Öcsike – 2007.06.11. – http://quart.hu/cikk.php?id=1298

1969 óta van jelen a művészeti életben (első bemutatott műve egy autódudákra írt szimfónia volt), 1982 óta – akkor jelent meg az O Superman kislemezen – a popkultúrában. Pár napja volt hatvan éves az amerikai multimédia-úttörő és dalköltő, aki új, Homeland című műsorát adja elő hétfőn és kedden a MűPában. A régi és mai New Yorkról, a magánélet megszűnéséről, a reklámiparba özönlő művészek hatásáról és persze a Homelandről beszélgettünk vele.

Quart: A műsornak az a címe: Homeland. Mire vonatkozik, miféle szülőföldről van szó?

Laurie Anderson: Tizennyolc dal, ami pont ezt próbálja leírni egy nagyon, mondjuk így, elvont módon. Nem specifikusan az Egyesült Államokról van benne szó, sokkal inkább egy technológiai kultúráról, amiben mindenki a kütyükön lóg, az emberek körül egy csomó minden történik, de ők egyre kevesbé vannak ennek tudatában. A technológiára koncentrálnak vagy arra, hogy minél több dolgot szerezzenek meg maguknak.

Quart: Nekem úgy tűnt, hogy a technológia, az új technológia mindig is fontos része volt a munkáidnak, az előbbi alapján viszont mintha nem lennél oda érte…

Laurie Anderson: Olyan vagyok mint bárki más, szeretem is, gyűlölöm is. De az egész már nem érdekel annyira. Persze, valamivel gyorsabb ma, mint tegnap volt. És akkor mi van? Mostanra már elég jól működik, a villanylámpáról sem beszélünk már, pedig valaha csoda volt, hogy kattintasz egyet és ott a fény. Szóval mostanra ez is az élet része. Amivel baj van, az az, ahogy mindenki annyira vágyik rá, kell egy új iPod, kell egy plazmatévé. Ez a mánia, ahogy vágyunk az új cuccokra, lenyűgöz. De ennél is érdekesebbnek tartom azt, ahogyan az emberekre hat. Láttam egy interjút egy tizenöt éves lánnyal, aki kifejtette, hogy neki nincs szüksége magánéletre: “a ti generációtoknak kell, az enyémnek nem, az életem fent van a neten, a bankszámlám, a kapcsolataim, a naplóm, a szexuális életem, mindenki láthatja”. A többi az csak kacat, cucc, áramkör, de ez valami tényleg más, itt az alapvető gondolkodás változott meg. Ez sokk volt nekem. Az én generációm vágyik a magánéletre, kimegyünk a telekre, ne hívj hétvégén, ilyenek. De ez a generáció azt mondja, hívj bármikor, mindig a rendelkezésedre állok. Warhol világa életre kelt, mániákusan kergetjük a hírnevet, a pornográfiát, az erőszakot és a halált – és a technológia nagyon könnyűvé teszi, hogy elérjük.

Quart: Mennyit változott New York az évtizedek alatt, mióta odaköltöztél?

Laurie Anderson: Disney-világ az mostanság, tiszta, új parkok vannak, nagyon gyönyörű. De hogyan? Hol vannak a hajléktalanok, köddé váltak? Olyan ez, mint az a kert, amit egy barátom épített fel Svájcban, az egész egy szerpentin, ami fentről nézve gyönyörű és csupa virág meg csinos bokrok, de ha lentről nézed, akkor borzasztó, az egészet mocsok, szemét, mindenféle undorító dolog tartja. Így van ez a várossal is, az egész nagyszerű és rendezett, de ha máshonnan nézzük láthatjuk, hogy az egészet egy kemény, mindent szorosan a markában tartó rendszer alapozza meg. Az egyik oldal tehát a gyönyörű kinézet, a másik pedig, ami ezt fenntartja, nem attól szép, hogy szabad, nem attól, hogy sokan együtt hozzák létre, hanem attól, hogy a rendszer mindent kontrollál. Az ilyen kettősségek mindig lenyűgöznek.

Quart: Melyik New Yorkot szereted jobban, a mait, vagy a hetvenes évekbelit?

Laurie Anderson: Nincsen ebben igazán választásom, nem élhetek újra a hetvenes években, de egyébként is elég egyszerű vagyok az ilyesmiben, azt szeretem, ahol éppen vagyok, mindenben találok érdekeset. Nincs bennem egy csipet nosztalgia sem, én nem fogok elmerengeni a régi szép időkön, amikor még szegények voltunk és a művészek még művészek voltak, amikor még nem a pénz diktált mindenben. Érdekes idők voltak, de ez is nagyon izgalmas kor, New York most a befektetési alapok brókereivel van tele, most éppen gazdag város, de bármilyen is, mindig lenyűgöző. Engem igazán az érdekel, hogy miként működik a rendszer. A Homeland erről szól valójában, hogy miként működik ez az egész.

Quart: Két évig voltál a NASA úgynevezett rezidens művésze, mit kellett csinálnod?

Laurie Anderson: Amikor felkértek, én is ezt kérdeztem, de erre azt mondták, hogy ők se tudják.  Végigjártam hát az összes részleget, a Mission Controlt Houstonban, a JPL-t Pasadenában, a Hubble irányítóközpontját, beszélgettem az emberekkel mindenhol. Fantasztikus volt, mert olyan emberek voltak, akikkel egyébként nem találkozik egy művész, robotikusok, nanotechnológusok, asztrofizikusok. Mind másként látták a világot, de sok szempontból hasonlóan, mint a művészek. A művésznek van egy ötlete, csinál belőle valamit, aztán felmerül a kérdés: elkészült? Mikor készült el? Mit jelent az, hogy készen van? Ezeket a kérdéseket állandóan fel kell tenni, és a tudósok nagyon hasonlóan dolgoznak. Meglepődtem, amikor azt mondták például, hogy éppen újra vizsgálják Einstein egyes tételeit, mert az egyenletek nem elég szépek. Miről van szó? Nem elég szépek? Mit is keresnek? Amikor az ember létrehoz valamit, kell hogy legyen valami követelménye annak, hogy az mikor jó. Meglehet, Einstein a nyugati kritériumokkal dolgozott. A nyugati gondolkodás szimmetriára törekszik, az egyik oldal legyen olyan, mint a másik. De ha ilyesmit mutatsz egy japánnak, azt mondja, hogy ez unalmas, idióta, miért ugyanolyan a két fele, így nincs benne semmi energia. Ebből is látszik, hogy milyen sok szabályunk van, amiket a kultúra határoz meg. Meg kell kérdeznünk, hogy miért tartjuk jónak, amit jónak tartunk, miért tartjuk rossznak a rosszat, mi alapján hozunk ítéletet. Nem tudom, mi a válasz, de legalább felteszem a kérdéseket.

Quart: A Homeland akkor ebben az értelemben egyfajta tudományos kutatás a válaszok után?

Laurie Anderson: Igen. Most csak megfigyelő vagyok, nem mondom semmire, hogy helyes vagy helytelen, csak azt, hogy én így látom. Más biztosan másképpen látja.

Quart: A műsoraid általában sokféle vizuális elemet tartalmaznak, nem érzed úgy, hogy a cd-formátum nagyon leszűkíti ezt azzal, hogy csak hangot ad át?

Laurie Anderson: Nem hiszem, egy élő eseményen a vizuális elemek gyakran nem segítenek, hogy mélyebbre láss. Egyébként sem érzem magam a saját archívumom könyvtárosának. Persze, törődöm azzal, hogy milyen nyoma marad annak, amit csinálok, de ha túl sokat foglakloznék vele, az megőrjítene.

Quart: Sok helyen neveznek az alternatív kultúra, az ellenkultúra részének, de közben jelen vagy a populáris kultúrában, slágerlistás dalai voltak. Hova helyezed magad ebben a koordinátarendszerben?

Laurie Anderson: Mostanság egyre jobban tűnik el a határ a tömegkultúra, az avantgárd meg a magas művészet között. Az a kultúra, amit korábban a művészet határozott meg, egyre inkább média kultúrájává válik. Ráadásul nagyon sokan végeznek a művészeti egyetemeken, túl sok a művész, akik aztán a médiában helyezkednek el, így a művészeti  gondolkodás egyre jobban bejut a reklámokba, egyre több reklám van, ami valódi műalkotás. Ez nagyon érdekes, szerintem a média ma sokkal jobban néz ki, mint korábban, mert egyre többen vannak benne, akik megtanultak művészként gondolkodni. Nagyon pozitív mellékhatása ez a túl sok művészeti iskolának.

Quart: Mi az, amit csinálsz? Zene, performansz, művészeti projekt?

Laurie Anderson: Ez most zene, a Homeland elég egyszerűen csak zene. A nagy multimédia-felhajtásnak nem látom értelmét. Ha az ember végigsétál a Madison Avenue-n, egy nagy multimédia-show van körülötte, mindenhol  képernyők vannak, képek pörögnek napi huszonnégy órában.  Ezt csinálja minden autógyár, divatcég. Olyanok, mint az én korábbi performanszaim, képek pörögnek. Ehhez most nem volt kedvem. Az volt a kihívás, hogy jó szöveget és jó zenét írjak. Na, az nehéz. Nagy multimédia-show-t csinálni könnyű, és most nem érdekel. Persze amikor ilyeneket mondok, akkor következőnek majd csinálok egy nagy show-t és majd jön valaki és számonkér, hogy azt mondtam nem lesz több multimédia-show. Nem tudom, valami mással probálkozom most, ennyi az egész.