Rónai András – 2008.08.27. – http://quart.hu/cikk.php?id=2801

A hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején David Byrne és Brian Eno három Talking Heads-lemezzel és a kettejük neve alatt megjelent, a világzenét és a hangmintázást előrevetítő albummal megváltoztatta a könnyűzene arculatát. Most elkészült a régóta várt folytatás. A popzene forradalma ezúttal elmarad – ám kritikusunk komoly erőfeszítésekkel bebizonyítja, hogy az új album is komoly műalkotás a maga módján.

Nehéz volt nem fellelkesedni azon, hogy huszonhét év után megjelenik a világtörténelem második, David Byrne & Brian Eno-lemeze. Az első ugyebár “történelmet írt”, de tényleg; és amúgy is, a két alkotó megrázóan nagy számú zenei stílus igen fontos figurája, ha nem éppen megalakítója. Gyakorló zenészként, elméletalkotó látnokként, kiadóvezetőként és producerként egyaránt: ambient, art rock, újhullám, világzene – és akkor még a generatív videójátékzenét (Eno) és az épület-mint-hangszert (Byrne, bár ez nem stílus) nem is említettük, meg néhány másikat sem.

Az Everything That Happens Will Happen Today úgy született, hogy a Bush Of Ghosts újrakiadása után Eno mutatott Byrne-nek néhány instrumentális számot, mondván, gyűlöl szövegeket írni. Úgyhogy különféle anyagok küldözgetésével összeállt végül a lemez, melynek zenéjét Eno szerezte, a szövegekért és az énekdallamokért Byrne a felelős. Vendégeskedik rajta egy kicsit még Phil Manzanera és Robert Wyatt is. Az album amolyan közepesen forradalmi módon jelent meg: a neki készített honlapon az egész ingyen meghallgatható; lehet pénzért letöltést venni, a legjobb minőségű mp3-mat pdf-fel (9 dollár, 1444 HUF); letöltést + majd az ősszel megjelenő cd-t (12 USD + postaköltség, Magyarországra összesen 15 USD, vagyis 2410 HUF); és sok pénzért (70 USD, 11242 HUF) mindenféle vackokkal kiegészített szupercsomagot.

A kritikák általában úgy kezdődnek, hogy hát a forradalom ezúttal elmaradt. És valóban, bár elég furcsa azt képzelni, hogy valaki erre számított mondjuk Byrne utolsó szólólemeze, a Grown Backwards ismeretében. Ha zenéjében nem is, hangulatában arra hasonlít: idős, bölcs, nosztalgikus és kicsit melankolikus, de azért mégiscsak boldog zene ez. Elektronikus gospelnek nevezik, és noha fel tudok fedezni benne ném gospel-hatást valóban (bár ezt a műfajt főleg amerikai filmek templombanéneklős jeleneteiből ismerem), több benne a country, és még több a kilencvenes évekbeli, enyhén vagy jobban elektronikus poprock.

Középtempónál feljebb nem merészkednek a dalok, és van néhány kifejezetten lassú. És míg mostanában nagyon hat fiatal, feltörekvő vagy feltörekedett együttesekre (a Franz Ferdinandtól a Vampire Weekendig) a Talking Heads ideges, szögletes stílusa – itt kifejezetten le van kerekítve minden dallam, el vannak simítva a sarkok. És a híres-neves Byrne-féle irónia sincs itt. Ahol mégis, mint például a Wanted For Life és kisebb mértékben az I Feel My Stuff című számokban, ott leginkább ún. “dögös” megoldásokhoz, frázisokhoz kapcsolódik az öngúny, és azt jelenti: ugyan már, tudom én, hogy nevetséges vagyok, amikor úgy akarok tenni, mintha vagány fiatal volnék. Érett, bölcs, felnőttes popzene – hát pont ez az, amit köszönöm szépen, nem kérek. A fene tudja megmondani, hogy azért, mert hát ugye Byrne és Eno; vagy azért, mert pénzt adtam érte; vagy azért is, mert valami a zenében magában nem engedett el – mindenesetre nem töröltem le két hallgatás után, hanem tovább próbálkoztam vele.

Végül igen, sikerült rájönnöm, mitől jó és mitől különleges mégis ez a lemez. Nem is csak az a titka, hogy ha jobban odafigyelünk (például fejhallgatóval, hiszen tényleg jó minőségű mp3-mat adnak), akkor kiderül, hogy Eno a viszonylag sima felszín alatt mennyi izgalmas apró részletet rejtett el. Nem szeretném lelőni a poénokat, a néha kifejezetten eldugott részletek felfedezésének örömét elvenni – és nem is pusztán ettől jó ez a lemez. Hanem attól, hogy így együtt miről szól.

Rögtön az első számnak az a címe: Home, és arról szól, hogy a lírai én otthont keres, ahol mindenféle jó és nem jó dolgok történnek, mint az otthonokban szoktak. A téma különféle változatokban többször is előkerül, hogy aztán az utolsó szám megint egy ház építéséről szól – vízből, teleírt papírokból és csak úgy. Az otthon témáját a kísérőfüzet, pontosabban a letölhető verzióban a kísérő pdf-fájl még jobban kihangsúlyozza. A címlapon egy tipikus “szépnek szánt, de már-már nyomasztóan szabályos” vöröstéglás kertesház számítógépes grafikája látható, és a szövegek mellé egy-egy részletet emeltek ki a háromdimenziós ábrából. Nyomasztóan szabályos, minden élet nélküli ez a ház, még akkor is, ha a garázs előtt van egy tócsa, valahol kiborult egy vödör, az egyik ablakban egy távcsővel kémlelő figura sziluettjét fedezhetjük fel, egy másik ablakon egy repedést; végül az utolsó képen pedig gyógyszeres doboz hever az asztalon.

A lényeg pedig az volna, legalábbis az én értelmezésem szerint, hogy nem igaz, hogy a kívülről annyira egyformának tűnő ház nem igazi otthon – hanem éppen hogy lehet az. Hiszen kívülről minden igazi otthon is ugyanolyan vagy legalábbis majdnem ugyanolyan – ami otthonná teszi, az nem az, hogy ránézésre különbözik minden mástól, hanem azok az apró részletek, amiket az egyszerű kívülálló szemlélő nem is vesz észre elsőre. Az érett, felnőtt, oké, legyen: kicsit öreges boldogság nem abban áll, hogy az ember egészen másként él, mint mindenki más, kiteljesíti a többiekétől gyökeresen különböző egyéniségét stb. – hanem abban, hogy elfogadva az élet kegyetlenségeit (a szövegekben van háború és felrobbanó autók is) és az emberi természet alapvető egyformaságát, az apró részleteket formálja a maga képére. A zenében nyilvánvalóan ez azt jelenti, hogy az “otthonunkat” jelentő zenei hagyományokat lakjuk be, és apró, alig észrevehető jelekben hagyjuk rajtuk a kezünk nyomát.

Van Tolsztojnak egy nagyon nevezetes mondata: “A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” A “család” helyett “otthont” behelyettesítve, az Everything That Happens… azt üzeni Tolsztojnak (és mutatis mutandis Kierkegaardnak is, de ebbe most nem mennék bele): nem, minden boldog otthon a maga módján az, de ez csak egy bizonyos fajta tekintet számára tárul fel. Ha például a nagy történeteket kereső prózaíró szemével nézzük, akkor igen, mind hasonlók egymáshoz – de lehet másmilyen szemmel is nézni, és kell is, ha a lényeget akarjuk megtalálni.

Persze lehet, hogy nincs igazam, hogy ez csak belemagyarázás – bár tekintetbe vettem mindent a zene rejtett dimenzióitól a szövegeken át a kísérőfüzetig. (És akkor azt még nem is említettem, hogy a Talking Heads írta a Világ Legszebb Számát, Ami A Családról Szól: Mommy Daddy You And I a Naked című lemezen.) És persze ettől még az Everything That Happens… poplemezként nem lesz jobb, mint mondjuk B. Műalkotásként viszont A. És aki szerint mindez sokkal, sokkal több, mint amit a popzene kifejezni képes, az bizony lenézi a popzenét. Éppen David Byrne és Brian Eno rengeteget tettek azért, hogy a popzene képes legyen erre is.