Bede Márton – 2008.09.22. – http://quart.hu/cikk.php?id=2886

A 66 éves Brian Wilsontól már senki nem várja, hogy zseniális legyen, rajongói leginkább attól féltették új lemeze kapcsán az idős mestert, hogy esetleg hülyét csinál magából. Hát nem csinált. Kalifornia, T-Bird, szörfdeszka, anakronizmus, és ez jó nekünk.

A minden nagy művész előtt álló örök kérdés, melyről már itt a Quarton is többször volt szó, tehát hogy a tökély elérése után tovább kell-e keresgélni, vagy csak ismételgetni a mesterművet, Brian Wilson esetében tulajdonképpen fel sem tehető. Odáig rendben van, hogy Wilson a hatvanas évek közepére elérte azt a szintet, amelynél magasabbra a popzenében senki nem jutott, és még a rekord beállítására is csak nagyon kevesen voltak képesek. Ezek után viszont a mester nem foglalkozott a hogyan tovább kérdésével, hiszen szabályosan megbolondult. A történet azonban itt nem ért véget, Brian Wilson munkássága pedig igazi művészettörténeti kuriózum lett.

Képzeljük el, hogy miután Vincent Van Gogh levágja a fülét, életfogytiglanig diliházba zárják, ahol nincs alkalma le is puffantani magát. Negyven évvel később azonban a beteg állapota hirtelen javulni kezd, ezért orvosai úgy döntenek, hogy mivel már nem ön- és közveszélyes, szabadon lehet engedni, sőt, ecsetet is vehet a kezébe. Szabadulása után pedig, amikor már túl vagyunk Picassón és Matisse-on, Van Gogh tovább festi mániákus virágait. Vagy, hogy egy hozzánk közelebb álló példát vegyünk, tegyük fel, hogy Petőfi Sándor nem esik el Segesvárnál, hanem professzor Kiszely elméletének megfelelően orosz hadifogságba esik, és a következő évtizedeket Szibériában kénytelen tölteni, ahonnét csodával határos módon, egy fogolycserének köszönhetően kiszabadul. Az idősödő költő pedig nem vonul vissza pihenni, hanem Baudelaire és Rimbaud után is tovább írja gyújtó hangú, romantikus-nacionalista verseit a Habsburgok kurva anyjáról. Hát elég röhejes lett volna, mi?

Ezzel szemben az a helyzet, hogy a That Lucky Old Sun példája azt bizonyítja, nem, nem lett volna röhejes. Furcsának borzasztóan furcsa, hiszen a negyven év tetszhalottság után visszatérő Brian Wilson első teljesen új (nem számolom ide a befejezett SMiLE előtt megjelent furcsaságokat) művének végighallgatása is egészen bizarr élmény, de hogy az igazán nagy zsenik legfeljebb anakronisztikusak, ám soha nem nevetségesek, az most már biztos. Ezen a lemezen egyetlen hang sincs, amelyre a popzene 1965 utáni története hatással lett volna, csak hát ugye éppen az itt a lényeg, hogy 1965 előtt ilyet csak Wilson tudott, meg talán örök vetély- és játszótársai, Lennon és McCartney.

Annak ellenére, hogy Wilson két mesterműve, a széles körben minden idők legjobb lemezének tartott Pet Sounds, és a kevéssel gyengébb, a megőrülésből kifolyólag csak 40 év késéssel befejezett SMiLE után született, a That Lucky Old Sun még korábbra nyúl vissza. Hiányoznak innét a SMiLE furcsa zajai és a Pet Sounds szakítása a klasszikus popdallal. Ide bizony a lehető legklasszikusabb popdalok kerültek, egy olyan korszakból, amikor nem voltak még hippik és LSD sem, csak szőke fiúk és lányok Kaliforniából, szörfdeszkával a hónuk alatt és a T-Bird hátsó ülésén, és persze Fun, Fun és Fun. Csupa olyan dolog tehát, amelyekből az életrajzi adatok alapján az apja által rabszolgasorban tartott, a szörfözéstől pedig irtózó Wilsonnak soha nem jutott.

Amióta csak a SMiLE-lal megpróbálta megkomponálni a “jóistenhez írt tinédzser szimfóniát”, Wilson nem elégszik meg azzal, hogy lemezei egyszerű dalgyűjtemények legyenek, hanem csakis kerek egészet hajlandó kiadni a kezei közül. A That Lucky Old Sun eredetileg egy, a negyvenes évek végén írt amerikai dal címe, és e köré épített most Wilson, és a már a SMiLE-on is közreműködő szövegíró, Van Dyke Parks egy komplett, összefüggő nagylemezt. Melynek központi témája – micsoda meglepetés – Kalifornia, a Föld azon különös szeglete, ahol az ifjúsági kultúra mint olyan, megszületett, és amely a mai napig egyet jelent a nappal, a tengerrel, és a velük járó felhőtlen boldogsággal és melankóliával.

Ezek a túlcsorduló érzelmek mára Wilson védjegyévé váltak, és ezen borzasztó erők kordában tartása és mindig a jóízlésen belülre idomítása az a tudás, amiért olyan kaliberű alkotónak szokás őt tartani, amilyenből minden művészeti ágba legfeljebb két tucatnyi jut, és akiknek a munkássága jelenti a műfaj lényegét. Ugyanakkor azt is muszáj megjegyezni, hogy bár Brian Wilson nyilván eredetileg is zseni volt, ám zenéjére alapvető befolyással volt az LSD, ami egyfelől elképesztő energiát és ötleteket szabadított fel benne, másrészt meg persze tönkre is tette. Pszichedéliából erre a lemezre is bőven jutott, hiába nem nyalogat már sok éve bélyegeket Wilson. Az album legjobban sikerült dala, az Oxygen To The Brain egészen félelmetesen elborult, ráadásul úgy, hogy a felszínen mintha minden stimmelne, kedves, fülbemászó és vidám egy szám. Az a végig alatta futó hangulati ív, amely folyamatosan azt a pillanatot kapja el, amikor a rajzfilmben a mangakislány tágra nyílt, csészealjnyi szemeiben összegyűlik a könny, ám éppen nem csordul ki, na az viszont nagyon nem stimmel.

Mint ahogy nem stimmel az egész lemez sem, hiszen ugye anakronizmus, emellett pedig szinte minden számában ott van az a csodaszép törés, amely Wilson egész karrierjének szimbólumává vált. A fiatalon elesett hős és az öreg bölcs közötti különös szürke zóna ez, amely egy cseppet sem gyengébb szerep a másik kettőnél, csak szokatlansága miatt nagyon furcsa elfogadni. Viszont ez is tud produkálni elsőrangú lemezeket.

Két probléma van csak a That Lucky Old Sunnal. Az egyik tulajdonképpen annyira nem is nagy gond, hiszen lehet amiatt morgolódni, hogy egy Good Vibrations-kaliberű remekmű nem jutott erre a lemezre, csak elég nevetséges. Olyan kaliberű remekmű a világtörténelemben egyetlen lemezre sem jutott. A másik viszont már komolyabb baj lehet, csak ez inkább félelem, mint bizonyosság. Szóval hogy minden jel szerint Brian Wilson ma már annyira rossz állapotban van, hogy nagyon nehéz eldönteni, ez vajon tényleg az ő lemeze-e, vagy a körülötte szorgoskodó alázatos segédek munkája, rajta Wilson pecsétjével. Amitől a mű nem lenne rosszabb, viszont Wilson története sokkal szomorúbban festene. Higyjük inkább, hogy nincs így, és ez tényleg egy végső soron szerencsés, öreg ember.