Inkei Bence – 2008.09.01. – http://quart.hu/cikk.php?id=2822

Bár a médiát (beleértve bennünket is) csak a siker érdekli, néha érdemes kicsit azokkal is foglalkozni, akik az utca napos oldalára csak rövid időre jutottak át. Összeállítás a Franz Ferdinand, a Bloc Party, az Arctic Monkeys és a többi brit sztárzenekar sikereinek áldozatairól, vagyis azokról, akiknek nem jött össze, pedig nagyon szerették volna.

Azzal senkinek nem mondunk újat, hogy a brit gitárzene sokadik hisztérikus újrafelfedezése kitermelt egy csomó új sztárzenekart, amelyek minden rockfesztiválon szívesen látott vendégek, és a sikeres bemutatkozás után legalább két rossz lemezt kell csinálniuk ahhoz, hogy kijátsszák magukat a közönség kegyeiből. De lehet, hogy még ez is kevés lenne, mert a jelek szerint, akiknek az első lemezzel sikerült megszilárdítani a helyüket az élvonalban, azok nagyjából meg is ragadnak ott, míg a többiek, akikben a multikiadók tévesen az új Franz Ferdinandot vagy Kaiser Chiefst látták, rossz esetben megelégednek a másod-harmadvonallal, jó esetben pedig feladják.

Még a trend fellendülő szakaszában, három évvel ezelőtt készített a Guardian egy szellemes cikket, amely egy fiktív zenekar (The Thrillers) példáján demonstrálta egy túl hamar magasra röpített, majd ejtett együttes útját, a megalakulástól kezdve a hype kialakulásán át (“Kate Moss és Noel Gallagher is feltűnik a közönségben!”) a gyenge kritikákat kapó második lemezig, mely után szükségszerűen lapátra is kerülnek a kiadónál. Azóta a modell valósággá vált, nem kevés jól induló brit zenekar tűnt el a süllyesztőben. Ki emlékszik már az Othersre, a Dead 60s-re vagy az amúgy felejthetetlen nevű Dogs Die In Hot Carsra? Mi még éppen, hogy igen, ezért még egyszer utoljára felemlegetünk tíz tanulságos karriert.

The Ordinary Boys

Történet: A brightoni Hétköznapi Fiúk 2004-ben tűntek fel mint a Jam önjelölt utódai, vagyis a brit working class fiatalok számára próbáltak nemzedéki himnuszokat írni, közepes sikerrel. A második lemez már a Madness és a Specials követőjeként mutatta a zenekart, hasonló eredménnyel, ám ekkor az énekes, Sam Preston elment a hírességeket összezáró Celebrity Big Brother című tévéshow-ba, és az Ordinary Boys másodvonalbeli bandából egy csapásra sztár lett. Hosszú távon azonban ez is kevés volt: még ugyanabban az évben megjelent az együttes harmadik lemeze (a példakép ezúttal a Duran Duran volt), ám a popos hangzás az addigi rajongókat elüldözte, újakat nem szerzett, és idén év elején Preston be is jelentette az Ordinary Boys feloszlását.

A csúcs: 2006 augusztusa, amikor a tizenöt percig országos sztárrá váló Preston feleségül vette Chantelle Houghtont, aki megnyerte a valóságshow-t.

A vég kezdete: 2007 júniusa, amikor a pár bejelentette a válást.

Hagyaték: Három album, stílusgyakorlatnak nem rossz, de pár kislemezen kívül nem sokra fog emlékezni az utókor. Az első lemez single-jei a maguk idejében még frissnek hatottak, a legnagyobb sláger viszont a Harry Pottert is megjárt ska pop buliszám a másodikról: a Boys Will Be Boys.

Dogs Die In Hot Cars

Történet: A Forró Autókban Elpusztuló Kutyák is még a hősidőknek számító 2003-2004-es évadban jelentek meg a színen. Az öttagú skót együttes feszes, izgága popzenéje a Dexy’s Midnight Runners, az XTC vagy a Madness örökségéből nőtt ki, voltak köztük kimondottan fülbemászó számok is, és az első lemez ugyan egyenetlen volt kicsit, de tipikusan reményt keltő debütlemeznek tűnt – az együttes előtt még szép jövő áll, gondolhatták sokan. Nos, ehhez képest a Dogs Die In Hot Cars évekig tökölt a második albumán, végül tavaly bejelentették, hogy kész van, viszont ugyanazzal a lendülettel fel is oszlanak. Aztán idén tavasszal azt mondták, hogy mégsem oszlanak fel és folytatják is a második albumot, sőt, bevonják a közönséget is a lemezkészítésbe. Ezek után mégis hogy legyen okos az ember?

A csúcs: 2004 májusa, amikor is a Godhopping felkerül a brit top 30-ra, a zenekarnak pedig már kész az albuma, melyen a Madness lemezeiről ismert Clive Langer és Alan Winstanley dolgozik producerként.

A vég kezdete: 2007 szeptembere a később visszavont feloszlással.

Hagyaték: Bár a Dogs Die In Hot Cars hivatalosan még él, meglepődnénk, ha a második album a pár száz fanon kívül érdekelne még mást is, négy év nagyon hosszú idő a popzenében. Az első lemezen pedig voltak jó dalok, a Godhopping egyenesen dalszerzői géniuszt sejttet (erről csak nem hivatalos klipet találtunk), értük tényleg kár.

The Dead 60s

Történet: Liverpool mindig is híres volt a hatvanas évek zenei örökségét továbbcipelő zenekarairól, ezért is volt jelzésértéke annak, hogy egy Mersey-parti zenekar a hatvanas évek haláláról nevezte el magát. A négytagú Dead 60s Pinhole néven alakult még az ezredforduló után, de sikereket csak az átkeresztelés után ért el, és 2004-ben már egész sokat cikkeztek a zenekarról. A Dead 60sre leginkább a ska, a reggae és a punk voltak hatással, meg természetesen a Specials és a Clash, és köszönhetően a dalok dubos, filmszerű atmoszférájának, az együttes címnélküli első albuma sokkal inkább adott okot a bizakodásra, mint mondjuk az Ordinary Boys ska-próbálkozásai. A többnyire jól fogadott első album után viszont jött a megtorpanás: a folytatást New Yorkban vették föl, és jellemzően még a Wikipedia is úgy tudja, hogy Angliában nem jelent meg, pedig más források szerint mégis. De ezt a tagok már nem várták meg, hanem tavaly karácsonykor szép csendben feloszlottak.

A csúcs: 2005 szeptembere, a Riot Radio című kislemez megjelenése ürügyén az NME meghirdeti a “ska revivalt”.

A vég kezdete: 2007 nyarán jelent meg az új album első single-jének szánt Stand Up. Itt már lehull az álarc: se ska, se reggae, se punk, se funk, csak a legsuttyóbb, faszlengető prolirock. Nem csoda, hogy a lemezt már senki sem hallgatta meg.

Hagyaték: A Riot Radio kellemes, skába oltott punkfunk táncsláger, egy évtized múlva biztosan feltűnik majd a jobbféle “Do You Remember The Noughties?” jellegű nosztalgia-válogatásokon.

The Others

Történet: A korszak talán leginkább emblematikus brit zenekara az Others, amely bejárta a klasszikus utat a hisztérikus hype-tól a teljes érdektelenségig. Az Others frontembere, Dominic Masters jó haverja volt Pete Doherty-nek, és akkor a Libertines oldalvizén az ő zenekarát is felkapta a média. Állítólag az Others találta ki az úgynevezett “gerilla-koncerteket”, amit aztán mások is átvettek, a demagóg balos Masters pedig megadta a mobilszámát minden rajongójának – de ettől még a zene középszerű britpunk volt, egy rettentően irritáló énekessel súlyosbítva. Annyira talán nem is volt szörnyű az Others, mint a híre (hiszen rövid idő alatt meggyűlölte fél Anglia), egyszerűen náluk ért oda a történet, hogy oké, most már nemcsak Coldplay és Travis van a briteknél, de azért ne ájuljunk már el valakitől, csak mert koppintja a Libertinest. Masters tenyérbe mászó személyisége rátett egy lapáttal minderre, így aztán a 2005 januárjában megjelenő nagylemezt a vártnál jóval kevesebben vették meg, minek következtében a kiadó kirúgta a zenekart. Pár hónappal később pedig az addig hűséges NME is kihátrált az Others mögül, amelynek a 2006-os második lemeze a világon nem érdekelt senkit, sőt, azt se nagyon lehetett tudni, hogy egyáltalán megjelent. És ugyan készül a harmadik album is, előbb lesz angol bajnok a Stoke City, minthogy az Others újra visszakerüljön a listákra.

A csúcs: Amikor Masters először szívott cracket Pete Dohertyvel.

A vég kezdete: A Whatever Happened To Dominic Masters? című cikk, amely 2006 őszén jelent meg az NME-ben. Tipikus húzás: előbb elképesztő túlzásokba esve próbálnak felfuttatni egy középszerűnél is gyengébb zenekart, majd hirtelen ellene fordulnak.

Hagyaték: Az Otherst az minősíti talán a legjobban, hogy három év távlatából egyetlen sor vagy refrén sem maradt meg az agyamban, de tényleg. Ha muszáj választani egy számot, akkor legyen a Stan Bowles, annak legalább a témája kúl.

The Departure

Történet: Négy fiatalember 2004 januárjában úgy gondolta, hogy egy olyan unalmas kisvárosból, mint Northampton, csak úgy törhetnek ki, ha zenekart alapítanak. Négy hónappal és három koncerttel (!) később már volt lemezszerződésük, augusztusban pedig már meg is jelent az első kislemezük, és meg sem állt a top 30-ig. A zenéjük divatos: posztpunk és new wave, Interpol és Killers, mind zeneileg, mind külsőleg, az énekes idegesítőbb Brian Molkónál is – és miután hamar kiderült, hogy ennél többet nem tudnak felmutatni, keveseket lepett meg, hogy a Departure első nagylemezéért nem álltak sorban a rajongók a boltokban. Innentől már szokásos koreográfia: a kiadónak elfogy a türelme, a zenekart szép lassan elfelejtik, és mire megjelenne a második lemez, inkább feloszlik. Állítólag új néven folytatják majd tovább a zenélést, akkor talán kiderül, hogy volt-e ebben az együttesben bármi is azon kívül, hogy jó időben voltak jó helyen.

A csúcs: Amikor a Be My Enemy bekerül a FIFA 06-ba.

A vég kezdete: Amikor a Be My Enemy még a top 40-be sem fér be.

Hagyaték: Szegény Departure-től még “az angol Interpol” címet is elorozta az Editors, más érdekes pedig nem jut eszembe.

Boy Kill Boy

Történet: Amikor 2005 végén már kezdett telítődni a brit gitárszíntér, és az ember azt gondolta volna, hogy kész, ennyi volt, többen már nem férnek fel a szekérre, megjelent az Arctic Monkeys, hogy a legnagyobb addigi sikersztorit produkálja. A kiadók pedig ezen felbuzdulva továbbra is kapkodtak a gitárzenekarok után, de most már a fiatalabb korosztályt megcélozva. A rettenetesen béna nevű Boy Kill Boyt speciel a Killers angol tiniknek szóló (már-már emós) változatának lehetett eladni, és kiadója meg is próbálta ezt, elkövetve közben a megszokott hibát: kisajtolt a zenekarból egy lemezt, amikor még alig voltak épkézláb dalai, és ez természetesen nem csinált szupersztárt a Boy Kill Boyból, bár nem is volt teljes csőd. Mégis, ahhoz már kevés volt, hogy az együttes második lemezéig fenntartsa az érdeklődést, és amikor idén márciusban megjelent a Boy Kill Boy új albuma, hiába volt érettebb/kiforrottabb/satöbbi az elődjénél, nem maradt a keményvonalas rajongókon kívül senki, aki erre legalább a fejét felkapta volna. A forgatókönyv szerint most majd az jön, hogy új kiadót keresnek maguknak, és jó esetben csak a harmadik lemez után oszlanak fel.

A csúcs: Amikor 2006 májusában másodszor is megjelenik az együttes egyetlen igazi slágere, a Suzie.

A vég kezdete: “Megpróbálunk az őszinteségre törekedni. Az emberek nem hülyék” – nyilatkozta a második album megjelenése kapcsán a frontember, Chris Peck.

Hagyaték: Van egy-két kislemezdal, ami a gimnazista melodrámától megfosztva nem is lenne rossz. Ha a zeneipar nem úgy működne, ahogy, akár bízhatnánk is benne, hogy egyszer benő a Boy Kill Boy feje lágya.

Test Icicles

Történet: A nagyon fiatal és nagyon rövid ideig működő Test Icicles története némiképpen eltér a többiekétől abból a szempontból, hogy a zenekar akkor oszlott fel, amikor még javában a sikeres fázisban volt. A trió az egyik első igazi MySpace-zenekar volt abban az értelemben, hogy az akkor kiépülő közösségi szájt tizenéves közönsége 2005 környékén ott fedezte már fel magának az együttest, melyet állítólag a Domino anélkül szerződtetett le, hogy egy hangot is hallott volna tőle, mondván, hogy biztos olyasmi zenéről van szó, mint a kiadó igazi sikersztorija, a Franz Ferdinand volt. Ők valószínűleg kicsit csodálkoztak, amikor meghallották a Test Icicles hardcore-ból és dancepunkból összetákolt, meglehetősen kaotikus zenéjét, viszont a rajongótábor szépen nőtt, és 2005 októberében meg is jelent az első lemez. A kislemezek kezdtek felfelé kúszni a brit listán, és minden arra utalt, hogy egy szépreményű zenekarról van szó – és akkor egyszer csak bejelentették, hogy a Test Icicles feloszlik. Azóta sem derült ki, pontosan mi is volt az ok, de a fekete Devonte Hynes azt nyilatkozta, hogy igazából nem is szerették ezt a zenét, és az ő további karrierje az, amiről lehet is hallani: Lightspeed Champion néven fut újabban, és nem is sikertelen.

A csúcs: 2006 januárja – sold-out koncertek, rajongó tinédzserek mindenütt.

A vég kezdete: 2006 februárja – fáradtságra hivatkozva lemondott koncertek jelzik, hogy valami nincs rendben.

Hagyaték: Érdekes, hogy manapság akár úgy is tűnhet, hogy a Test Icicles megelőzte a korát, és valamilyen formában előfutára volt a nu rave-nek csúfolt, egy-két évvel később csúcsra járatott mozgalomnak. Köszönhető ez egyrészt annak is, hogy a lemez producere James Ford (Simian Mobile Disco) volt, és így az eredmény egy sokszor irritáló, zajos, már-már metálosan kemény, mégis táncolható zenei elegy. Így utólag a Circle Square Triangle sem olyan vészes, pedig akkor nem tudtam elviselni.

Nine Black Alps

Történet: A manchesteri kvartett 2004 végén kezdett ismertté válni a város határain túl, és a következő évben hamar jött a lemezszerződés és az album is. A Nine Black Alpsszal kapcsolatban az volt a legfontosabb megkülönböztető jel a kortársakkal szemben, hogy a zenekar egyértelműen a Nirvana és a grunge szigetországi követőjeként pozícionálta magát, de leginkább úgy hangzott, mint a hasonló irányból érkező ausztrál Vines. A bemutatkozó album 2005 nyarán jelent meg, ám hiába küzdötte be magát három szám is róla a top 40-be, maga a lemez nem bizonyult elég kelendőnek. Ezt követően az Oasis-szel nevet szerző producer, David Sardy irányítása mellett tett kísérletet a zenekar egy mainstream rocklemez elkészítésére, de a 2007 őszén megjelenő Love/Hate csak többnyire lesajnáló kritikákat kapott, figyelmet nemigen. A Nine Black Alps még létezik, koncertezik, sőt, készül a harmadik lemezére is, de biztosak lehetünk benne, hogy az Island Records túl sokat nem fog habozni az útilapuval, ha ez az album sem fordítja meg a zenekar sorsát.

A csúcs: 2005 nyarán a Nine Black Alps minden fontosabb fesztiválon fellépett, előtte a Kaiser Chiefs-szel, utána pedig a Weezerrel turnézott.

A vég kezdete: 2006 októbere, amikor felszálltak a Los Angelesbe tartó repülőre, hogy nekivágjanak a második lemez elkészítésének.

Hagyaték: Az első lemezen voltak jól sikerült rockdalok, még ha túl egyéninek nem is neveznénk őket. A nyerő talán a Not Everyone volt, még ha a videója nem is teszi a tagokat túl szimpatikussá, főleg Sam Forrest énekes Cobain-interpretációja vicces.

The 22-20s

Történet: Ahogy a Nine Black Alps is olyan zenét csinált, amely némiképp elütött a kortárs angol együttesekétől, ugyanúgy a 22-20s is szűkebbre vette a fókuszt: hangzását leginkább klasszikus blues alapú rockzeneként lehet meghatározni. Az együttes 2003-ban alakult, és egyrészt valamiféle válasz volt a bluest kiindulópontnak tekintő amerikai rockzenekarokra (White Stripes, Black Rebel Motorcycle Club), másrészt a brit bluesrock komoly hagyományaira is alapozhatott. Sokat segített a zenekaron, hogy beült a billentyűk mögé az a Charly Coombes, akinek két bátyja is a Supergrassban játszik. Ennek is köszönhető, hogy 2004-ben a 22-20s a Supergrass előzenekaraként turnézott Nagy-Britanniában, és gyors egymásutánban három 22-20s-kislemez is felkerült a listákra, sőt, a nagylemeznek is megvolt a maga tábora, utána pedig jött még egy turné az Oasis előzenekaraként – majd a csend. Ez utóbbit Martin Trimble énekes törte meg 2006 januárjában, amikor közleményt helyezett el az együttes honlapján, melyből kiderült, hogy kiborult, amiért már másfél éve folyamatosan turnéznak, és neki nincs ideje sem új dalokat írni, főleg olyanokat nem, amilyeneket szeretne. Hogy utána mi történt, azt nem tudjuk, de gyaníthatóan semmi jó, hiszen most szeptemberben újjáalakul a 22-20s. (Van magyar vonatkozása is a zenekarnak: a dobos, James Irving egy időben a Londonba települt magyar Puzzle-ban is dobolt.)

A csúcs: 2005 májusa, amikor a Vauxhall Astra tévéreklámnak köszönhetően többen hallják a Devil In Me című 22-20s-számot, mint addig valaha.

A vég kezdete: Azok a bizonyos elmaradt koncertek 2005 nyarán…

Hagyaték: A helyzet az, hogy a 22-20s leginkább az ausztrálok egyslágeres sztárzenekarára, a Jetre emlékeztet, és emiatt már eleve nem olyan égető a hiánya. A 22-20s tisztességes, harmadvonalbeli brit bluesrock-zenekar, ennél sokkal több nem is nagyon volt bennük.

Larrikin Love

Történet: A Larrikin Love a legújabb generációt képviseli – a Libertines hatására alakult zenekarokét, melyek az Arctic Monkeys árnyékában próbáltak elevickélni, jelen esetben inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az együttes a Libertines-féle popos britpunkot egy kis country, ír folk és skiffle beütésével próbálta egyénibbé tenni, de a 2006 őszén megjelent bemutatkozó lemez amellett, hogy külön genre-t is kapott a sajtótól (Temze-beat), nem tudott komoly visszhangot kiváltani. Amúgy a többi a szokásos: három mérsékelten sikeres kislemez, meg egy a top 40-be épphogy befurakodó album, és utána a hosszadalmas turnézás, melyet megunva Edward Larrikin frontember tavaly tavasszal feloszlatta a zenekart. Larrikin – aki Doherty “modern Villon” figuráját Oscar Wilde és Rimbaud mintájára az álmodozó dandyvel keresztezte – Pan I Am néven zenél tovább, és a Wikipedia szerint éppen amiatt panaszkodik (mi mást csinálna?), hogy nem bír már tovább Angliában élni, és legszívesebben kivándorolna (na hová?) Franciaországba.

A csúcs: 2006 tele, amikor alig pár hónappal a megalakulása után a zenekart szerződteti a Warner.

A vég kezdete: 2007 májusa, amikor nemcsak hogy feloszlott a zenekar, de a már lekötött koncertjeit sem volt hajlandó lejátszani, noha állításuk szerint “baráti” volt a válás.

Hagyaték: A hasonszőrű, londoni “Temze-beat”-zenekarok közül mind a Holloways, mind a Mystery Jets túlélte a Larrikin Love-ot; hogy fog-e egyáltalán emlékezni rá az utókor, azt csak Edward Larrikin jövőbeli pályafutása dönti el. Majd talán Franciaországban…