Rónai András – 2009.10.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=4278

Az A38-on adott koncertje előtt David Thomas, a kultikus Pere Ubu vezetője elmagyarázta nekünk a dolgokat. Mi volt a rockandroll végzete; mi köze van Britney Spearsnek és a bandzsa Thom Yorke-nak a punk győzelméhez. Tudományosan megalapozott, mély és nagyon szórakoztató gondolatai mellett elárulta, mi volt élete legnagyobb eredménye.

A honlapodon részletes és kimerítő FAQ / Gyakran Ismételt Kérdések szekció található. Miért? Félsz a félreértéstől?

Nem, csak időt takarítok meg ezzel. Elég csak elolvasnod azt a vackot, kimásolni a megfelelő részleteket és majdnem kész is a cikk: egy csomó időt megspórolok az újságíróknak.

És el is olvassák tényleg?

Nem tudom; majd mindjárt kiderül abból, hogy milyen kérdéseket tesztek fel. [A beszélgetésen más lapok képviselői is jelen voltak.]

Félsz attól, hogy félreértenek?

Nem, egyáltalán nem félek tőle. Mindig félreértenek, de nem félek ettől, ez része a dolognak. – Ne fotózz le, miközben cigizek, mert az anyám ideges lesz! Illetve fotózhatsz, csak valahogy intézd el, hogy ez a számban ne egy cigi legyen. – Szóval a honlapunk, mint láthattad, sokkal részletesebb, intellektuálisabb és intelligensebb, mint a világ bármelyik másik együttesének a honlapja. Nos, ez azért van, mert megválaszoljuk a kérdéseket. Ha egyszer pontosan és kimerítően válaszolsz, akkor felteheted az internetre; az egész számítógépnek ez az értelme, hogy egy dolgot csak egyszer kell leírnod.

A félreértések egyik lehetséges forrása a humorérzéked. Ha vesszük például azt a kijelentést, hogy “a Pere Ubu mainstream rock. Justin Timberlake furcsa kísérleti zene. Robbie Williams avantgárd. Britney Spears folytonosan valami új és innovatív dologgal áll elő.”

Igen, ez viccesnek tűnhet, de nem szántam viccnek. Az emberek sírnak, amikor én nevetek, és nevetnek, amikor én sírok – hozzászoktam ehhez, ez része a játéknak. Szóval az is egy teljesen komoly kijelentés; de ahhoz, hogy megértsd ezt, ahhoz értened kell a rockzene történetét. Ha azt hiszed, hogy vicc, akkor nem érted. Az igazság kardja: szétválasztja azokat, akik megértik, és azokat, akik nem. Nagyon sok minden a mondandómból így működik.

Szerinted honnan van az az igény a popzenében, hogy mindig valami új vagy újnak látszó dologal álljanak elő?

Na, akkor elmagyarázom. Az 1970-es évek elején a rockzene látványosan ráállt egy útra, kijelöltetett számára egy végzet. És ez a következő volt: az analóg szintetizátorok és a konkrét zene (musique concrète), az absztrakt hangok beépítése a rockzenébe. Aki tehát ennek a végzet kijelölte iránynak megfelel, az játssza a mainstream rockot: minél absztraktabb, konceptuálisabb, kiműveltebb, annál inkább. Ezért mondom azt, hogy mi játsszuk azt a zenét, ami felé a rocknak haladnia kellett. Azt mondják, hogy “ó, megelőztétek a korotokat!” Baromság: mi voltunk, akik megfeleltünk a korunknak, és mindenki más – na jó, nem mindenki más, túlzok – mindenki más volt lemaradva. Doo-wopot játszottak meg ilyesmit. Mi vagyunk a mainstream, “a papa és a mama zenéje”, mindenkinek azt kellett volna játszania, mint nekünk. Na most a probléma az volt, hogy jött a punk, ami egy teljes mértékben reakciós mozgalom, és ami lehetővé tette a lemezkiadóknak és mindenféle cégeknek, hogy lenyúlják a rockot és farmergatyák eladására használják fel. És a hetvenes évek közepének ezekre a kiművelt zenekaraira, mint a Television, a Residents és mások, hirtelen mindenki azt mondta: “Nem kell ez nekünk, ezek az intellektuális zenekarok az intellektuális zenéjükkel, ezekkel nem lehet farmert, autót, dezodort eladni. A kutyának vissza kell feküdnie a saját hányásába!” Nézd meg a reklámokat, mindegyik egyfolytában a múltba tér vissza, a hatvanas évek számait használják, legalábbis a legtöbb. És ma a punk teljes győzelmének korában élünk. Csak punkot hallasz mindenhol, kőkemény punkot. A Coldplay punk, semmi különbség nincs Johnny Rotten és a csávó között, melyik az a barom a Coldplayben? Abban játszik az a bandzsa, pattanásos geek? Thom Yorke?

A Radioheadben.

Oké, szóval nincs különbség a Radiohead és a Clash között, leszámítva, hogy a Clash jobb volt. Britney Spears egy punk, teljes győzelmet aratott a punk. Semmi tartalom, semmi kiműveltség. Nem mondom, hogy teljes mértékben intellektuálisnak kell lenni. Az igazi rock egyensúlyt teremt az intellektus, a testiség, az érzelmek, a spiritualitás meg az ilyesmik között. Ugyanazt az egyensúlyt, mint ami az embereket is jellemzi. De a Radiohead csak [hülyén gurgulázik]. Mármint nem akarok állandóan pont beléjük kötni – de ettől még ezt teszem. Le vagyok ragadva Britney Spearsnél meg a Radioheadnél, de nem bírok megjegyezni új neveket. Keith, kibe kéne belekötnöm a Radiohead helyett?

Keith Moliné: Animal Collective. Bár ők még nem elég nagyok.

Soha nem hallottam róluk.

Keith Moliné: Persze hogy nem.

Mindegy, úgyis mind egyforma.

A rock “végzetéről” beszélsz, máskor meg arról, hogy a földrajzi környezet milyen alapvető hatással van a zenére – nem túl determinista ez az elképzelés?

Nézz meg bármilyen művészeti ágat; például a festészetet az előző századfordulón. Nem igazán értek hozzá, de azt tudom, hogy ha megnézed, hogy mi minden történt akkor, ahogy mindenféle művészek nagyon hasonló, absztrakt és konceptuális dolgokat kezdtek el festeni – már nagyon korán kirajzolódott egy útvonal, amin haladni fog az egész. Lehet, hogy ezen belül egy kicsit erre vagy egy kicsit arra hajlik majd el [mutatja], de az irány az világos volt. Nem determinizmusról van szó, hanem arról, hogy minden művészetnek megvan a maga fejlődési útja, megvannak a maga lehetőségei. Tisztán látszik az első lépéseknél is, hogy merre fog haladni. Legalábbis számomra tisztán.

De nem lehetnek ezen az úton nagy változások?

Mint mondtam, mehet erre vagy erre [kicsit eltérő vonalakat mutat], de nem fog arra menni [nagyon oldalra, visszafelé kanyarodó utat mutat]. A punk viszont pont ezt csinálta.

Van egy olyan szekció is a honlapon, ami javaslatot tesz arra, hogy milyen sorrendben ismerkedjünk a Pere Ubu-lemezekkel. Gondolod, hogy más és más képet kap valaki az együttesről attól függően, hogy mivel találkozik először?

Igen, biztosan. Mindenki azon rugózik, hogy miért nem írtunk még egy The Modern Dance-t, vagy miért nem adtuk ki háromszor egymás után a Dub Housingot. De hát erre nem is lettünk volna képesek, és a Pere Ubu célja mindig is a folyamatos mozgás volt. Úgyhogy attól függően, hogy hol veszed fel a fonalat, más és más benyomásod lesz. De ettől még mindegyik mi vagyunk. Még mindig játszunk sok számot a régi albumainkról, mert az is mind mi vagyunk. Az a kérdés, hogy olyan akarsz-e lenni, mint a Rolling Stones. A hetvenes évek elején nagy hatással volt ránk a Stones: ők voltak minden, ami mi nem akartunk lenni. Nem akarom őket se fikázni, de valakit muszáj. A kocsma közönsége, ahol inni szoktam, teljesen megragadt a hetvenes években. Egyfolytában azokat a régi számokat játsszák, amiken abban az időben csak röhögtünk. Minden idők legrosszabb mocskát. És most mindenki nosztalgiázik az “aranykorról”. Pont annyira volt aranykor, mint bármelyik másik. Próbáltam elmagyarázni a barmoknak, hogy ez a zene komikus volt, senki nem hallgatta, csak a szüleink – de ők meg: [hülye hangon] “Peter Frampton egy zseni.”

A vége felé járó évtizedre való visszaemlékezésekben visszatérő téma, hogy nagyon megerősödött a “független” zene iránti érdeklődés…

[Közbevág:] Mi az isten az a “független zene”? Én utáltam független lenni, szerettem nagy kiadónál lenni. Egyetlen különbség van a független és a nagy kiadók között: hogy az utóbbinak sok pénze van. Az emberek ugyanolyanok. LEMEZEKET ADNAK EL! Egy független kiadó is pont ugyanezt csinálja. Amikor nagy kiadónál voltunk, mindenki be volt tojva tőlünk. Bementünk egy szobába, és: [hülye hangon] “Istenem, a Pere Ubu, mit csinálunk most?” Bár egy kicsit kevésbé féltek volna tőlünk és egy kicsit keményebben fogtak volna! “Ne csináljátok, srácok, ez rossz ötlet!” Nem, azt mondtuk, hogy ezt csináltuk, ők meg: [nagyon rémült hangon:] “Oké, rendben!” Amikor nagy kiadónál voltunk, mindig a csali szerepét játszottuk el. Azt remélték, hogy amikor egy-egy zenekar több ajánlatot kap, akkor majd azt mondják, hogy “ide szerződjünk, mert itt van a Pere Ubu.” Életem legszebb pillanata az volt, amikor rájöttem, hogy a Phonogram kiadó kétmillió fontot vesztett rajtunk. Ez roppant megelégedéssel töltött el. Az a rengeteg lemez, amit Jimmy Somerville és a Communards eladott – abból mind a mi adósságainkat fizették! Csodálatos, hatalmas eredmény ez! A Pere Ubu úgy kéne, hogy bekerüljön a történelembe, mint minden idők kereskedelmileg legsikertelenebb zenekara, amelyik ennek ellenére egyfolytában lemezeket készített. És még mindig vannak emberek, akik pénzt fizetnek nekünk, hogy felvegyünk egy albumot, és mindenki egy csomót veszít rajtunk.

Elég sok projektben is szerepeltél. Mi a különbség ezek és a Pere Ubu között?

A zenészek; én ugyanazt csinálom. Mindig pontosan ugyanazt. Olyan ez, mintha állnék egy buszmegállóban, és akármelyik busz jön, arra felszállok. Pere Ubu-busz jön – ideje egy új Pere Ubu-lemeznek. Azzal turnézunk, és aztán eljön az ideje egy új lemeznek. Beállok a megállóba, egy Two Pale Boys-busz jön. A Pere Ubu olyan, mint egy nagy hollywoodi produkció; a Pale Boys meg olyan, mint egy olyan külföldi film – mondjuk, nektek nem külföldi –, tudod, fekete-fehér és feliratos. Ha valaki megkér, hogy csináljunk valamit együtt, általában csinálunk. Ha te megkérsz, elég valószínű, hogy veled is. Szerencsére általában érdekes emberek kérnek fel; Thom Bandzsa Yorke nyilván nem jön majd oda hozzám, van egy ilyen szűrő.

Ezek az együttműködések változtattak azon, hogy hogyan gondolkodsz a zenéről?

Nem, az elgondolásaim 1972 óta nem változtak egy cseppet sem. Az emberek nem szeretik ezt hallani – de szerintem ha igazán jó és alaposan kidolgozott gondolataid vannak, miért kéne, hogy megváltozzanak?

Például mert új hatások érnek.

Az én gondolataimnak semmi közük nincs a hatásokhoz. Nem azokra épülnek, hanem a történelemre, a valóságra, a tudományra, a részecskefizikára, csupa ilyen dologra, amik nem változnak. Semmilyen gondolat nem fontos, ha nincs benne egy olyan ötszáz-ezer éves perspektíva. Az én gondolataimban legalább ötszáz éves megvan. És ha van egy ilyen ideád, akkor minek változtatnál rajta? Az emberiség sem változott. Pontosan ugyanazok a remények, álmok, félelmek vannak meg bennünk, mint ezer vagy kétezer éve. Ha az emberiség ügyeivel foglalkozol, akkor nem érdekel a változás.

De a zene azért bőven változott ezer év alatt.

Nem, dehogy. Mi a zene? Az emberi kommunikáció egyik alapvető formája; és az emberek ugyanolyanok. Néhány külső forma és divat változik, de ezek nem lényegi dolgok. Az utolsó fontos változás a mikrofon, a hangszóró feltalálása és a gitár elektronikus feerősítése volt. Az, hogy Edison feltalálta a hangrögzítést – ez hozta a legnagyobb változást a zenébe az elmúlt sok száz évben. Minden más azóta, úgynevezett új ötletek és ilyesmik, semmi nem mérhető ehhez.

Sokak szerint az internet nagy változást hozott.

Tudod, ez olyasmi, hogy mindenki szeretné, hogy az ő nemzedéki nagy izéje igazán fontos és jelentős legyen. Nem hallottam semmit, ami nem létezhetett volna az internet nélkül; ellenben nem hallottál semmit, ami a fonográf nélkül létezhetne. A hangrögzítés feltalálása megváltoztatta a tudatunkat, mint ahogy semmi más, évszázadokon keresztül. Minden ebből jön, a blues, a country, az éneklés narratív formái, minden; a fonográf feltalálása után Elvis eljövetele már csak idő kérdése volt.

Először 1988-ban játszott Budapesten a Pere Ubu. Emlékszel abból bármire?

Nem, egyáltalán semmire. Sajnálom. Mindenki azt hiszi, emlékszel majd a városra, ahol ő él, de nekem az is ugyanolyan, mint az összes többi város.

Csak azért gondoltam, mert akkoriban élte a szocialista rendszer a végnapjait.

Tudom, de ez a ti gondotok volt. [Nevet.] Az én gondom az volt, hogy lenyomjam rendesen a turnét. Nem emlékezhetek ilyesmikre. Hotelszobák maradnak meg, és… hotelszobák.