up – 2007.06.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=1278

Budapesten játszott a doom nevű metálirányzat meghatározó zenekara, a Trouble. Szakértő kritikusunk elmondja, kik ők, honnan jöttek, hová tartanak – és miért érdemesek a közfigyelemre. Híradás az ősmasszívumból.

Negyven évvel a Bors őrmester megjelenése és tizenhét évvel a rendszerváltás után még mindig léteznek olyan kultikus/alapvető/műfajteremtő rockzenekarok, amelyek nem fordultak elő a Kárpát-medence környékén. Vasárnap óta eggyel megint beljebb vagyunk.

Itt a Quarton még egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen esett szó arról a műfajról, amelyet Bede még talán matulás korában a könnyűzenei műfajok hülyegyerekeként jellemzett, nem minden ok nélkül. A metálról van szó.

Megelőzendő a túlzott elesszésedést, nem próbálnám most elhelyezni ezt a valóban zavarbaejtő műfajt, és még kevésbé megindokolni, hogyan váltam harminckét, becsülettel és elsősorban a punkszerű zenék vonzáskörében leélt esztendő után a doomnak nevezett lassú, patetikus, szentimentális metálaleset kvázi rajongójává.

A doomról magáról mégis muszáj talán két szót idevetni (szorgalmasabbak utánawikizhetnek).  Szóval a doom obskurus, ősmasszívumszerű képződmény a metálon belül, dísztelen, csupasz, kemény. A hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji klasszikus Black Sabbath a kiindulási alapja, komor és súlyos poszt-blues. A Sabbathon kívül olyan zenekarok számíthatók a műfajteremtők közé, mint a Witchfinder General, a Pentagram és a St. Vitus, vagy éppen a jelen kritika tárgyát képező koncert főhőse, a chicagói Trouble.

Mivel a doom nagyjából éppen szembe ment a rockzene fősodrával (amikor minden gyorsult és punkosodott, akkor a doom lelassult; amikor minden poposodott, akkor súlyosodott; amikor már ciki volt a metálos pátosz, akkor a doom a lehető legpatetikusabb lett, és így tovább), mindig maradt undergroundban, csak az utóbbi évek stonerrockos (Queens Of The Stone Age), southern metálos (Down, Corrosion Of Conformity) sikerei és persze a Black Sabbath föltámadása küzdötte kicsit följebb a népszerűségét.

Mint a műfajteremtő kultzenekarok általában, a Trouble is mindig inkább szakmai sikerzenekarnak számított, kritikusok és zenészek lelkesedtek elsősorban érte, a szélesebb közönség ízlését sosem sikerült eltalálnia. Így aztán a Trouble 1979-től 96-ig tartó első időszaka a legszebb nomenesztómeneket beváltva zűrös. Megintcsak a Wikipediára hagynánk a különböző tagcserék, albumok, kiadóváltások ismertetését, mindössze annyit rögzítenénk még a zenekarról, hogy keresztény-misztikus szövegei miatt megkapta a szaksajtótól a “white metal” címkét (az eredeti dobos, Jeff Olson egyébként prédikátori pályára váltott a nyolcvanas évek közepén), bár klasszikus keresztény rocknak nehezen lehetne eladni az olykor súlyos drogproblémákba süllyedő Eric Wagner énekes pszichedelikus fantáziáit.

Akkor forduljunk rá a koncertre, illetve fesztiválra, mert mostanában minden nagyobb metálkoncertet szeretnek fesztivállá duzzasztani. Érzékenyebb fülűek, fájósabb lábúak és az alkoholt kevésbé bírók kénytelenek kihagyni az ilyen rendezvények jelentős részét; délután háromtól éjjel egyig végigállni és -hallgatni (meg -inni) egy ilyen bulit, az jelentős fizikai teljesítmény.

Én este hétre érkeztem, hogy elérjem a Stereochristot, úgyhogy az előtte lement VL45-et, Locust On The Saddle-t és Sunday Furyt nem hallottam, pedig ez utóbbi kettőt biztosan érdemes lett volna, a meglepően virulens magyar southern-doom szcéna két feltörekvő zenekaráról van szó. Megjegyzendő, hogy az utóbbi évek minőségi robbanást hoztak a magyar metálban, a fiatal zenekarok egyre jobban játszanak, egyre tájékozottabbak zeneileg (egyre több zenéhez hozzáférnek az interneten), egyre inkább képesek bekapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe, persze ilyen underground szinten, de a pokolgépes-ossianos időkhöz képest leírhatatlan a fejlődés. Úgyhogy ha ritkuló hajú rockert vagy öregedő rockújságírót hallanak arról nyavalyogni, hogy régen így volt jobb minden, meg a rock úgy haldoklik, akkor röhögjék ki nyugodtan.

Nehéz megmondani, miért akadt be Magyarországon a füstös-mocsaras sludge és southern, főleg a New Orleans-iak, a Down, a Crowbar, az Eyehategod meg a COC (az ugyan North Carolina) , vagy a Black Label Society (az meg össze-vissza), de talán megpróbálhatjuk részben Hegyi Kolos gitáros nyakába varni, aki jobban érzi a műfajt, mint Virginiától északra bárki. Hegyi Kolos az első magyar doomzenekar, a Mood gitárosa volt 2001-ig, azóta a Stereochristban játszik, és játszott vasárnap este is, tömören és érzéssel. A Stereochrist koncertszínpadon egyre jobb, a lemez – Live Like A Man (Die As A God) – ugyan rendkívül unalmasan szól, de élőben minden rendben: bluesos, fülledt déli metál; Makó Dávid tökéletes énekes, a magyar Anselmo, van erő, kiállás, lendület, minden. (Az új dobos meg majd beleöregszik a műfajba szépen.)

A Stereochrist után következett az egykori Mood másik feléből alakult Wall Of Sleep, amit én mondjuk a metál lokális maximumának tartok. Ez meg elsősorban Füleki Sándor gitáros (Hegyi Kolos egykori párja, ugye) érdeme, aki nagyjából Black Sabbath-, St. Vitus- és Crowbar-szintű számokat képes írni, simán. A Wall Of Sleep szinte hobbizenekar, évente négy-öt magyarországi koncert, kábé ugyanennyi külföldi, és kész. Meg hébe-hóba egy lemez (eddig kettő volt, nyár végén jön a következő). Most valami nem stimmelt: színtelen, szagtalan, meggyőződés nélküli előadást produkáltak. Nem is emlékszem, mikor tűntek ennyire enerváltnak. A hangcucc is előzenekaros módban, nagyon visszafogottan szólt.

Hogy mennyire, az a főelőzenekar, Rise To Addiction koncertjén kiderült: több decibellel fölkúszott a hangerő, szépen és tisztán szólt minden. Az alig hároméves brit zenekar gyönyörűen, pontosan és energikusan adta elő egyébként nem túl megragadó dalait. Sabbathista és délies metál ez is, de megküldve valami Thin Lizzy-féle (vagy ne mondjam: beatleses) jellegzetesen angolszász dallamossággal, szinte aerosmithesre csiszolt vokális megoldásokkal. Ágoston Péter (Korog) még azt is odaszakmázta nekem, hogy nagyon ügyes és ötletes a két gitár összejátéka, az egyik teli akkordokat játszik, a másik kvintel. Két kitűnő gitáros, egy kivételesen erős dobos, jó énekes. De a dalok, ez a kevercs nekem mégsem volt elég izgalmas.

Majdnem tizenegy óra lett, amire színpadra másztak a főhősök. Bruce Franklin gitáros pont úgy nézett ki, mintha egy amerikai filmvígjátékban éppen túljátszaná a kiöregedett hippit, és még az álbajuszt is rosszul ragasztották volna fel. Egy órával korábban láttam a hajó fedélzetén közlekedni, a mozgása is olyan volt, mint aki ’68 óta folyamatosan LSD-zik. De még nála is viccesebb volt Eric Wagner énekes, aki gyakorlatilag életre keltette “Dude” Lebowksit. Presseres mikrofonhaj, cigaretta, körszakáll és napszemüveg, és annyira be volt szíva, amennyire ebben a korban be lehet a hasraesés közvetlen veszélye nélkül. Vagy azzal együtt inkább. Nagydarab, vidám, kedves ember, Ian Gillan-típusú, reszelős, magas hangú énekes.

Innentől kezdve leírhatnánk minden közhelyet, amit egy underground legenda koncertjéről leírni lehet:
1. Profi, hibátlan produkció.
2. Lehet, hogy öregek, de akkor is, nagyon.
3. Egyszerre bestofprogram és új lemez.
4. A közönség a bestofot imádja, az új dalokat türelmesen hallgatja. (Ja, majd elfelejtettem: a Trouble hatéves szünet után 2002-ben állt újra össze, és idén, alig egy hónappal a koncert előtt új albumot is kiadott Simple Mind Condition címmel). A Come Touch The Skynál egy kicsit a hajót is megmozdítja a kábé ötszáz néző.

Nem tudom megállni, hogy ne küzdjek ide valami vörös farkat arról, hogy ezeken az öreg hippiken, minden profizmus, fiatalos lendület és vidámság ellenére érezni valami mély keserűséget, elveszettséget. Jobb lesz, ha mindannyian megnézzük újra A nagy Lebowskit.