Gitár János – 2006.04.06. – http://quart.hu/cikk.php?id=1485

25 év múltán, remaster, extra számok. Hiperintenzív törzsi funk és poliritmikus transzcendencia (a két projektvezető mellett tizenegy zenész játszik az albumon és mindegyik dobos/ütőhangszeres vagy basszusgitáros) rövidhullámon és etno-lemezeken talált énekesekkel (müezzin-féleségek és amerikai rádiós prédikátorok leginkább). A Blade Runner igazi zenéje.

Nem is az, hogy nem lenne hangmintákra épülő zene, nem lenne dance-kultúra és nem lenne világzene, ha nincs a Bush Of Ghosts, mert nyilván lenne. Hanem az, hogy milyen intenzitással és milyen színvonalon fókuszálja ez a lemez mindazt, amit aztán a következő két évtized popkultúrájának több meghatározó áramlata fejtett ki részletesen. Nem korszakalkotó – mint egy Sgt. Pepper -, hanem profetikus: hagyományos dalok helyett textúrák/groove-ok, lélekből éneklő dalszerző-művészek helyett hangmintákat pászítgató, célfeladatokra behívott vendégeket mozgató producerek, a néprajzosok által rögzített autentikus/egzotikus felvételeket popzenei kontextusba helyező world music. Érdekes, de valójában teljesen mindegy, hogy mindezt akkor találták ki és csinálták meg, amikor nem volt sampler, nem volt digitális hangrögzítés, orsós magnókat kellett ritmusra indítani-állítani, szalagokat vagdosni és ragasztgatni ahhoz, hogy létrejöjjenek a ma egy közepes pc-n vidáman előállítható hatások. Ugyancsak érdekes, de a mű szempontjából szintén nem különösképp fontos, hogy mint mindennek, ennek is voltak előzményei: John Cage, Steve Reich, Karlheinz Stockhausen és más komoly zeneszerzők az ötvenes évek eleje óta kísérleteztek talált hangokkal, magnókkal és rádiókkal, a bimbózó hiphop/break-kultúra éppen feltalálta, hogy hangszerek helyett lemezekkel is lehet zenélni, s a Can és Holger Czukay is próbálgatta a talált hangok kínálta lehetőségeket Movies című albumán. A különbség ezek és a Bush Of Ghosts között elsősorban az, hogy utóbbi ma is úgy hangzik, mintha egy párhuzamos dimenzióból keveredett volna ide valamily tér-idő anomália következtében. Táncra ragadó, fenyegető, révületbe ringató – gyakran ugyanabban a pillanatban. Tökéletes popzene. Csak hát a kísértetbozótból.

Az egykori Roxy Music-billentyűs, ambient-feltaláló és leendő U2-producer nem-zenész Eno, valamint fiatal barátja, a Talking Heads zenekarban éneklő és gitározó Byrne – akik Tina Weymouth, a TH basszusgitárosa szerint ebben az időszakban annyira együtt voltak, hogy még az öltözködésük is egymáshoz hasonult – 1979-80-ban készítette a Bush of Ghosts felvételeit (a címet Amos Tutuola nigériai írótól vették kölcsön). A kiinduló, Jon Hassell trombitással hármasban megálmodott elképzelés az volt, hogy borgesi gesztussal egy nemlétező kultúra muzsikájaként prezentálják majd az elkészülő zenét, ezt írta felül – megszüntetve és megőrizve – a talált énekesekre épülő koncepció. Az első késznek gondolt verzió lezárása után kezdődött a felhasznált hangok jogosítása, ami ma rutinművelet és megvannak a szakemberei, akkor viszont nagyjából ismeretlen terület volt és a tervezettnél sokkal tovább tartott. Néhány “énekest” ki kellett hagyni, s ha már hozzányúltak, szinte minden dalt átalakítottak. A Bush Of Ghosts végül csak a később rögzített (producer: Eno), nyilvánvalóan az itt szerzett tapasztalatok, az itt kipróbált módszerek felhasználásával monumentálisra sikerült Talking Heads-album, a Remain In Light után jelent meg. Brian Eno nagy bánatára: ő úgy érezte, még nagyobbat kellett volna szólnia a Bush Of Ghostsnak. Ez persze már régen mindegy, meg nem is arról van szó, hogy az album valamifajta elfelejtett klasszikus lenne. Sokan hallgatták az elmúlt 25 évben és közvetve vagy közvetlenül ott van az elmúlt 25 év legjobb/legfontosabb/legsikeresebb zenéi közül nagyon sokban (csak a példa kedvéért: Adrian Sherwood, a 82-ben megújult Peter Gabriel, a Public Enemy, DJ Shadow, Moby és sok tízezer hangminta-manipulátor). A jelen újrakiadás első és legfontosabb erénye a megszólalás: az új cd hangzása úgy viszonyul az eredeti, 81-eséhez, mint a borbuzik által dekantálni ajánlott borok szellőztetés utáni illat- és ízvilága a szellőztetés előttihez. Kinyílik, megjelennek a részletek, a mangó, a kéksajt, a csokorba kötött vadvirág, a fahéj és a bors. A nyolc extra track érdekes, de semmi extra, az eredeti tizenegy szám agyrobbantó élményéhez – 1. oldal: rituális-húzós, 2. oldal: ijesztő-elszállós – nem járul hozzá semmivel az új 3.oldal.

Btw, az eredeti tizenegy szám az eredeti cd-n tizenkettő volt, ahogyan azonban a – nem a mostanihoz hasonló kritikai, hanem csak olyan mezei – korábbi újrakiadások többségéről, innen is hiányzik a Qu’ran című darab – feltehetőleg a muzulmánok vélt vagy valós érzékenységére való tekintettel (mint a cím elárulja, a talált vokál itt a Koránból énekel). A helyére, a 2. oldal elejére az eredeti cd bónusza, a Very, Very Hungry került, ami azért nem ugyanolyan hatásosan rúgja el a parttól a hipnotikus részt. Ez egyrészt kár, de legalább elgondolkodhatunk azon, a sok egyéb prófécia és előérzet mellett milyen pontosan vetítette előre a Bush Of Ghosts azt, ahogyan a nyugati kultúra ma tekint az iszlámra: a Másik megtestesülésére.