Bede Márton – 2007.05.05. – http://quart.hu/cikk.php?id=1166

Huszonnyolc éves vagyok, rendes, fehér gyerek Európából. Édesapám arra tanított, hogy amikor megszólalnak a Teen Age Riot első taktusai a rádióban, azonnal vágjam magam vigyázzba. Amióta az eszem tudom, furcsán nézek környezetem azon tagjaira, akik nem zajos gitárzenét hallgatnak. Ez a mi kultúránk, a génjeinkben van. Nem seggvájat-mutogató négerek vagyunk, nem toroknyiszáló balkáni bérgyilkosok és nem is mezítlábas kubai pilinckázók. Nem a lemezjátszót sikáljuk, hanem az elektromos gitárt, és Olümposzunkon öt isten trónol: a Hüsker Dü, a Sonic Youth, a My Bloody Valentine, a Dinosaur Jr. és a Jesus And Mary Chain. 2007 tavaszán pedig nagyon boldogok vagyunk, mert ebből az öt istenből kettő is visszatért (a Sonic Youth ugye soha nem ment el, a másik kettő meg reménytelen eset).

Mindkét visszatérés nagyot szólt, a skót JAMC-é pedig különösen. Tavasszal, közel évtizedes kihagyás után ismét koncertezni kezdtek, és az, hogy a Coachella fesztiválon Scarlett Johansson vokálozott nekik egy számban, még a Velvetbe is bejuttatta őket. Az együttestől, amely mind kúlságban (nagy hajak, nagy napszemüvegek, nagy adag szpíd, nagy zaj), mind testvéri gyűlöletben (folyamatosan interfamiliáris verekedésekbe torkolló koncertek) utat mutatott, ezt senki nem várta. Most mégis nagyon úgy tűnik, hogy ők lesznek 2007 Pixiese, az egykor csupán maroknyi rajongó által megértett, kulcsfontosságú zenekar, amely kicsit megkésve, de végre learathatja munkássága gyümölcsét.

A két Reid-fivér, William és Jim azonban még egy lapáttal rátettek a visszatérésre, és lánytestvérük, Linda mögé beállva Sister Vanilla néven egy vadiúj lemezt is összehoztak. A két bratyó annak idején azzal írta be magát a popzene aranybetűs történelemkönyvébe, hogy rájöttek, egyetlen dolog van széles e világon, ami jobb, mint Beach Boys-dalokat játszani. Beach Boys-dalokat játszani kibaszott zajosan. Főművük, az 1985-ös Psychocandy, a nyolcvanas évek egyik legjobb lemeze, egészen zavarbaejtő mű, amelyen angyali popdalokhoz a végletekig széttorzított gitárok adják a nem könnyen emészthető, ám tökéletesen odaillő aláfestést.

A Little Pop Rock egyik fele el is menne a JAMC valamelyik késői, már nem teljesen idegbeteg munkájának. Utolsó lemezükön, a ’98-as Munkin Linda már énekelt is, és William felesége, Hope Sandoval is dolgozott velük, így egy női hangot hallani ezzel a zajjal nem is olyan szokatlan már. Így volt ez a My Bloody Valentine-nál is, Kim Gordon is énekel ugye, és valahogy az egész ötlet olyan magától értetődő így utólag, mint – sokk! horror! – Goldie Inner City Life-ja. Az nem egészen világos, hogy a három testvér közül ki írta az album ezen dalait, mindenesetre cseppet sem gyengébbek, mint amit a Reid testvérek tíz évvel ezelőtt csináltak. A Little Pop Rock maradéka a másik nagy skót poptradícióhoz, a csilingelős gitárpophoz húz, szintén méltóan a nagy elődökhöz. Mindhárom Reid bevallottan elvakult Pastels-rajongó, a lemezt nyitó Pastel Blue mindjárt ki is kacsint, a záró The Two Of Us-on pedig Linda magával Stephen Pastellel énekel duettet. Skótügyileg tájékozott füllel Kurt Cobain kedvenc együttesét, a Vaselinest is lehet itt érezni, sőt, talán még a Teenage Fanclubot is. A Little Pop Rock messze nem üt akkorát, mint a Psychocandy, de nem is rombolja le a testvérek zajból, vérből és amfetaminszármazékokból épített szobrát. A műfaj rajongóinak kötelező, a be nem avatottaknak pedig határozottan kellemes hallgatnivaló. B+

A Dinosaur Jr. Beyond-jával már valamivel több a baj, elsősorban azért, mert a saját maguk által felhelyezett léc, ha lehet, még magasabban van. J Mascis gitáros a felsorolt szent ötösből is kiemelkedik, talán Kevin Shields tud még annyit a gitárról, mint ő, de Mascis nála sokkal szerethetőbb figura. Nem én mondom, hanem a Sonic Youth, akik oly kedvesen szívatták kicsit gyogyós hősüket a 1991: The Year Punk Broke-ban, és akik gyakorlatilag teljesen Mascisnak köszönhetik, hogy az enyhén öncélú, zajos maszturbálás helyett rájöttek, hogy lehet popdalokat is írni torzított gitárra.

Bár Dinosaur Jr. még a kilencvenes években is létezett, ez már Mascsis egyszemélyes projektje volt, miután 1989-ben összeveszett az együttes másik kulcsfontosságú tagjával, a később a Sebadoh-val is figyelemre méltót alkotó Lou Barlow-val. Hosszú ideje gondolkodom azon, hogy ez az összeveszés milyen lehetett, ahogy egyre gyűlt a feszültség ebben a két totális ufóban, hogy aztán egyszer kirobbanjon, de sajnos soha nem fogom megtudni, és nem is annyira releváns már. 2006-ban ugyanis Barlow és Mascis újra összeálltak, és eredeti dobosukkal, Murph-fel kiegészülve koncertezni kezdtek. Aztán pedig készítettek egy lemezt is, ezt a Beyond-ot.

Amire sajnos nem nagyon volt szükség. Különös módon a basszusgitáros visszatérése ellenére a lemez sokkal inkább emlékeztet a kilencvenes évek Barlow nélkül felvett albumaira, mint a nyolcvanas években született klasszikusokra, például a Dinosaur Jr. főművére, a Bugra. Mascis gitárjátéka pont olyan, mint régen, a hangja pedig mindig is fáradt és lemondó volt, ám mindig volt benne valami fény, ami nagyon úgy tűnik, az évek alatt kikopott és eltűnt. Tiszteletkör ez, ráadásul meglehetősen monoton tiszteletkör, ami egy rajongónak kevés, egy outsidernek pedig értelmezhetetlen. Nagyon bíztam benne, hogy lesz itt valami, ami legalább megközelíti a Freak Scene zsenialitását, de sajnos nincs. C+