Bede Márton – 2008.08.16. – http://quart.hu/cikk.php?id=2756

A pénteki nap hozta az idei Sziget egyik – sőt, talán a – legjobban várt fellépését, amikor is a Sex Pistols játszotta múlhatatlan táncdalait, és nemhogy nem okozott csalódást, de egyenesen a Nagyszínpad eddigi legjobb idei koncertjét adta. Ugyanezt nem lehet elmondani az URH-ról, amely kritikusunk szerint éppen ellenkezőleg, a Sziget történetének leggyengébb koncertjét tudhatja immár magáénak. Rajtuk kívül volt fölösleges holland reggae, őszinte és húzós brit indie pop és kellemes német punk is.

A 2008-as Sziget pénteki napjának délutánja bőven az elviselhetetlenségen túl volt meleg, amiért a szerző a fellépőket sajnálta nagyon, az olvasó pedig legyen szíves, és a szerzőt. A Nagyszínpadot délután háromkor Ziggi holland reggae-énekes és The Renaissance Band nevű kísérőzenekara nyitotta, amely műfaj a klímának nyilván megfelelő, ám erre a produkcióra semmi szükség nem volt. A Sziget minden bizonnyal a nemzetközi tömegek megnyerésének érdekében szerződteti ezeket a huszadrangú együtteseket a Nagyszínpadra, ám a tikkasztó napon lézengő maroknyi embert elnézve joggal merült fel az örök kérdés: lélegeztetőgépet ebből mennyit? A műfaj kötelező elemei fel voltak itt vonultatva, ennek azonban egy magát komolyan vevő fesztivál főszínpadához nem lenne szabad elégnek lennie. (C)

A másodikként színpadra lépő Cribs viszont már alapvetően más tészta volt. Nagyszínpad máshol nem járna nekik, ám ahhoz képest, hogy még a Quart felkent brit popzenei szakértője sem tudott róluk semmi értékelhetővel szolgálni (és én sem hallottam soha tőlük egy büdös hangot sem), egészen kellemes meglepetésnek bizonyultak. Úgynevezett ötletek, pláne eredeti megoldások az együttes zenéjében mikroszkóppal sem találhatóak, ám a jelenlegi siralmas brit gitármezőnyhöz képest (Kooks! Kooks! Kooks!) valamit azért tudnak. Nevezetesen az óriásoknak, akiknek a vállain állnak, csak a jó húzásait lenyúlni. A Cribs nem valamiféle Stereophonics-jellegű nyomorúság, hanem három vidéki testvér (ketten közülük ikrek) pörgős, lelkes és egy koncert erejéig teljesen élvezhető produkciója.

Ahhoz képest, hogy Johnny Marr-ral dolgoznak együtt, pont a Smithsből egy hang sem volt a három Jarman produkciójában. A kötelező Libertines, meg persze rajtuk keresztül a Clash, az igen, de amit Beavis oly’ pontosan fogalmazott meg egy Morrissey-klipet kommentálva, tehát hogy ezek a britek mindig nyavalyognak, az szerencsére nem. Az együttesnek egyébként is elég furák ezek a kikacsintásai, amit a koncert zárószáma szépen demonstrált. Miközben hárman a színpadon zenéltek, két oldalon a kivetítőkön Lee Ranaldo, a Sonic Youth lelke, tehát korunk egyik legjelentősebb MŰVÉSZE motyogott érthetetlenül, miközben egy Beatles-lemezzel és egy fél műanyagbabával játszadozott. Értelmetlen és maníros percek voltak, tehát minden, ami az előző óra szerencsére nem. (B)

Meglepő módon Lee Ranaldo a Cribs után következő URH koncertje alatt is többször megidéződött. A Sonic Youth 1996-os fellépése volt talán a legjobb koncert, amit a Sziget Nagyszínpada másfél évtized alatt látott, az URH péntek esti produkciója pedig minden bizonnyal messze a legrosszabb. Én legalábbis soha az életemben nem láttam ilyen szörnyű koncertet, pláne nem az elsőtől az utolsó percig. Annyira rossz volt, hogy a még mindig borzasztó meleget is feledtette.

Sok dolgot nem tud a magyar ember normálisan megoldani, és most már világos, hogy ezen hiányzó képességek közt van az “egykori legenda méltó feltámasztása”. Állítólag amit a Volt fesztiválon adtak elő, még ennél is rosszabb volt, ezt azonban nehezen tudom elhinni. Aki nem látta a maga idejében az URH-t, márpedig nagyon-nagyon kevesen látták, az e koncert után már nagyon-nagyon nehezen hiszi el, hogy ez a valaha volt nyolcadik legjobb magyar együttes. Bennem konkrétan felmerült, hogy Bródy Jánosnak igaza volt, amikor a nyolcvanas évek elején állami fellépést követelt az újhullám ellen.

Amit az URH csinált, azt tulajdonképpen még koncertnek sem lehetett nevezni. A színpadon négy-öt enervált zenész játszott, többnyire teljesen össze-vissza, középen pedig ott állt maga Kongó-Köcsög Müller, és kongóbb és köcsögebb volt, mint valaha. Jogos a gyanú, hogy erre a fellépésre eleve azért került sor, hogy a Sziámival a Nagyszínpadról végre lerúgott Müller az idén is jó magasról oszthassa az észt, ám ez még nem mentség semmire. És külön szomorú volt szegény Menyhárt Jenőt, a nyomorult magyar popzene kevés korszakos zsenijének egyikét ehhez asszisztálni látni. Müller kezdő monológja első mondatától kezdve a ráadás Bon Bon Si Bon Bon utolsó hangjáig a tehetség és a humor morzsája nélkül – pillanatra sem észrevéve, hogy már 2008 van – öntötte ostobaságait a mikrofonba.

Ha már egy egykori legenda a tiszteletkör mellett dönt, sokféle utat választhat. Egyetlen dolgot tilos: úgy csinálni, mintha semmi nem változott volna. Az URH úgy csinált, és ha nincs a magyar nyolcvanas évek konfúz, ám sokszor jótékony homálya, amiből az igazságot és az ellenkezőjét kihámozni egyaránt nehéz, simán egy este alatt lebontották volna teljes életművüket. A számok, amelyek rossz minőségű kazettákon másolva egy korszak hangjának tűntek, itt a közepesnél is gyengébbek voltak, még ha a borzasztó előadástól el is lehetne tekinteni. De nem lehet. (E)

Két olyan együttes közt, amelyeknek egykor volt tétje, egy olyan következett, amelyiknek nem volt olyasmije soha. Ettől még a német Die Ärztével nincs semmi baj, szépen is nézne ki a popzene, ha mindenki csak óriási megfejtéseket mutatna be. Vicczenekar volt ez mindig, és – szemben a másik nagy öreggel, a borzasztóan komolykodó, Campino személyében a német punk Bonóját felvonultató Toten Hosennel -, máig az is maradt. Nem bántanak senkit, a közönség jól szórakozott, a háborút meg nem említette senki. (B-)

Aztán pedig jött a Sex Pistols. Először is, ők nem csináltak úgy, mintha 1977 lenne. Aztán pedig adtak egy egészen elsőrangú koncertet, de annyira elsőrangút, hogy egyszerűen minden stimmelt. Még a hangosítás is. Néhány ostoba punkon és a hivatásos felháborodókon kívül azt eddig is tudta mindenki, hogy a Sex Pistols se nem több, se nem kevesebb, mint egy egészen elsőrangú rockegyüttes, olyan repertoárral, amilyet a műfaj történetében nagyon kevesen tudtak összehozni. Az a bizonyos egyetlen lemezük, meg a rá fel nem került kis resztli gyakorlatilag egyetlen közepes számot sem tartalmaz. Na jó, a Did You No Wrongot soha nem szerettem, és ezen a koncerten is ez volt az egyetlen gyenge pont. A többi egytől egyig mestermű, a slágerek, az anarchiás meg a királynős tulajdonképpen még nem is a legerősebbek, a Bodies és a Seventeen a lemezen is nagyobbat ütnek, és pénteken is ezek emelkedtek ki a parádés mezőnyből.

A dicső múlt egyáltalán nem garantál minőségi koncertet harminc évvel az eredeti sztori után, a Sex Pistolsról azonban most kiderült, hogy számtalan jó tulajdonságuk mellett a szórakoztatóiparról is mindent tudnak. Tudja az összeaszott Paul Cook, a focihuligán Steve Jones és a Roxy Musicba illően kulturált Glen Matlock, és persze a legjobban az a Johnny Rotten tudja, aki az évek múlásával csak még okosabb, még viccesebb, és hála a jó istennek még sokkal gecibb lett. Az, hogy a Sex Pistols svindli, az közismert volt eddig is, csak azon folyt a vita, hogy ki vágott át kit: McLaren az együttest, az együttes a közönséget, vagy esetleg mindenki mindenkit. E koncert alapján Johnny Rotten mindenkit, és azóta sem hagyta abba.

Persze lehet azt képzelni, hogy a frissen megcsinált fogsorú énekes már elvesztette a fonalat, és tényleg George Busht fikázza a színpadról meg olyan buta, hogy a seggét mutogatja, csak hát cseppet sem erről volt szó. Inkább arról, hogy a kilencven percen át játszadozó Rotten (vagy most épp Lydon?) szellemesen (!), kedvesen (!!) és önironikusan (!!!) csinált bohócot mindenkiből, elsősorban magából, de csak egy egészen kicsit kevésbé mindenki másból. Eljátszotta a teljes repertoárt, a dühös Johnny-t, a bunkó Johnny-t, a punk Johnny-t és a talajt vesztett, öreg Johnny-t, szívéből küldte mindenkinek romantikus tánczenekara fülbemászó slágereit, és általában is méltóan viselkedett legendájához – a világtörténelem egyetlen emberéhez, aki két akkora együttesben szerepelt, mint ez a Pistols és a PIL.

Szegény, hülye Sid Vicious tiszta szerencse, hogy ezt már nem érte meg. Biztosan nem értette volna, hogy egy Sex Pistols-koncerten jól szórakozhat a közönség, sőt, jól szórakozhat az együttes is. Az ő punkja már tényleg jó régen meghalt. (A)