Szabó Sz. Csaba | Inkei Bence | Gelegonya Edina | Dubrovszki Dániel – 2011.10.10. – http://quart.hu/cikk.php?id=6727

A visszatérő Blink-182 már érzi, mi az, amit nem kéne erőltetni, az Erasure viszont még megpróbálkozik azzal, ami mindig is jól ment neki. A Neon Indian pedig kicsit visszavett a gondtalanságból, elvégre itt az ősz. Pótlunk egy nyárról maradt adósságot: feldolgozzuk a Morbid Angel ún. megosztó lemezét.

Blink-182: Neighborhoods

B-

Várakozások: Az Amerikai pite jövőre érkező – ha az eleve videóra/dvd-re készült olcsó folytatásokat nem számoljuk – negyedik részében egy évfolyamtalákozó apropóján gyűlnek össze még egyszer utoljára ez eredeti szereplők. Tizenhárom évvel az eredeti film után már aligha várható Jason Biggstől, hogy mondjuk egy forró almáspitével onanizáljon; ha pedig mégis megteszi, akkor az bizonyosan nem az önfeledt gimnazista szex, hanem sokkal inkább a kérlelhetetlen elmúlás asszociációját fogja kelteni benne és nézőkben egyaránt. A kifejezetten húsz év alattiakat megcélzó, elsőre talán egynyári bugyutaságnak tűnő produkciókat (már a jobbakat, persze, hisz mondjuk egy Sugar Ray-szám remélhetőleg senkiben kelti a kérlelhetetlen elmúlás asszociációját vagy bármilyen más asszociációt) pedig, a káromkodás, a pucér nők és egyebek mellett pont ez működteti és teszi időtállóvá sok-sok évvel később is. Hogy – túl az olcsó személyes nosztalgián és a talán hamis, de erősen berögzült közös emlékképeken – az ember könnyen juthat arra a következtetésre, amely szerint az egykorvolt nyarak és az egyéb járulékos dolgok tompán fájdalmas emléke már eleve gondosan bele volt komponálva ezekbe, és nem csak utólag képzeljük oda.

Az Amerikai pitével sok tekintetben párhuzamos pályán haladó (már ha egy rockzenekar haladhat párhuzamos pályán egy mozifilm-sorozattal) Blink-182 ugyancsak 1999-ben robbant be a köztudatba, és 2003-ban adta ki utolsó, ún. felnőtt lemezét – abban az évben, mikor Jason Biggs karaktere és az a bolond zenetáboros csaj összeházasodtak. A zenekar első igazán nagyot szóló kislemeze, az akkoriban afféle komolytalan gatyaletolós-punknak címkézett All The Small Things na-na-na-kórusa pedig így utólag sokkal, de sokkal jobban megnyomja az ember szívét, mint egy tetszőleges rendben van-e az adóbevallásom-rockzenekar homlokráncolós power-balladája. Azért legkésőbb a 2001-es, kicsit túldrámázott Stay Together For The Kidsnél talán már mindenkinek leesett, hogy a Blink-182 valamelyest több három hülyegyerek fikaevő-versenyénél; egyrészt ‘Mark, Tom és Travis’ szállították a nullás évek elejének legemlékezetesebb mainstream generációs himnuszait, ugyanakkor pedig az is kiderült, hogy más bizony nem volt ilyen közvetlen és direkt hatással (nagyobbal persze igen) az elmúlt évtized egy részét markánsan meghatározó pop-punk/emo-hangzására. Az elmúlt években aztán tagok felnőttek (Mark Hoppus már majdnem negyven!), gyereket neveltek, üzleti vállalkozásokba és különféle felejthető zenekarokba fogtak, eltemették állandó producerüket, Jerry Finnt, Travis Barker pedig egyelőre sikertelenül próbálja meg feldolgozni évekkel ezelőtti repülőbalesetét. Szóval valami olyasmit lehetett sejteni, hogy a nyolc hosszú év szünet után megjelentetett Neighborhoods egy érett és/vagy sötét lemez lesz, ahogy ez ilyenkor lenni szokott.

Eredmény: És tényleg, a nyitószám, a tempós Ghost In The Dancefloor rögtön hűvös-szomorú szintivonósokkal indul, a zenekarra jellemző, pop-punk-rágógumipapírba csomagolt érzelgősség pedig itt fokozottan jelenik meg, ráadásul ilyen puhán szétterített gitártorzítások közé belekenve. Ez nagyjából előrevetíti, hogy mire is lehet/nem lehet számítani a továbbiakban: generációs slágerekre természetesen nem, és olyan igazi eldarált, kapkodós punkrock-töltelékdalok sincsenek (a jó értelemben kamaszos Heart’s All Gone kivételével), de van bizonyos érezhető törekvés a változatosságra, ami általában valami elektronikus-szintis rásegítést valamint prog- ill. posztrock betéteket jelent; ezek néha érdekesek, néha meg nem annyira. És igen, van még az egészen lemezen átvonuló/arra ránehezedő, kicsit zsibbadt melankólia, ami mintha részint abból fakadna, hogy a zenekar már nem tud/mer sem generációs slágereket, sem kapkodós punkrock-töltelékdalokat írni, de azért ezeknek a szép emlékét szívesen idézi fel. Tehát gyakorlatilag itt Blink-182 majdnem egy órán keresztül hatódik meg saját magától és életművétől, ami ennyi időn keresztül persze rettentően fárasztó, ám kisebb adagokban még bőven fogyasztható. Travis Barker még mindig ötletesen és intenzíven dobol, Mark Hoppus és Tom DeLonge megbízhatóan hamisan énekelnek magas- ill. mély hangon, és így hárman pedig azonnal felismerhető, fülbemászó és felcserélhető modern punkrock-számokat tudnak összehozni nagyjából egyenletes színvonalon, és ez annyira nem is rossz hír.

Kinek ajánljuk: Mindenkinek, aki várja már az Amerikai pite befejező részét. (SZSZCS)

Erasure: Tomorrow’s World

B-

Várakozások: A szintipop egyik legfontosabb előadójának számító Erasure eddig megállta, hogy csendben maradjon annak ellenére is, hogy az általa is kifejlesztett illetve népszerűsített hangzás szégyentelenül visszatérjen a mainstreambe, hiszen utoljára még 2007-ben adott ki új albumot, a jól sikerült Light At The End Of The Worldöt. Azt a lemezismertetőt úgy zártam akkor, hogy “bár a hasonló szinti-duókat rendszerint azonosítják a nyolcvanas évekkel, az együttes túlélte az évtizedet, mint ahogy a következőt is, és most, 2007-ben sem hangzik irrelevánsnak vagy idejétmúltnak”, ám azóta nagyot változott a világ, és az Erasure képviselte zenei világ igen sok aktuális előadó zenei világában képviselteti magát. A megalkuvás nélkül saját útját járó Vince Clarke és a tavaly szólólemezt megjelentető Andy Bell reagálhatott volna többféleképpen is a jelenre, ők pedig egy aktuális, mai előadót, Frankmusikot kérték fel a lemez producerének.

Eredmény: Egetverő meglepetésre nem kell tehát számítani, mint néhány éve, amikor az Erasure meglepetésre egy country stílusú lemezzel jelentkezett: ez bizony szintipop, azon belül is persze itt vannak a védjegyszerű, Hi-NRG energiabombák, érzelmes, de gyakran (ön)ironikus szövegek, és jó néhány fogós dallam. Sajnos azonban az Erasure néha megpróbál őrülten modern és up-to-date lenni, a What Will I Say When You’re Gone? trance-es proliszintijei, vagy az A Whole Lotta Love Run Riot autotune-os éneke bizony nem állnak túl jól nekik, mint ahogyan az sem, hogy Bell éneke más számokban is annyira túl van effektezve, hogy szinte felismerhetetlen lesz. Említeni kell még egy furcsa kikacsintást is a Blue Monday felé (I Lose Myself), no meg egy kizárólag az Erasure-nek jól álló “electro-soul” balladát, a kislemezes When I Start To (Break It All Down)-t is, ami egy kicsit a Duran Durant is eszünkbe juttathatja – igen, azt a Duran Durant, amelynek idén sikerült úgy visszatérnie, hogy nem hangzott erőltetetten aktuálisnak a lemez. Az Erasure-nek ez sajnos nem jött össze, mondom ezt úgy, hogy van pár dal a lemezen, amely simán slágeresebb és jobb bármelyik mai szintipop-revival zenekar teljes repertoárjánál, az arányokat azonban most nem sikerült úgy eltalálni, hogy a lemezt tényleg jó szívvel lehessen ajánlani.

Kinek ajánljuk: Ha már eddig nem tettük meg, akkor most igen: az Erasure november 18-án Budapesten lép fel a Studióban, úgyhogy aki megy, az hallgassa meg ezt is. (IB)

Neon Indian: Era Extraña

B-

Várakozások: Kötöttségek nélküli, nyári futó kalandnak indult az egész. Mindketten azt hittük, amint beköszönt az ősz, ki-ki visszatér a maga hétköznapjaihoz, és ami történt, csupán egy szép napsütéses emlék marad. Aztán persze itt állunk most, két évvel később, még mindig tart, mert a másik ha nem is undok módon rámenősen, de azért mégiscsak levakarhatatlannak tűnik – hát valami ilyesmi a chillwave. Tök jól esett azon az azóta is számtalanszor emlegetett 2009-es nyáron, a bőséges kínálat azonban gyorsan csömört okozott, és bár már az akkori augusztus végén kezdtük volna kiszelektálni az agyunkból, még 2011-ben is jelennek meg lemezek a maszatolós, magas páratartalmú műfajban. Például a koncerten hármas felállású, egyébként Alan Palomo személyére épülő Neon Indiané is, ami bár a Deadbeat Summerrel egyike volt a trend elindítóinak, bemutatkozó lemezét, a Psychic Chasmset kissé későn, 2009 októberében jelentette meg, amivel már leginkább csak a chillwave-vel szemben hamar kibontakozó backlash-be tudott belecsúszni. A 23 éves texasi fiú egy kis Flaming Lipsszel való közös munka után idén már másodjára jelentkezik, és a kontextus tehát változott – de változott-e vele együtt a Neon Indian is?

Eredmény: Kontúrok, kivehető vonalak továbbra sincsenek a számokban, amiknek a lelkét ezúttal is a félig éber tudatállapot adja, és ahogyan a Deadbeat Summer is egy katartikus ahahah-val lopta be magát a hallgató fülébe, Palomo itt sem felejtette el, hogy egy-két jól elhelyezett (pl. Hex Girlfriend; Future Sick) sóhaj és lalala csodát képes tenni bármelyik dallal. A felvételek legtöbbje pedig éppen ugyanannyira nem működik dalként abban az értelemben, hogy észrevehetően elválnának egymástól, lenne elejük, végük, irányuk, hanem a loopok, sustorgások, visszhangok, pittyegések hullámoznak, élik öntörvényűen az életüket, és ezeknek az autonóm egységeknek véletlenszerűen választott részeibe áll bele egy-egy új szintitéma vagy úsztatott énekhang. Azonban a két év mégiscsak két év, ami nem múlt el nyom nélkül a Neon Indiannél sem: felvételeibe behúzott egy újabb, sötétebb árnyalatot, megelőzve ezzel azt a párás fojtottságot, amibe a korábbi slágereit csomagolta, és így még az ugyanazt a lépegető tempót teljesen felvevő Fallout is másként működik, mint a 2009-es anyagok. A legüdítőbb, hogy itt-ott (The Blindside Kiss; Hex Girlfriend) a gitárok is fontosabb szerepet kapnak, pici garázshangulatot kölcsönözve ezzel egy-egy résznek. A feszültségoldó videójáték- és játékgéphangokról pedig egyfajta sötétebb tónusú géphasználat felé mozog el Palomo, és a prosztó szintik helyenként (pl. Suns Irrupt; Arcade Blues) már a Knife anyagainak hidegségét is megidézik. Szóval a nyarat ne keresse itt senki, már csak annál is inkább ne, mert az Era Extrañát még valamikor év elején vették fel Helsinkiben. A ködös őszi-téli napokra viszont jól jöhet unaloműzőnek az album.

Kinek ajánljuk: Aki bár bekapcsolva hagyja a zenelejátszóját otthon, amíg leszalad 20 percre a postára, szereti, ha a lakásba visszaérve meglepetések nélkül folytathatja a lemezhallgatást úgy, mintha ki sem ment volna a szobából. (GE)

Morbid Angel: Illud Divinum Insanus

C

Várakozások: “Vagy ott van a 80-as évek végének, 90-es évek elejének alap extrém metálja, azt aztán végképp kurva könnyű kiröhögni, mi a faszom az a sátán, démonok, hörgés meg kávédaráló hangzás, ki az az idióta, aki ilyeneket komolyan vesz, dehát értelmes, civilizált emberek vagyunk, nemde? Hiszen pár száz éve már nagyvárosokban élünk, nem kibaszott pogány skandináv erdőkben, nem viking háborúba megyünk reggelenként meg démonok oldalán kardozva seggbekúrni Jézust, hanem laptopok elé görnyedni, a tudomány pedig már jó ideje bebizonyította hogy se isten, se sátán nincs. Ki a faszom az az ostoba, deviáns bakancsba rohadt lábszagú szakmunkás retardált, aki mégis ilyenekkel foglalkozik, ráadásul hosszú zsíros haja van, az arcát festi, satöbbi?? – teszi fel a kérdést a bennünk élő kétségek közt vergődő, karcos hangú metálideológus, a válasz pedig csakis az lehet, hogy remélhetőleg mindenki. Mert ha már valamit komolyan kell venni, nos, hát lehet komoly, felelősségteljes értelmiséginek lenni, okosan hümmögve megfontolt és lázító kritikát fogalmazni kormányról, rasszizmusról, kapitalizmusról, miegymás, dehát hatszázezredszerre is “együtt ordítani az Altars Of Madness-szel, hogy ‘Dead, your god is dead, fools, your god is dead, useless prayers of lies, behold Satan’s rise'” – az azért csak egyetemesebb tartalommal bír, arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobb érzés.

Arról, hogy a fentebb leírt, el nem ítélhetően barbár impulzusokat és emberi igényeket kinek sikerült a legtökéletesebb zenei formába önteni, megoszlanak a vélemények. Legtöbben valószínűleg a Slayerre voksolnának, esetleg előkerülne a Burzum és a többi norvég templomgyújtogató neve is – nálam viszont úgy alakult, hogy ezt a szerepet mindenek előtt a Morbid Angel első hat, szinte végig hibátlan lemeze töltötte be. Ennek ellenére sem mondható, hogy eufórikus várakozással tekintettem volna az Illud Divinum Insanus elébe: a floridai death metál alapzenekarának utóbbi jó tíz éve már korántsem egy ereje teljében levő csapatot mutatott. A megelőző Heretic lemezt körülbelül húszezred annyiszor hallgattam meg, mint bármelyik korábbit, és ezzel tudomásom szerint a rajongótábor jelentős része is hasonlóan volt; ezt pedig nyolc év kreatív tetszhalottság követte, miközben Trey Azagthoth gitáros körül a zenekar teljes tagsága kicserélődött – ilyen előzmények után még némi elfogultsággal is nehéz volt igazán bízni abban, hogy 2011-ben éppen a Morbid Angel fogja kiemelni a metált az egyre mélyebb posványból.

Eredmény: Az új lemezre jó párhuzam lehet a St. Anger, a Metallica hírhedt rehab-metál buktája. Egykor nagy metálzenekar kiégve, hosszú évek óta ötlethiánnyal küszködve megpróbálja követni és saját képére formálni a műfaj aktuális, vagy általa annak gondolt trendjeit, ehhez pedig hozzátesz egyfajta sértődött öreg rocksztáros, bumfordi, mackós őszinteséget és énközpontúságot, amitől az eredmény mondhatni emberien és esendően, ám határozottan rossz. A Morbid Angel számára ez az “aktuális” trend a kilencvenes években viruló MTV-s indusztriál-rock és nu metal egy seggrázós, gizdázós formája, néhány dalban “táncolható” dobgéppel. A közismerten Doom- és Quake-fanatikus Azagthoth átengedte a dalszerzést a benne élő, pixelszörnyeket visítozva hentelő hülyegyereknek, a másfél évtized után visszatért eredeti frontember, a latex és a gótdiszkó barátja, David Vincent pedig a suttyó elektrómetál alapokra olyan Ogli G-sen önérzetes szövegeket hörög, mint “banging hardcore radical” vagy “crossing the line since 1989”. Őrült dili, ugye? Tény, túl önfeledten harsány, hogy ne legyen valahol bájos, de ennél több jót nem nagyon lehet róla elmondani. Az albumon szereplő négy tradicionálisabb death metál dal pedig ad egy prózaibb választ is arra, hogy miért volt szükség a látványos megújulásra: ezek a számok ugyanis nem többek középszerű rutinmunkánál, a zenekar az Altars Of Madnesstől a Gateways To Annihilationig tartó releváns időszakában legfeljebb sokkal jobb dalok közé ékelt töltelékként kerülhettek volna lemezre, vagy inkább még úgy sem.

És a pozitívumok? Először is, az állítása szerint valamiféle vallásos transzban komponáló Trey Azagthoth gitározását mindig jó hallgatni. Korántsem kell fárasztó gitárszóló-fetisisztának lenni, hogy átjöjjön: a Kerry King-féle elmebeteg kaparászást nyugtalanító, okkult ünnepélyességet sugárzó dallamokkal keverő szólójátéka a metál civilizálatlan, sötét, rituális oldalának esszenciája – és még ilyen szerencsétlen környezetben is az marad. Aztán másodszor, az említett St. Angerhez hasonlóan, az Illud Divinum Insanus legalább metálparódiának egész jó. Teljesen önmaga karikatúrájává válni pedig valahogy még mindig szebb, méltóbb vég lenne egy olyan műfaj számára, amely mindig is az önparódia borotvaélén táncolt (és részben ez is volt benne a jó), mint az a kétségbeejtően unalmas, steril langyosodás, ami lassan az egész metálszínteret hatalmába keríti.

Kinek ajánljuk: Akik jópofa novelty-metálra vágynak, esetleg 2011-ben feltétlenül izgalmasnak tartanak egy elektro-metál keveréket. (DD)