dalcikluskonceptlemez, ami egyszerre kiváló és egyszerre inkább erős közepes. Ha popzeneként tekintünk rá, akkor azért őszintén be kell vallanunk, hogy a számok fele inkább azért jól megcsinált helykitöltő, mintsem önállóan megálló dal – másfelől viszont mégis képes ciklusként működni. Nagy hangsúly van Imelda Marcos gyerek- és fiatalkorán; Ferdinandot a tizedik számban választják elnökké, és csak a huszadik számban vezetik be a szükségállapotot; a huszonegyedikben Imelda gyerekkori szerelmével, az országba visszatérő, majd hamarosan meggyilkolandó ellenéki vezetővel énekel duettet, az utolsó pedig egy fiktív találkozás Estrellával. A házaspár nép általi elűzése, Imelda emblematikus cipőgyűjteményének (3000-nél több pár!) felfedezése nem is szerepel a történetben. Ami nem is annyira cselekményes sztori, mint inkább érzelmi alakulás; azt követhetjük nyomon, ahogy egy személyiség kifejleszti maga körül azt a “színpadias buborékvilágot”, ami elvágja őt a valóságtól. Vagy a valóságtól, ahogy azt mások érzékelik: Estrella nem is igazán fontos szereplője a történetnek, abból a szempontból viszont lényeges, hogy az ő dalai – amik, gondolhatnánk, a “való” világot, “valódi” nehézségeket jelenítik meg – a leginkább mesterkélt musicales darabok.

Már ebben is benne van az a kreatív ellentmondás és a belőle következő köztesség, ami igazán érdekessé teszi a Here Lies Love-ot, mondjuk úgy, hogy művészi szempontból. Az, ahogy három nagyon különböző zenei-esztétikai világ találkozik benne: az önfeledt, kifejezetten nem relfektált tánczene; a joggal giccsesnek és butának mondható musicalvilág, ami mégis nagy és igazi érzelmek megjelenítésére vállalkozik; valamint a David Byrne-höz szinte már automatikusan kötött “okos” és reflektált pop. Ezek így együtt, éppen ellentmondásaikkal együtt tudják megteremteni azt a pozíciót, ahonnan egyrészt kívülről rálátunk a maga világába egyre jobban bezárkózó, nárcisztikus hősnőre; másrészt valamiképpen mégis azonosulni tudunk vele, holott a fene sem akar azonosulni egy diktátor világjobbító szerepben tetszelgő és megalomán feleségével – legalábbis ha így tesszük fel a kérdést, de pont az a lényeg, hogy ne csak így tegyük fel.

Ebben a zenei világban pedig megkapják a maguk szerepét az egyébként gyengébb, bár jól megcsinált dalok is, és a kiemelkedő számok pedig tényleg olyanok, hogy az ember érzi, hogy ezekért megérte. Így például a csúcspont, Tori Amos és Cyndi Lauper a lemezt záró duettje arról szól, hogy a két nő felteszi egymásnak a kérdést: “Why don’t you love me?” És a dalban átélhető az a keserűség és melankólia, ami a szereplők szempontjából teljesen jogos; és benne van az a külső (mondjuk, hogy a hallgató szempontját is megjelenítő) perspektíva is, hogy: “Na vajon miért nem, tényleg ezt kérdezed?” Azért az, hogy egy egyszerű popdal ilyesmire képes, tényleg nagy teljesítmény, és pont ezért nem is egyszerű popdal. Az értékelés legyen az, mint a Brian Eno – David Byrne lemezé volt: poplemezként nem jobb, mint mondjuk B; műalkotásként viszont A.

Szintén sajátos, “sem ez, sem az” köztesség teszi igazán érdekessé a Javelin: No Más című bemutatkozó lemezét; további kapcsolat a Here Lies Love-hoz, hogy ez David Byrne “világzenei” (ő maga utálja a szót) kiadójánál, a Luaka Bopnál jött ki, és nagyon is a helyén van itt. Tizenöt kedves, szeretetreméltó dal 44 percben, van köztük álmodozó-pszichedelikus hippipop, exotica-funk, filmzenés funk, diszkó, musicales pop, régi típusú electro, gyerekek és egy chipmunk által énekelt hiphop, instrumentális hiphop, soul; valamint olyan szösszenetek, amikben lehet, hogy mondjuk ilyen-olyan, funkos vagy hiphopos a ritmus, de valahogy az embernek nincs is kedve stílusba sorolni: szösszenetek. Kevésben van csak ének, abban is inkább eldugva.

Még csak nem is az a legnagyobb ravaszság az egészben, hogy az elsőre inkább ártatlan és kedves semmiségnek tűnő számok többsége milyen alattomosan fülbemászó sláger – csak többedszeri hallgatásra vettem észre, hogy lám, a legtöbbet fejből tudom. Hanem van valami furcsa “az is, de nem is (csak) az” jellege ennek a zenének, amiről már az innen letölthető Javelin-podcastokat ajánlva is írtam. Azóta megfejtettem, mi az oka ennek. De nem ám az, ami elvben amolyan különlegesség lehetne, tehát hogy a két unokatestvér, Tom Van Buskirk és George Langford ezen a lemezen felhagyott a túrt lemezek mintázásával, és mindent maguk játszottak fel.

Hanem az a megfejtés, hogy a No Más olyan is és nem is olyan, mint az a zene, ami a mostanában nagy számban megjelenő régi török funky, iráni pszichedelikus, neadjisten magyar rare groove stb. válogatásokon hallható. Ezekben az szokott az érdekes lenni, hogy az “egzotikus” országokban úgy próbáltak menő nyugati popzenét játszani, hogy – az internet és technika egyéb áldásainak feltalálása előtt – nem álltak rendelkezésre azok a feltételek, mint e műfajok szülőhelyén: sem a technikaiak, sem a kulturálisak. Ebből nemcsak az lett, hogy helyi ízeket kevertek az átvett formákhoz, hanem az is, hogy abból a kevesebből, ami volt, úgy lehetett (jó esetben, kellő kreativitással) kihozni ugyanazt, hogy az nem ugyanaz lett, hanem talán több, de legalábbis máig izgató módon más is.

A Javelin zenéjében, hangzásában is van egyfajta korlátozottság, valami ebből a “kevesebből és másból próbáljunk meg kihozni olyat” mentalitásból, és ettől lesz olyan különös, de nem nagyon más a hangulata a lemeznek. Pontosabban mégcsak nem is ettől, hanem attól, hogy persze a korlátozottság itt önkorlátozás: nemcsak tudhatjuk az életrajzukból, hogy brooklyniak (és Providence-ből származnak), hanem a zene is tartalmazza ezt a további csavart, hogy ha akarták volna, persze hogy megcsinálhatták volna “rendesen”, de akkor ez egy átlagos lemez lett volna. Főként emiatt van az, hogy bár látszólag nem, valójában nagyon mai ez a lemez (mint egyébként részben hasonló módon a Gonjasufi is, lásd itt); meg azért van néhány éppen aktuális megoldás is, főként ahogy néha az ütemeket szaggatják (Susie Cues). Másfelől pedig van valami megfoghatatlan kvázivilágzenés íze is a No Másnak, de amikor valamire ezt mondanánk, aztán rájövünk, hogy nem tudjuk igazából helyhez kötni az adott dallamot vagy hangzást; valami “helyi íz” ez, de ez a hely nincs is, vagy egy köztes hely, vagy éppen a mitikus Brooklyn maga. Mindeközben ráadásul igen élvezetes a lemez. A-