Rónai András – 2007.02.19. – http://quart.hu/cikk.php?id=823

Olykor spekulatív és kultúrfilozófiai magasságokba emelkedő interjúnkban szó esik a nemzeti himnuszok provokatív tartalmáról, a közhelyek használatáról és az underground zenéről, a Laibach-koncerteket látogató neo-nácikról; és megtudhatjuk azt is, hogy a popzene valójában nagyon is konzervatív. Ivan Novakkal a szombati koncert előtt beszélgettünk.

Quart: Amikor először olvastam arról, hogy mi a Volk koncepciója, vagyis hogy nemzeti himnuszok alapján készülnek a számok, az volt az érzésem, hogy ez valami olyasmi, amit már mondjuk a Let It Be és hasonló albumok idejében is megcsinálhatott volna a Laibach. Van valami sajátos aktualitása, ami miatt most készült el?

Ivan Novak: Igen, az ötlet már régóta megvan: tíz éve gondolkodunk ilyesmiről, de korábban nem állt össze egységessé a koncepció, úgyhogy mindig későbbre halasztottuk a lemezt. De nincs különösebb oka, hogy éppen most készült el.

Quart: Néhány szám, például az Anglia, az America szövege meglehetősen provokatívnak tűnik.

Ivan Novak: A Volk elkészítésekor hagytuk, az eredeti himnuszok inspiráljanak, vezessenek minket. Úgyhogy ezek a számok nem provokatívabbak, mint maguk az eredeti himnuszok, amiknek a szövegeit és dallamait használtuk. Az amerikai, és különösképpen az angol nemzeti himnusz nagyon provokatív – pedig volt idő, hogy ez utóbbit a világ egyharmadán, az egész Brit Birodalomban énekelték.

Quart: A nyolcvanas években a Laibach hatalmas botrányokat kavart a hivatalos, állami körökben.

Ivan Novak: Botrányos időket élünk, mindenki botrányokat csinál, annyi van belőlük, hogy mindennapivá lettek. Mostanában botrányosnak lenni teljesen normális.

Quart: Minden lemezükön különféle megközelítésekből közhelyeket használnak, hogy megmutassanak  valamit, ami bennük van, csak nem akarjuk meglátni.

Ivan Novak: Valamit, ami ott van, csak nem látjuk, igen. Minden dalnak megvan a maga saját valósága, tárgya, tartalma. Tipikus eset például a One Vision című Queen-dal, amit eljátszottunk, azonos szöveggel, csak egy másik nyelven, és ettől nagyon más lett. [A Laibach német nyelvű verziója: Geburt einer Nation, az 1987-es Opus Dei lemezen.]

Quart: Azt gondolom, hogy ha valaki közhelyeket használ, akkor mindig fennáll annak a veszélye, hogy amit csinál, szintén közhely lesz. Mert a közhelyek nagyon erősek, hiszen ezért lehettek azzá, amik. Egyetért ezzel?

Ivan Novak: Igen, ez a veszély természetesen mindig fennáll. Nagyon banális időket élünk, a popkultúra uralmának idejét, és ugyanezt a nyelvet kell használnod akkor is, ha valami mást akarsz mondani. És nem biztos, hogy ez mindig sikerülni fog.

Quart: De van egy másik stratégia is, amit az underground művészek használnak, hogy megpróbálják elkerülni a közhelyeket.

Ivan Novak: Igen, és ezért maradnak meg az undergroundban. Soha nem jönnek ki belőle.

Quart: Tehát a Laibach soha nem akart megmaradni az undergroundban?

Ivan Novak: Nem. Az overgroundban akartunk megmaradni.

Quart: De azért nagyon sokan ma is undergroundnak tartják a Laibachot.

Ivan Novak: Igen, az undergroundban is tudunk mozogni. Mindkét világban akarunk létezni egyszerre. Az underground stratégiák csak az underground közösség számára érdekesek.

Quart: Így viszont mindig fenntartják a félreértés esélyét.

Ivan Novak: Ez nem olyan nagy probléma. A félreértés nem feltétlenül jelent rosszat. Mindenkinek megvan a joga arra, hogy a maga értelmezését kialakítsa a valóságról, nincs abszolút igazság. Végső soron minden különböző valóság-értelmezések eredménye. Nem ragaszkodunk megszállottan ahhoz, hogy megértsenek minket. Magunkat sem értjük, miért ragaszkodnánk ahhoz, hogy mások értsenek?

Quart: Van ennek egy politikai vetülete is. Amikor néhány éve a Szigeten játszott a Laibach, mellettem állt egy fiatal srác, akin egy hungarista trikó volt, valami olyan felirattal, hogy “önfeláldozás a hazáért”, és egy olyan képpel, ami elmehetett volna egy régebbi Laibach-borítónak is. Úgy tűnt, hogy mindent, ami elhangzott, egyenes és minden áttétel nélküli náci manifesztumként értelmez. Amit nem értek, hogy hogy tudott megcsinálni, de sikerült neki.

Ivan Novak: Bizonyára nem volt túl értelmes. De nem tudjuk kizárni a félreértéseket. Nem zárjuk be az ajtót senki előtt, mindenkit várunk a koncertjeinkre, senkit nem utasítunk el. A Divided States Of America című filmünkben megszólal néhány úgynevezett nemzeti-szocialista a közönségből, nagyon érdekes, amikor arról beszélnek, ők hogyan értik a Laibachot. Ez a valóság, ők a kultúránk, a társadalmunk részei, itt élnek, ez a hely formálta őket. Nem vagyunk puristák, nem csak intelligens, kedves és szép embereket várunk a koncertjeinkre.

Quart: Volt egy Laibach-lemez 1985-ben, amit néhány éve kiadtak cd-n, Neu Konzervatiw címmel.

Ivan Novak: Ez egy fesztivál elnevezése volt, ahol 1985-ben játszottunk, és valamiért a szervezők azt gondolták, hogy ez egy vicces név. Aztán megjelent egy bootleg, ami valamiért nagyon híres lett, és néhány éve megkeresett minket a Cold Spring kiadó, hogy kiadhatják-e, mondtuk, miért ne.

Quart: Voltak komoly elemzők is, akik az “új konzervatív” vagy “konzervatív avantgárd” elnevezéssel írták le a Laibachot.

Ivan Novak: Nem vagyunk avantgárdok. Retro-avantgárdok vagyunk.

Quart: Ezzel az elnevezéssel egyetértenek?

Ivan Novak: Igen. Úgy értem, attól még, hogy valami konzervatív, nem feltétlenül rossz. Talán Chuchill mondta, hogy ha fiatalon nem vagy liberális, nincs szíved, ha idősebben nem vagy konzervatív, nincs eszed. Nem hinném, hogy úgy általában rossznak nevezhetnénk mindent, ami konzervatív. A popzene nagyon konzervatív, a kultúra úgy általában, a művészi értékek egész rendszere nagyon konzervatív. A Beatles ma nagyon konzervatívnak tűnik, pedig a hatvanas években rengeteget kísérleteztek. A Pink Floyd, a Led Zeppelin ugyanígy. Nem lehet úgy felosztani a dolgokat, hogy ami kísérletező, az anti-konzervatív, és ami konzervatív, az nem lehet kísérletező. Ennél sokkal bonyolultabb az egész. Egy csomó embert ismerek, akik kísérleteznek, kísérleti zenét akarnak csinálni, és állandóan elfelejtik, hogy mindezt már száz évvel ezelőtt létrehozták. A mai elektronikus zene különféle műfajaival ugyanez a helyzet. A fiatal elektronikus zenészek és dj-k gyakran hiszik, hogy valami teljesen újat hoznak létre, pedig nem. Csak annyi a különbség, hogy számítógépeket használnak, amit valami nagyon fejlett dolognak tekintenek, pedig a számítógép egy konzervatív eszköz, mindenki azt használja. És azt a zenét, amit számítógépekkel létrehoznak, korábban más eszközökkel, más hangokkal, de ugyanígy megcsinálták. A hatvanas években elképesztő elektronikus kísérleti zenei mozgalom volt, Stockhausennel és másokkal az élen. De amit ő ma csinál, egy kicsit szánalmas, egy kicsit konzervatív, még mindig ugyanazokat a zajokat akarja létrehozni, helikopterekkel. A Kraftwerk is nagyon konzervatívnak tűnik. Ismerem a tagokat, nagyon konzervatív személyiségek, mégis zenei forradalmat csináltak. A képzőművészetben is számtalan ilyen példa van. Marcel Duchamp, minden idők legavantgárdabb művésze az életben nagyon konzervatív volt, vagy ott van René Magritte, Gilbert and George. Vagy minden idők egyik legnagyobb filmese, Jacques Tati. De említhetném a konzervatív értékeket propagáló japán avantgárd filmeket; vagy Mishima Yukiót. Tito Jugoszláviájában a hivatalos művészet a modernizmus volt, szocialista modernizmus. Mivel szemben állt Sztálinnal, a Szovjetunióval, nem akarta elfogadni a szocialista realizmust állami művészetnek, ezért a modernizmus lett az. Aki nem volt modern, azt konzervatívnak bélyegezték.