Inkei Bence – 2007.11.10. – http://quart.hu/cikk.php?id=1889

Igen, tudom, ez a lemez lassan fél éve jött ki, de mostanáig nem volt hozzá kedvem, hogy a magamévá tegyem, mint ahogy a jelek szerint itt másnak sem. Mérget vehetünk rá, hogy a Boxer ott lesz az élcsoportban minden jelentősebb popzenei médium év végi szavazásán. Hogy megérdemelt-e ez a nagy felhajtás, az már egy másik kérdés.

A National ohiói eredetű, de New Yorkban alakult zenekar, és kicsit countrys beütésű, szomorkás kamarapopjával apránként lett egyre népszerűbb indie körökben. A nagyvilág (beleértve jómagamat is) először a két évvel ezelőtti, Alligator című lemezen találkozhatott az együttessel, az album komoly kritikai sikert aratott. Velem már nehezebb dolguk volt a fiúknak: ugyan kellemesnek találtam, de igazán sosem voltam képes szeretni azt a lemezt – egy szám kivételével. Ez volt a csodaszép Karen, amely kiemelkedően tökéletes darab, és amikor olvastam az elragadtatott írásokat a Boxerről, akkor sok új Karen jelent meg lelki szemeim előtt.

Ehhez képest nyoma sincs annak a keserédes, dülöngélős hangulatnak a Boxeren. At album elhagyja a maradék alt.country-hatást is, és immár végképp a vigasztalan nagyvárosi búbánat zenekarává teszi a Nationalt. A legfontosabb új elem egyértelműen az, hogy az együttes végleg behódol New Yorknak, de ezt egy kis manchesteri kitérővel teszi, hiszen a Joy Division örökségét stílusosan melankolikus és táncolható popzenévé alakító Interpol köszön vissza mindjárt több dalban is (a legfeltűnőbb a hatás a kislemezdal Mistaken For Strangersben).

Bár a Nationalt két testvérpár is erősíti (a Dessner és a Devendorf fivérek személyében), a főszereplő mégiscsak az “egyke” énekes, Matt Berninger, aki illúziók nélküli baritonján énekli vagy éppen motyogja végig a számokat, és állítólag a szövegei miatt is szeretni kell – kár, hogy ezekből alig érteni valamit, a hangja ugyanis sokszor beleveszik a dúsan hangszerelt zenébe. A Boxer elég sok mindenre emlékeztet egyébként, a fentieken túl beugorhat Leonard Cohen ugyanúgy, mint az Arcade Fire monumentális érzelemzuhataga, számomra azonban a Tindersticks és a Lambchop a két legegyértelműbb hasonlat. És a helyzet az, hogy sajnos a Boxeren túl sok olyat nem hallok, ami ehhez a két zenekarhoz képest komoly pluszt jelentene.

Oké, mindenhol ki szokás emelni, hogy a dobos Bryan Devendorf tényleg a hátán viszi az egész lemezt, és kifejezetten az előtérben van, pedig az ilyen jellegű zenekarokban inkább a háttérben kellene seprűznie, szóval ez mindenképpen unikum, mint ahogy a nem-hivatalos tag Padma Newsome által beszúrt nagyzenekari betétek is ütősek. A National elsőrangúan sajátította el ezt a formanyelvet, amely ahhoz kell, hogy a mélyhangú, morózus frontember megoszthassa a világgal a szívfájdalmát, gazdagon hangszerelt, sötét tónusú zene közepette, de sok újat nem tesz hozzá a recepthez.

Pedig jól indul minden: az ötödik Green Glovesig valamennyi szám emlékezetes, és néhány hallgatás után meg is veti a lábát a hallgató szívében, ám aztán mintha túlságosan is a formakényszer diadalmaskodna az ötletek fölött, és csak a lemez végén hallhatunk ismét olyat (mindenekelőtt a záró Gospelt), ami dalként is kifogástalan, nemcsak stílusgyakorlatként.

Talán az okozhatja mindezt, hogy a National alapból mégiscsak egy gitárzenekar, és varázsolhat Newsome bármit a hangszereléssel, ezek a dalok többnyire érezhetően hagyományos rockegyüttes számára íródtak, viszont olyannak meg nem elég erősek. Nincs meg az összhang, a hangszerek nem olyan szervesen épülnek a zenébe, mint mondjuk a vonósok a Tindersticks esetében.

A másik tényező maga Berninger, aki ugyan jól hozza a figurát, mégis sokszor pozőrnek tűnik. Nem az a karakteres mizantróp, amilyen Kurt Wagner (Lambchop), de nem is az az ódivatú romantikus, mint Stuart Staples (Tindersticks), hanem valahol a kettő között félúton, ugyanakkor nem is tud olyan reménytelenül szomorúnak hatni, mint mondjuk Mark Eitzel (American Music Club), pedig néha nagyon szeretne. Mindezek ellenére: amikor Berninger néha elkapja a fonalat, akkor tud egyszerre a szívre és a fülre is hatni, viszont hadd kanyarodjunk vissza megint a Karenhez, amely egyből tartalmaz olyan direkt és hatásos sorokat (“Karen, put me in a chair, fuck me and make me a drink/I’ve lost direction, and I’m past my peak”), amilyeneket az egész Boxeren nem hallottam, hiszen amikor véletlenül értettem a szöveget, ott is előbújt Berningerből a homlokráncolós költő.

Ne húzzuk tovább az időt: ne higgyünk annak, aki szerint ez az év legjobb lemeze, de ettől még egy próbát bárkinek megér. Azt se felejtsük el, hogy nálunk a National még akár egy viszonylag komoly tábort is kialakíthatna, hiszen a Nick Cave-rajongó negyvenes, feketében járó értelmiségi ugyanúgy ráharaphat, mint az indie felől közelítő húszéves diák, akinek nem elég, hogy rohadt a világ és szemetek az emberek, de még apu sem hajlandó pénzt adni új kabátra. A Boxer elég széles réteget szólít meg tehát, és a jelek szerint szép sikerrel (a decemberi bécsi koncertre állítólag már nem lehet jegyet kapni), aminek én örülök, csak ettől még ebben a “kihalt utcákon szemerkél az eső és felhajtom a kabátgalléromat és így legalább nem látja senki hogy mennyire el vagyok keseredve” műfajban vannak és lesznek is jobb lemezek – lehet, hogy egyszer majd a National valamelyik jövőbeni alkotása is közéjük tartozik majd.