Rónai András – 2009.07.16. – http://quart.hu/cikk.php?id=3932

A Millenáris Teátrumban adott koncertje előtt David Byrne exkluzív interjút adott a Quartnak. Beszéltünk az iróniáról és énje azon részéről, amit szívesen letagadna; a művészetről, operáról és a black metálról; kiderült az is, hány U2-lemezt hallott. A koncertről is írunk kicsit, személyeset.

A szövegeit karrierje kezdete óta gyakran nevezték ironikusnak. Egyetért ezzel?

Bizonyos esetekben igen, de nem mindig. Van néhány, ami határozottan ironikus – de inkább úgy mondanám, hogy a múltban megpróbáltam több oldalról megfogni a dolgokat. Tehát például egy régi szám, amiről mindenki az gondolta, hogy ironikus, a Don’t Worry About The Government. Merthogy azt mondták: hogyan volna lehetséges egyáltalán, hogy ezt komolyan gondoljad? Nem, ezt nem lehet komolyan gondolni… [nevet] A kihívás abban számomra az volt, hogy olyan dalt írjak, amiben nagyon közel kerülök ahhoz, hogy el is higgyem. Hogy például egy magas házban élni, az azt jelenti, hogy elhiszed, hogy minden tökéletes lesz, minden jobbra fordul az életedben. Például [keres egy viszonylag magas házat a Millenáris körül] ott élsz, és elhiszed, hogy ettől tényleg minden jobb lesz. Van ebben az érzésben valami igazság, amit szerintem valamennyire mindannyian átérzünk. És arra gondoltam, hogy meg kellene ezt vizsgálni, akármennyire is irracionális, értelmetlen és nyilvánvalóan nem igaz – de egyben mégiscsak egy olyan érzés, amiben mindannyian osztozunk. Szóval számomra ez volt az érdekes, hogy egy bizonyos értelemben az ördög ügyvédjét játsszam el, és olyan nézőpontból írjak valamiről, ami talán nem a saját nézőpontom, de azért megpróbálhatom megérteni az ellenkező oldalt, a másik nézőpontot, az énemnek azt a részét, amiről talán nehezen vallom be, hogy megvan bennem.

Úgy érzem, hogy a karrierje során csökkent ez a távolság a dalokban megszólaló szereplők és ön között.

Igen. Az elmúlt néhány évben sokkal kevesebb az irónia.

Az előző albumán (Grown Backwards) viszont operaáriákat is énekelt, amiknél – legalábbis a legtöbb ember számára – nincs a természetestől távolabb eső zenei forma.

Igen, de számomra ez is teljesen iróniamentes volt. Ez a zene számomra kizárólag a szenvedélyről, a melodrámáról, ilyesmikről szól. És nemcsak arról volt szó, hogy szeretem, gyönyörűnek találom ezeket a dallamokat. Elénekelni ezeket az áriákat egyben lehetőséget nyújtott számomra, hogy új irányokat találjak a saját zeneírói munkámban is.

Egy másik szó, amit a kezdetek óta gyakran alkalmaztak az ön zenéjére, az “art” (művészet/művészi). Ez a szó azonban legalábbis a punk óta, de talán már korábban is, a popzenében gyakran amolyan szitokszónak, átkozódásnak számított. Mennyire gondolja művészetnek saját zenéjét, illetve hogyan változott ehhez a viszonya az évtizedek alatt?

Igen, főleg kezdetben igazi szitokszónak bizonyult a “művészet”, és az is maradt sokáig – de ettől még soha nem próbáltam elkerülni. Ha például megnézed a ma esti előadást, az is nagyon “művészi” a koreográfiával és minden egyébbel, és ugyanígy a Stop Making Sense [a Talking Heads koncertfilmje és –lemeze] is az volt. Szóval egyáltalán nem akartam magam távoltartani ettől, de közben mindig tisztában voltam azzal, hogy a művészet állítólag összeférhetetlen a popzenével. Nem vagyok biztos benne, miért – talán azért, mert sokan azt gondolják, hogy a művészet elitista, a popzene pedig “az embereknek” szól. Nem hiszem, hogy ez valóban így volna. Például nincs olyan popzene, ami valóban mindenkinek szólna. Például a black metal kifejezetten egy elit számára szól – nem a gazdag elit számára, de attól még, hogy akik hallgatják, azoknak általában nincs sok pénzük, bizonyos értelemben egyfajta elitnek számítanak: nagyon jól ismerik ezt a zenét. De mindent egybevetve valóban egyfajta átoknak számított a “művészet” szó, főleg az Egyesült Államokban és Angliában – itt talán nem annyira.

Ez nem változott meg az elmúlt néhány évben?

De, határozottan. Azok a zenekarok, amiket ismerek akár New Yorkban, akár máshol, nem félnek már ettől, többé már nem probléma a művésziesség. Például beszélgettem egy fiatal dalszerző-énekesnővel, aki szeretne velem együttműködni, és azt mondta: “Olvastam egy Roland Barthes-könyvet, és szerintem erre kéne a dalokat alapozni.” Én meg azt gondoltam: Ó, Istenem! Mármint ismerem Barthes írásait, nem erről van szó – hanem ha én ezt mondtam volna akár 10-12 évvel ezelőtt, mindenki azt mondta volna, hogy ne, ez túlságosan művészieskedő. És most mindez oké. Bár nem hiszem, hogy ezt fogjuk csinálni.

Az utóbbi években sok szó esett a Talking Heads hatásáról, amolyan “cool” lett a zenekar. Ezzel szemben az Everything That Happens Will Happen Today mintha a lehető legtávolabb állna a “coolságtól”.

Nem tudom… Ismerem azokat a zenekarokat, vagy legalábbis egy részüket, amikről beszélsz. És szeretem is őket, természetesen. [nevet] Van olyan, hogy tetszik egy együttes, és valaki azt mondja: persze, hogy szereted, amikor hasonlít a zenéjük a tiédre. Ami talán igaz; lehet, hogy korlátai vannak az ízlésemnek… Ez az új lemez mintegy véletlenül jött össze. Mindentől függetlenül, kiadó nélkül csináltuk, nagyon kevés pénzből, hiszen csak számítógépen küldözgettünk egymásnak fájloknak.

Brian Eno több nagyon sikeres, mainstream pop- és rockzenekarral dolgozott az elmúlt évtizedekben. Hogy érezte az új lemez készítése közben, volt valamilyen hatással rá, a munkamódszerére a U2-val vagy legutóbb a Coldplay-jel való közös munkája? Egyáltalán mi a véleménye ezekről?

Hát hallottam két lemezt, amiket azt hiszem, ő készített a U2-val, mi is volt a címük… Achtung Baby és Zooropa… Ezeken dolgozott ő?

Igen.

Ezek tetszettek. Mondjuk ez már jó rég volt. Az újabbakat nem hallottam, meg a Coldplay-t sem, egyszerűen nem az én zenei ízlésem. A Paul Simon-lemezt például, amit talán két éve készített, azt nagyon szerettem. [Surprise, 2006.] De ezt leszámítva nem nagyon hallottam produceri munkáit, van, amiről tudok, de nem hallgattam meg őket. De a mi közös munkánk valószínűleg teljesen más volt: csak mi ketten, nagyon kevés pénzzel… Bizonyára egészen más az, amikor nagy költségvetéssel, hatalmas stúdióban, akár száz emberrel körülvéve dolgozhat.

A Talking Heads hatásáról sok szó esett; hogy érzi, hogy a Luaka Bop kiadó vezetőjeként milyen hatást gyakorolt? Például milyen szerepet játszott mondjuk az afrikai pszichedelikus zene, Tom Zé vagy mások népszerűsítésében?

Amikor elkezdtük csinálni a kiadót a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, nagyon más volt minden. Nem találtad meg ezeket a zenéket az interneten, kevés könyvet lehetett olvasni vagy bármi mást elérni ezeknek az országoknak a zenéjéről. Úgyhogy azt hiszem, akkoriban sokkal nagyobb hatása volt a kiadónak. Ma már nagyon sok mindent megtalálsz a neten, sokkal több információ is elérhető, vannak rádióállomások és mindenféle egyéb dolog – úgyhogy már egyáltalán nem olyan nehéz meghallgatni ezeket a zenéket, mint akkor. Bár egy jól átgondolt válogatás még mindig képes nagy hatást gyakorolni, hiszen nem mindenkinek van ideje átkutatni az egész netet a legjobb számokért.

Mit szólt ahhoz, hogy az Os Mutantes új lemezt készít [bővebben lásd itt], de nem a Luaka Bopnál?

Jó, hogy csinálnak új lemezt – de az az igazság, hogy miután három elképesztően jó albumot írtak annak idején inkább egyfajta progresszív rockzenekar lett belőlük, és gondolom, hogy inkább ezt folytatják.

A Crosseyed And Painless című Talking Heads-szám “rappelős” részét Kurtis Blow inspirálta – olvasható a Sand In The Vaseline gyűjteményes lemez kísérőfüzetében.

Nem tudom, részben biztos ő, de mellette még az akkoriban születő hiphop műfaj sok más alakja is.

Azóta is előfordult, hogy olyan műfajok inspirálják, amik éppen születőben vagy felfutóban vannak?

Igen, általában találok valamit, ami kihívást jelent, mert nem tudom, hogyan kell csinálni. Azt mondom: “Nem tudom, hogyan lehet ezt megcsinálni, úgyhogy kipróbálom.”

A turné egy korábbi állomásáról itt írtunk kritikát, de azért néhány objektív és néhány nagyon szubjektív megjegyzés álljon itt a budapesti fellépésről. A – mondjuk úgy finoman és önkritikusan: nem fiatal – közönség, amely rendesen megtöltötte a Millenáris Teátrumot, kezdettől fogva roppant lelkes volt. Ez történetileg megmagyarázható: úgy alakult, hogy Magyarországon igen kevesen vannak, akik csak felületesen ismerik a Talking Heads munkásságát: inkább vagy egyáltalán nem, vagy nagyon jól (David Byrne szólómunkássága tekintetében az utóbbi csoport azért megosztottnak tűnik). A rendszerváltás előtt nyilván nem tartozott a zenekar azon nagyon kevés külföldiek közé, amelyek igazán ismertek lettek nálunk – az utolsó lemez (Naked) 1988-as, aztán meg a rendszerváltás utánra csak az 1991-es feloszlás maradt. Így tehát az együttes majdnem teljesen kimaradt az évtized elejét popkulturálisan meghatározó MTV-korszakból, bár én például pont emlékszem arra, hogy hallottam az MTV Newsban a hírt, hogy vége a Talking Headsnek – nyilván azért maradt meg, mert ezután láttam először a Road To Nowhere klipjét. Ami meg azóta van nálunk, arról ne is beszéljünk.

A közönség puszta rajongása elegendő magyarázat talán arra, hogy a koncert elején az átkötő szövegek (hogy jó újra itt lenni a városban, és köszönet mindenkinek, aki “átjött a dolgok budai oldalára”; hogy bátran lehet fényképezni, akár vakuzni is, bár az utolsó sorokban ülők ennek nem sok hasznát veszik; hogy sms-ezni is lehet és bármit, majd ők biztosítják az aláfestő zenét stb.) milyen nagy tapsot kaptak – meg minden szám, az újak is eléggé, a régiek pedig nagyon nagyot. De azért pusztán a rajongással nem lehet kielégítően magyarázni azt, hogy a “bulizásra legkevésbé alkalmas budapesti helyek” listán második helyet elérő Millenáris Teátrumban eleinte csak a bátrak és ülőhelyhez nem jutottak táncoltak, majd a “rendes műsoridő” végén – anélkül, hogy ez egy kicsit is ciki lett volna – mindenki felállt, először tapsolni, aztán végignézni és legalább –lötyögni a négy ráadást.

Az is még nagyjából objektíve kijelenthető, hogy hiába az új lemez az apropó, és hiába voltak dalok más szólóalbumokról illetve a régi Byrne-Eno lemezről, azért a koncert leginkább a Talking Heads számairól szólt. Viszont nem kizárólag a nosztalgia éltette, főként nem a közepétől, amikor igazán beindult. Mert nemcsak az számított, hogy az az ember énekelt, aki az eredetiben is, és nem is csak az, hogy az előadás(mód) is olyan volt, olykor még olyanabb; plusz az érdekes / elidegenítő, de pont ezért jó koreográfia (és a tisztességes zenészek).

Úgy tippelem, hogy életem során a legtöbbet, de bizonyosan a legstabilabban, több korszakon keresztül a Talking Heads-lemezeket hallgattam, úgyhogy azt hittem, már nem lehet zeneileg újat mondani nekem velük kapcsolatban. Valóban, a Crosseyed And Painlesst féltempón, ciki jazzrockként indítani, az már megvolt a Stop Making Sense-ben is. A Great Curve-be elrejtett breakbeat-betét pedig olyan észrevétlen volt, hogy már el is bizonytalanodtam, hogy volt-e egyáltalán. Hanem viszont a Take Me To The River-be technós hatásmechanizmusra építő kiállást rakni, az közel volt a zsenialitáshoz. És a lényeg, az A+ pillanat: a Born Under Punches egyszerre volt kegyetlenebb, hátborzongatóbb és érzékibb a lemezváltozatnál. Még soha nem történt velem ilyesmi: egy kicsit sírtam rajta.