Leao – 2009.04.11. – http://quart.hu/cikk.php?id=3599

Nem a régi sikerekből élni, új karriert indítani, a méltóságot is megőrizni és emlékművé sem válni: keveseknek szokott sikerülni egy akkora dobás után, mint a Talking Heads volt.  David Byrne koncertjén még a kínos közjáték is meg volt koreografálva, de a hatás így sem maradt el.

1984-ben csúcson volt a Talking Heads, Sheffield pedig a mélyponton. A vas- és acélközpont város a Thatcher-kormánnyal harcoló nagy bányászsztrájkok idején a szakszervezet egyik központja volt, de már látszott, hogy vége egy korszaknak, a jövő sivárnak tűnt, a fiataloknak nem maradt más, mint a lázadás és a szórakozás. (Más kérdés, hogy – ellentétben például Miskolccal – tíz év alatt megváltoztatták a város arculatát és bányászvárosból egyetemi város, kulturális és kreatív központ lett kívül-belül). David Byrne koncertje alkalmából láthatóan az akkori sheffieldi punkok huszonöt éves érettségi találkozóját tartották. A városi koncert- és színháztermet elsősorban azok töltötték meg, akik akkoriban voltak huszonévesek és az elején még úgy tűnt, hogy a szép plüssüléses-erkélyes színházteremben majd kedvesen meghallgatják a művészt, a végén pedig tapsolnak. Végül nem így történt.

David Byrne az elmúlt húsz évben létrehozta a Luaka Bopot, ami azért mégiscsak az egyik legjobb kiadó az utóbbi évtizedben, producere volt számos emlékezetes lemeznek, csinált legalább egy baromi jó és néhány unalmas szólólemezt, vállalható könyveket ír és cikkeket világlapokba, és új életre keltette Tom Zét. Kivénhedt sztárként feladni a méltóságot koncerten a legkönnyebb, de ő ezt az akadályt is veszi, a Brian Enóval közösen készített új lemezt (Everything That Happens Will Happen Today, húsz évvel a maradandó My Life In The Bush Of Ghosts után, itt olvasható róla kritikánk) promotáló turnéján.

Mindig is a külsőségekben is megnyilvánuló pozőr extravagancia volt az egyetlen akadálya, hogy igazán lelkesedni tudjak az előadó Byrne-ért. (Bár lehet, hogy a pozőr jelző igazságtalan: olvastam egyszer egy írást, amelynek szerzője azzal a prekoncepcióval indult egy interjúra a művésszel, hogy ez az egész csak a külvilágnak szóló, felvett affektáció és megleste Byrne-t, mielőtt jelezte volna, hogy megérkezett. Azt látta, hogy Byrne félkör alakba állított üres székeknek tart valamiféle előadást, egyenként is megszólítva őket. Mikor a leskelődő végül bekopogott, Byrne elnézést kért a székektől, amiért egy időre félbe kell szakítania a beszélgetést.) Bár jutott a túljátszott gesztusokból erre az estére is, a kor, úgy tűnik, tompítja ezek irritáló voltát.

Byrne és teljes zenekara tetőtől talpig fehérben pompázott, talán a művész teljesen megfehéredett hajához igazodva. A dob-percussion-basszusgitár-billentyű-gitár (utóbbin játszik Byrne) felállást nemcsak háromtagú kórus egészítette ki, hanem három táncos is. Sosem hittem volna, hogy valaha hatással lesz rám bármi a mozgásművészetek tárgyköréből, de meg kell mondanom, hogy produkciójuk nélkül a koncert sokkal kevésbé lett volna élvezetes: véletlenszerűnek tűnő, de mégis egymással és a zenével is összhangban lévő mozgásuk olykor teljesen elvonta a figyelmet. Byrne igazi producer-alkat, aki híres arról, hogy minden részletre kiterjed a figyelme és az olyan kiegészítőket, mint a színpadkép, lemezborító és a koncert után árult pólók külleme a zenével egységben látja és működteti.

A repertoár az Enóval közös új lemezre épült és bár elterjedt a pletyka, hogy a ritkán színpadra lépő Eno is vendégszerepel majd, ez elmaradt. Előkerültek dalok a My Life In The Bush Of Ghostsról (helyenként kimondottan bravúrosan írva át a hangmintákra épülő számokat énekelhetővé), és akkor már lehetett érezni, hogy a plüss-székek csak addig lesznek biztonságban, amíg végre el nem játszik egy igazi Talking Heads-slágert a művész. De a gát már korábban átszakadt: akkor, amikor a rendezők elküldtek valakit, aki a színpad előtt állva próbált fényképezni. Miután Byrne két mondatban legalább hat “fuck”-ot elhelyezve elzavarta a rendezőket a jó büdös francba és felszólította őket, hogy küldjék be az ügyvédjüket, megváltozott a hangulat és nem lehetett ülve maradni, ha látni akart az ember. (Bár motoszkált bennem a rossz érzés, hogy ez az egész jelenet nem spontán, amely csak erősödött, mikor néhány nap múlva olvastam, hogy Manchesterben szóról szóra ugyanez történt). Hirtelen látszott a szemekben, hogy mindenki újra 21 évesnek érzi magát, az ilyen jelenetek minden kedves és komikus velejárójával együtt. Pedig az ismertebb Talking Heads-számok még sokáig nem kerültek elő, és a leginkább várt Burning Down The House-t – amelyet tüllszoknyákban adott elő a zenekar, csakúgy, mint a turné többi állomásán – csak negyedik ráadásra sikerült kisikítania az addigra a színpad előtti két részre tömörült nosztalgiázóknak.