Plankó Gergő – 2008.07.22. – http://quart.hu/cikk.php?id=2679

“Ülök a kocsiban a pénteki dugóban a gyerekekkel a hátsó ülésen, és még el kell intéznem a bevásárlást. Nyár van és meleg, a Glastonbury fesztivál hétvégéje, és a rádióban arról beszélnek, hogy egy felmérés szerint az emberek 76 százalékának a Raidoheadhez kötődik a legkedvesebb fesztiválemléke. És akkor hirtelen bevillan: mit keresek én itt? Nem a színpadon kellene inkább lennem?”

Thom Yorke egy interjúban ezzel a kedélyes életképpel érzékeltette a parkolópályán lévő rocksztárok sorsát, amit a Radiohead holtidőszakában ő is átélni kényszerült. A kis emberek kis gondjait nem lehetett viselni sokáig, az oxfordiak ezért inkább csokorba gyűjtötték évek óta játszott dalaikat, ráírták hogy In Rainbows, és megreformálták a zeneipart. Puff, a Radiohead szűk másfél évtized alatt harmadszor intézményesült: voltak ugye 1997 tájékán a Világ Legjobb Együttese, aztán az új évezred kezdetén a Művésszé Vált, Gitár Nélküli Gitárzenekar, most pedig A Banda, Melyről Elnevezték A Radiohead-Modellt. Életművük olyan gazdag, hogy elméletben végtelen számú setlist-kombinációval képesek lehetnek nagyszerű koncertet adni; ha pedig valakit az a frusztráció vezérel, hogy soha többé ne kelljen a pénteki dugóban állnia, az akár meghalni is képes a színpadon, gondoltam én.

Úgyhogy nem tűnt nagy árnak a három órás sorban állás (néha ülés) és egy emiatt kihagyott MGMT-koncert sem azért, hogy testközelből láthassam, mi a helyzet a forradalom után. A Roskildén a két legnagyobb színpad előtti szektorokba csak korlátozott számú nézőt engednek be, ezért az elszántabb rajongók a koncertek előtt órákkal letáboroznak a példás rendben beállított sorba. Akinek nem sikerül ide bejutni, jóval hátrébbról tudja csak megnézni a koncertet, ez pedig ebben az esetben megengedhetetlen lett volna. Mi van, ha emiatt maradnék le egy elkapott arckifejezésről, vagy bármi kis részletről, aminek segítségével végérvényes igazságok birtokába juthatok ezzel a fránya zenekarral kapcsolatban?

Este tíz, Dániában ilyenkor még bőven világos van nyáron. A 15 Steps kezdő taktusaira különösebb sallang nélkül besétálnak a reformerek, az eddigre kellően felcsigázott jó hatvanezres tömeg kitörő örömére. Az In Rainbows első száma Radiohead-mércével egészen tinci-tánci, Thom Yorke ennek megfelelően máris kígyóként tekereg a színpadon, pedig még egy perce sem tart a koncert. Ez már csak azért is fontos, mert nagyjából ez az egyetlen elem, ami a koncert egésze során vissza-vissza tér, minden más számonként változik. Egy lassú szám után mindig egy gyors jön, egy akusztikus után mindig egy elektronikus; ha Yorke egy számban zongorázik, a következőben mindig gitározik. Új után mindig régi, piros fény után mindig zöld, de hát az életmű gazdagsága ezt tényleg lehetővé teszi.

A Radiohead magabiztosan hozza mind az ezer arcát: a Nude puha bárzongora-kíséretet kap, a National Anthem recsegős-ropogós lüktetést, a My Iron Lung pedig stadiont rockoltat. És tovább: az Everything In Its Right Place hideg minimalista tánczenéjétől a Street Spirit örökérvényű melankóliájáig, amit hallgatni éppen olyan érzés, mint a tábortűznél melegedni és érezni, ahogy az arcunk megtelik vérrel. A Bodysnatchers garázsrockjával mennek le a színpadról először, kéretni magukat, majd elkezdődik az első ráadás a Videotape-pel és az imádnivalóan neurotikus Idioteque + Paranoid Android kettőssel. Aztán megint le, végül You And Whose Army? (ugyanazzal a mikrofonba rejtett kamerás trükkel, ami a Szigeten is volt, azért ez kicsit bosszantó hogy két év alatt nem tudtak valami újat kitalálni), 2­­+2=5, amire már tényleg ugrál az egész első szektor, és utoljára az, amivel tökéletesebben nem lehet Radiohead-fesztiválkoncertet befejezni: természetesen a Karma Police.

Nem igazán vagyok híve a számok felsorolásából álló koncertbeszámolóknak, de most jó oka van annak, hogy ezt a formát választottam. Ez ugyanis a legfontosabb, amit ezzel a koncerttel kapcsolatban el lehet mondani – és persze egyben a legnagyobb kritikája is. Nagyon profi volt, iszonyatosan látványos (életem legjobb fény-zene összhangját láttam minden egyes számban: a vadul váltakozó fényű Paranoid Androidtól a zöldben villódzó Gloamingon át a lilában úszó Reckoneren keresztül a fehér vaku-villanásokkal kísért Idioteque-ig), rendkívül közönségbarát módon összeállított (csak a legnagyobb slágerek és az In Rainbowsról szinte minden dal) – de a végletekig korrekt koncert semmit nem adott hozzá ahhoz, amit eddig is tudtam a Radioheadről.

Nem volt súlya a pillanatnak, nem volt tétje annak, hogy ez éppen itt és most történik – történhetett volna pontosan ugyanígy bármikor máskor és máshol is. A Radioheadtől mégiscsak azt vártam volna, hogy valami emberarcot ad a lejátszott dalcsokornak, hogy történik valami a színpadon, bár igazából már ez is túlzás – miért nem jön magától, hogy a profizmus mellett is lehet emberként viselkedni, nem úgy, mint valami két lábon járó iPod? Egy kisebb banda esetében akár még dicséret is lehetne, hogy milyen szépen játszották le egy az egyben a dalaikat (“élőben is sikerült visszaadni a lemezek hangulatát”), de még esetükben is többet ér a sterilitásnál, ha látszik mondjuk az, hogy élvezik, amit csinálnak.

Azért sem vagyok oda, ha a számok között mindenféle hülyeségeket beszélnek – de egy ilyen zenekar, melynek minden egyes megszólalása kinyilatkoztatás-szerű, melynek minden mondata üzenet, és főleg amely Free Tibet zászlóval díszíti a hangfalakat, biztos tudna mit mondani egy fesztivál közönségének. Thom Yorke, ha jól emlékszem, egyszer szólalt meg a koncert alatt: a Paranoid Androidot úgy vezette fel, hogy “ha éppen valami durva tripen vagy, ez a dal neked szól”. És még így is ő, és persze a folyamatosan a pedálok és tekerentyűk körül sertepertélő Jonny Greenwood nyújtották az emlékezetesebb színpadi teljesítményt, Colin Greenwoodról, Ed O’Brienről és Phil Selwayről konkrétan semmilyen emlékem nincs.

Nem kell megharagudniuk rám a Radiohead-rajongóknak, ez így is nagyszerű, mert maga az alapanyag nagyszerű. Annyira, hogy mostanra már véglegesen elvált az alkotóktól és önálló életre kelt. Ott volt a hatvanezres zászlóerdős tömeg lelkében a hátam mögött. Az alkotók lelkében viszont, úgy tűnt, nincs ott – hogy már vagy éppen most, azt nem tudom. Ők dolgoznak a színpadon, nagyon profin, nagyon korrekten. Egy korszakosan nagy zenekart láttam, mely azonban éppen a bestof-lemez kiadásának fázisában vannak.

A Radiohead jelenét mindennél jobban kifejezte a Karma Police előadása. A bátran tökéletesnek nevezhető szám végénél már éjfélre járt, eddigre nagyjából be is sötétedett, és persze akkor is tudtam mindazt, amit az előbb leírtam, de mégsem erre gondoltam, hanem mosolyogtam a boldogságtól, amit a dal okozott. És ekkor a zenekar tagjai egy vonalba felálltak a színpad elejére, és a fejük felett tapsolva még egyszer elénekelték a közönséggel, hogy “For a minute there…”

A közönségnek szemmel láthatóan nagyon tetszett ez a gesztus, sőt, a Pitchfork tudósítója is csak lelkendezni tudott. Velem meg lehet, hogy csak a gecizmus mondatná ezt, ezért inkább idézném a zenekarral kapcsolatban halálosan elfogult Radiohead-rajongó útitársamat, aki csak ennyit tudott mondani erre: Na ne már, mi ez, Edda Művek?

Setlist, látvány, és tulajdonképpen maguk a dalok is A, de a lélek hiányát nem lehet egyetlen betűben összefoglalni.