Szabó Sz. Csaba – 2010.08.13. – http://quart.hu/cikk.php?id=5328

A Sziget csütörtöki napján a a brit posztpunk és a ska két műfajalapító nagyja állt össze: a Specials, valamint a John Lydon vezette Public Image Ltd. Le se merjük írni, milyen volt. Előttük még a német fesztiválozókat elégítette ki a K.I.Z., valamint az iróniafaktort a Young Punx. Aztán Magyarországot a Faithless.  

A K.I.Z. egy négytagú (három mc + egy dj) berlini hiphop-kollektíva, és nyilvánvalóan egy elég speciális és könnyen körülírható szubkultúrát céloztak be vele a szervezők: természetesen az idén is szép számmal és lelkesen fesztiválozó németeket. Nem új fejlemény ez persze, korábban is megesett már, hogy az ember mondjuk egy teljesen ismeretlen, holland reggae-együttessel vagy más efféle, nehezen magyarázható jelenséggel szembesült délután háromkor a Sziget nagyszínpadán, és bizony ilyenkor mindig megvan rá az esély, hogy az a bizonyos, teljesen ismeretlen, ám holland reggae-együttes például borzasztó rossz lesz. Vagy ha nem is, hát legalábbis tök felesleges. Hogy vélt vagy valós igényeknek köszönhető ezeknek a zenekaroknak a rendszeres szerepeltetése, azt nem tudom; a nézőszám alapján inkább az előbbire tippelnék. Mindenestre a már fentebb is említett kultúrkörön kívül, és bizonytalan nyelvtudással (sajnos!) elég nehéz volt bekapcsolódni a K.I.Z. produkciójába, illetve a maga teljességében értékelni azt, ám három mc-fiú kidolgozott felsőtestének így is lehetett örülni, akinek pedig kellemes/kellemetlen vagy egyáltalán, bármilyen emlékei vannak a kilencvenes évek németajkú rap-formációiról, vagy esetleg a nagyszerű NYCC zenekarról, az ezúttal jólesően nosztalgiázhatott. A zenei alap egyébként csak ritkán megy el tisztán hiphop-irányba, nagyobbára inkább rémegyszerű elektronikus tánczene, amit viccesen veretős technónak is szoktak hívni, a fiúk pedig a szövegeikben hadat üzentek a xenofóbiának, a faji, és nemi megkülönböztetésre alapozó eszmerendszereknek, valamint a társadalmi igazságtalanságoknak, ami, így egyszerre, egyáltalán nem csekélység. Mindehhez a színpadképet meghatározó zenekari logó – egy horogkeresztet szétzúzó, violinkulccsal kombinált óriáspénisz – szolgáltatott megfelelő kulisszát. C

A londoni Young Punx az előzetes információk alapján még érdekesnek is tűnt. A Hal Ritson-Cameron Saunders dj/producer/remixer-páros köré az évek során szerveződött laza kollektíva papíron a nyolcvanas évek popkultúrájának tiszteletteljesen ironikus újrafelhasználását ígérte, önfeledt-nihilista mash-upokkal, elhülyéskedett színpadi produkcióval, mi több, hívószóként még a french house és Dizzee Rascal is be lettek dobva, így minden jel arra mutatott, hogy egy komolyanvehetetlen, ám szórakoztató novelty-műsort kapunk, a megfelelő helyeken kirakott, a modern, gondolkodó ember életében elengedhetetlen idézőjelekkel és egyebekkel. Hát, a novelty-faktor be is jött, de nem az ártalmatlanul lökött, vagy a távolságtartóan intellektuális, hanem annak sajnos a legtenyérbemászóbb, legbosszantóbb formájában, gyakorlatilag mindenfajta összetartó koncepció és ötlet nélkül, egy hosszúra nyújtott, szellemtelen viccként. A fő csapásirány valami nagyon vacakul és dinamikátlan szóló, az alapoknál tovább ritkán jutó elektronikus tánczene (house, electropop, drum’n’bass stb.), amire a háromtagú, és sajnos rettentően ellenszenves együttes tréfásan, nagy beleéléssel playbackel elektromos dobbal, gitárral valamint egy laptoppal. Aztán néha megjelenik egy ismertebb sláger (Manu Chaótól, Jackótól, a Prodigytől stb.) hosszabb-rövidebb ideig kitartott főmotívuma, de ezekkel sem nagyon tud/akar mit kezdeni a zenekar, csak úgy lógnak a levegőben; legfeljebb arra jók, hogy kapaszkodóként szolgáljanak a közönségnek. A rokonszenves lelkesedéssel fel s alá rohangáló mc, valamint az szívből jövő, soul-os énektémákért felelős, nagydarab napszemüveges illető jelenléte valamelyest javított a dolgon (utóbbinak köszönhetően néha már-már c-kategóriás Gnarls Barkley-nak tűnt a végeredmény, és ez most dicséret), de ez így is csak C-.

Csak a rend kedvéért: John Lydon, vagy ízlés szerint Johnny Rotten, a Sex Pistols feloszlása után, 1978-ban alapította (és, ha már később nem is, itt írjuk le Jah Wobble társalapító-basszusgitáros nevét) a gyakorlatilag felmérhetetlen hatású és jelentőségű, számtalan korszakot, tagcserét és klasszikus lemezt megélt Public Image Ltd.-t, a tágan vett posztpunk egyik valódi (ha nem “A”) kulcszenekarát. Az együttes hosszú kihagyás után tavaly állt újra össze és kezdett ismét turnézni, nagyrészt Lydon hírhedt és sokat vitatott vajreklámából befolyt pénznek köszönhetően. Igaz, az “újra összeállás” ebben az esetben nem teljesen fedi a valóságot, hisz a zenekarban jelenleg egyetlen eredeti tag van, John Lydon; a többiek, azaz Bruce Smith dobos, valamint Lu Edmonds gitáros a nyolcvanas évek második felében készült Happy? és 9 című lemezekről, illetve előbbi még a rövidéletű Pop Groupból lehetnek ismerősek. Ami a kezdésnél (ez konkrétan a This Is Not a Love Song) hamar feltűnik, hogy kevesebben vannak, mint egy tetszőleges Sziámi-fellépésen, illetve az, hogy egyáltalán senki nem hiányzik a klasszikus (vagy bármelyik, klasszikusnak mondott) felállásból.

Noha a PIL zenéje nem kimondottan egy napfényes, délutáni fesztiválidőpontra lett kitalálva, a megszólalás és úgy egyáltalán, maga a koncert is már-már brutálisan tömény és tényleg gyomorba vágó. A lemezekről ismerős hangzás és összjáték, a rémisztő-nyikorgó ipari zajokat imitáló, absztrakt gitárriffek, a fémes-motorikus dob, a legtöbbször dubosan búgó, néha pedig funkosan lépegető basszusgitár és mindehhez a frontember (és micsoda frontember!) elnyújtott, fenyegető kántálása és sajátos hangsúlyozása elképesztő hatásfokkal működik, és jóval többet nyújt tökéletes reprodukciónál, vagy szenilis nosztalgiázásánál, ami pedig ugyancsak benne volt a pakliban.

A színpadra pedig tényleg öröm nézni. Lydon ugyan ezúttal nem öltözött fenyőfának, mint a két évvel ezelőtti Sex Pistols-koncerten, viszont Martens félcipőt és fehér titokzoknit visel, mellénnyel és nyakkendővel kombinálva, folyamatosan köpköd, fújja az orrát, konyakot iszik üvegből, s mellé olyan arckifejezéseket mutat be, amik igazából már nehezen nevezhetők arckifejezésnek; ha csak ezt csinálná két órán keresztül, azt is szívesen végigállnám. A titkos fegyver pedig egyértelműen Lu Edmonds, aki legalább olyan elképesztően néz ki (és mozog), mint az – állítólag saját készítésű – gitárjai. A program pedig tényleg a lehető legjobb értelemben volt tömény, fárasztó és megterhelő; a jól adagolt slágerek (a punkos Public Image, a táncolható Warrior, vagy a meglepetés Open Up) mellett itt volt az Albatross, a maga tizenegynéhányperces, rettenetes valójában, meg az olyan csúcspontok, mint a Swan Lake, a Chant, a Flowers Of Romance, vagy a mélységes-mélyen búgó Religion. A+

Furcsa belegondolni, hogy a Sziget első napján fellépő Madness és a Specials karrierje ugyanabból a közegből indult és sokáig fej-fej mellett haladt, hogy aztán teljesen más pályát járjon be az évek során, és végül ugyanott kössön ki: a babérokat újra learató, élő legenda szerepében. Míg az előbbi hamar a legtökéletesebb és legszerethetőbb Brit Nemzeti Popzenekarrá képezte magát, addig a Specials (bár korának egyik legnépszerűbb együttese volt)  megmaradt inkább az ún. értő közönség kedvencének. Ebben persze nagy szerepe van annak is, hogy a zenekar soha nem tudta igazán kifutni magát. A – tényleg minden túlzás nélkül – műfajteremtő ’79-es első album után következő, a brit ska helyett jazz-soul-exotica irányba forduló More Specials megítélése máig nem egyértelmű, a zenekaron belüli zenei és egyéb feszültségek pedig mind jobban kiütköztek, és bár a rákövetkező Ghost Town kislemez még valódi remekmű, nem tudott új sikerkorszakot nyitni.

A Specials majdnem teljes létszámban (a szektás punketika és a rocksztár lét között felőrlődő, 2tone alapító, billentyűs-dalszerző Jerry Dammers a hiányzó) tavaly jött újra össze, minden idők egyik legütősebb nosztalgiaműsorával a tarsolyában. A tagság látványosan sokat öregedett (naná), a ritmusszekció kimondottan nagypapás, a sántikáló, őszes szakállú Neville Staple legalább hatvanötnek néz ki, a különféle lelki problémákkal küzdő, láthatóan indiszponált és elég kopottasan festő Terry Hall pedig a legkevésbé sem viselkedik frontemberként, inkább csak hátul álldogál, szinte szomorúan, néha pedig meggörnyedve támaszkodik a térdére, a konferálást is Staple-re és a ritmusgitáros Goldingra hagyja. Még szerencse, hogy a hangja gyakorlatilag pontosan ugyanolyan, mint harminc évvel ezelőtt. A gitáros, Roddy Radiation viszont igazi, hamisítatlan ’77-es punk arc, hanyag, teddy boyos eleganciával; megállás nélkül ugrál, köpköd és vicsorít, és láthatólag minden egyes gesztusával és pózával a London Calling borítójának eszmeiségét igyekszik megvalósítani.

A műsor, a zene és a színpadi jelenlét egyébként egy cseppet sem öreges, hanem tényleg borzasztóan energikus és elsöprő erejű, és pontosan kiderül belőle, hogy mi is tette olyan naggyá a zenekart egykoron, és miért tud érvényes és hatásos lenni ma is ez a produkció. És ezt nem lehet elintézni azzal, hogy a Specials elsőként hozta össze a punk energiáját és szellemiségét a jamaicai gyökerű zenékkel, és hogy fekete és fehér zenészek vállvetve küzdöttek a rasszizmus ellen, miközben a lelkes rude boyok önfeledten ütötték egymást a nézőtéren, vagy ugráltak a színpadon a zenekarral együtt. Itt olyasfajta mágiáról és kölcsönhatásról van szó, ami akár Dammers nélkül, sántikáló, leharcolt zenészekkel is teljesen nyilvánvaló. Meg hát tényleg hihetetlen élmény élőben hallani ezektől az emberektől majdnem a teljes első lemezt, meg az első kislemezt, a Gangsterst, vagy az olyan, későbbi, ám ugyancsak nagyszerű darabokat, mint a Rat Race, a Stereotype vagy a Hey Little Rich Girl. Az meg már legyen az én bajom, hogy ráadásban a Ghost Townra is számítottam. A

Olcsó dolog ezen élcelődni (“tiszteletbeli magyar”, “biztos vettek már lakást Óbudán” stb.), nem is áll szándékomban, de megemlíteni legalábbis muszáj: az este harmadik brit fellépője, a Faithless lassan tényleg rekordot fog beállítani, hisz körülbelül a tizedik alkalommal játszik a Sziget fesztiválon, de egyáltalán nem úgy tűnik, mintha ez bárkit – a zenekart vagy a közönséget, esetleg a szervezőket – is zavarná. Magyarország szereti a Faithlesst, Rollo, Maxi Jazz és Sister Bliss pedig viszontszereti Magyarországot, és ez jól is van így.

A zenekart, leginkább a tíz-tizenöt évvel ezelőtti slágerei (We Come 1, God Is a DJ, Insomnia) miatt szokás stadion-house-nak nevezni, de a koncert alapján ez csak ez egyik – bár kétségkívül a legjobban működő – része az összképnek. A hosszú, hipnotikus szinti-kiállásokat követő döngölések, Maxi Jazz szuggesztív hangjával és színpadi figurájával együtt jelentik a koncert legütőképesebb pillanatait, úgy nagyjából négy-öt számonként. Ami viszont közte van, hát, legjobb esetben is csak unalmas, rosszabb esetben viszont egészen érthetetlen és zavarbaejtő. A sok vendég- és sessionzenészt foglalkoztató együttesről – mint a hasonszőrű produkciókról általában – kiderül, hogy kifejezetten fantáziátlanul, sőt, sokszor egészen pocsékul játszik például rockzenét, reggae-t vagy hiphopot (illetve egész pontosan ezekhez hasonlító, kötelező műfaji elemeket úgy-ahogy felvonultató helykitöltőket), vagy – és itt jön a zavarbaejtő rész – például már-már majdnem Coldplayt idéző szoftpopot (több ízben), meg néha valami kávéházi háttérzene-szerűséget, ami aztán tényleg nehezen jön össze az áhitatos stadion-hangulattal. Jövőre ugyanitt. C