Puskár Krisztián – 2007.08.08. – http://quart.hu/cikk.php?id=1520

Szerda délután négytől a Nagyszínpad előtti tér szép lassan feltöltődött kibergothokkal, lakótelepi indusztriál-punkokkal és olyanokkal, akik valamely más okból érdeklődnek a Nitzer Ebbet és az ipari elektronika iránt. A punk és a hiphop zsigeri agressziója keveredik a Kraftwerk sterilitásával és a DAF izmos minimalizmusával a Nitzer Ebb-ben. Aki szereti, az élvezi. Nagyon élvezi, és kész.

Az előzetes elvárások ellenére – azaz hogy a koncertet az este 9 órai Wan2-ról áttették a Nagyszínpadra délutáni nyitózenekarnak – a minimalista testelektronikát a nyolcvanas években az első között döngölő Nitzer Ebb szinte a maximumot kihozta a szerda délutánból, és ötcsillagos izomszerenádot adott a rajongóknak. Persze az egész ötször ekkorát ütött volna esti klubkoncertként, de ez már elméleti kérdés.

Az ős-EBM-et játszó Nitzer Ebbnek nem jelent meg új lemeze az elmúlt bő évtizedben (illetve tavaly egy válogatás és egy remix-album), így Douglas McCarthy-ék a biztosra mentek tavaly, amikor újra összeálltak és turnézni kezdtek: új anyag híján slágereket játszottak, ráadásul kiegészültek az igen dekoratív Courtney Kleinnal a szintis-ütőszekcióban, továbbá a 21. század ízlésvilágának is megfelelő darkmilitarista szerelést húztak. Jobbak voltak, mint valaha. Még ha kevésbé valósak is. Az egész természetesen a Nitzer Ebb-kultuszról, a rajongókról szólt. Ezt a műsort hozták el a Szigetre is, egyéves (vagy ha úgy vesszük, hát igen: húszéves) késéssel.

A bulit nyitó Getting Closert még együtt üvöltötte a két alapító tag, McCarthy és Bon Harris, majd utóbbi – akinek jellegzetes izommozgása az évek folyamán láthatóan elfaterosodott – visszahátrált a kettes számú kamudobszerkóhoz és onnan folytatta a nyolcvanas évek betontelepek borotvált fejű elektropunkjainak himnuszát, a Let Your Body Learnt. Harris ott is maradt a koncert végéig, élő szereplése színtiszta színpadi kamu volt, ráadásul izzadt is, mint egy ló. Kifejezetten jólesett neki, amikor a klasszikus Control (I’m Here) közepén többször beordíthatta, hogy “Get this!”. Beleadott anyait-apait, nem volt más dolga. Az élő Nitzer Ebb túlnyomórészt a bicskanyitogatóan erőteljes orgánummal rendelkező, fel-alá ugráló Douglas McCarthyról szól, aki kifogástalanul kiabálta végig a koncertet, a Godhead közben menetelt, majd később benyúlt a gatyájába. Kevés ilyen intenzív hangja és figurája van az indusztriál szubkultúrának, az biztos. McCarthy végig zsarunapszemüveget, térdig érő csizmát és féloldalas nadrágtartót viselt, a koncert felénél pedig félmeztelenre vetkőzött. Ami Courtney Kleint illeti, ő tetszetősen menetelt és felügyelt (talpig feketében és szőkén) az ütősszekcióban. Az egyik számot el is rontották (azt hiszem épp a Controlt), de elég szimpatikusan, mosolyogva oldották meg az ügyet. A Murderous pedig iszonyú jó volt, igazi EBM-bomba. Ráadásul a tavalyi turnén nem is nagyon játszották.

A főként közepes tempójú bulira összegyűlt, vegyes összetételű rajongótábor nagyszínpados viszonylatban nem volt óriási tömeg, de egy jó közepes port azért kavartak az első sorokban és serényen üvöltözték a refréneket is. Az eleinte bizonytalan hangosítás folyamatosan csiszolódott, és bár tökéletes nem lett, a koncert második fele már rendben volt. Az egész nem tartott tovább egy óránál, a Nitzer Ebb lement, majd visszajött és eljátszotta egyik legnagyobb slágerét, a Depeche Mode-os producer, Alan Wilder keze nyomát igencsak magán viselő Give to You-t.

Az electronic body music minimalista műfaj, nincs benne fúvósszekciót vagy cimbalomszóló: három embernek valójában nincs sok tennivalója a színpadon, de kit érdekel. A Nitzer Ebb pont erről szól, a punk és hiphop zsigeri agressziója keveredik benne a Kraftwerk sterilitásával és a DAF izmos minimalizmusával. Aki szereti, az élvezi, és kész. Nagyon élvezi. A kamudobolást és kirakatpózolást pedig – ha mindenképpen meg akarjuk magyarázni – felfoghatjuk fricskának is. Annak, akit mindez zavar.