Tövisházi Amburs – 2007.05.31. – http://quart.hu/cikk.php?id=1267

Az emberek legnagyobb részének halvány gőze nincs a Dick Dale & His Del-Tones nevű zenekarról. Pedig – köszönhetően Quentin Tarantinónak – Misirlou című számukat a világ gazdagabbik felének a fele legalább egyszer hallotta már, ez ugyanis a Pulp Fiction filmzenéjének első száma. A híres rendező persze legújabb filmjének zenéjét is saját maga válogatta 1970 körüli, mára főként elfeledett soul- és popszámokból.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy (a hírek szerint hatalmas lemezgyűjteménnyel rendelkező) Quentin Tarantino ügyes szelektor. Jobbak az intuíciói bárkinél: mindegyik filmjének pompás a zenéje, az 1994-es Pulp Fiction és az 1997-es Jackie Brown filmzenealbumok meg egyenesen zseniálisak. Olyan merítések ezek a hatvanas évek szörfzenéjéből, a hetvenes évek funkjából és protodiszkójából, meg főleg a hatvanas évek Motown-souljából, amik köröket rávernek többi funk- és soul-válogatás legtöbbjére.

A gospel és az duzzadó szexuális energia találkozásából rossz dolog nem születhet, úgyhogy a múlt század középső harmadának soulzenéje jó. Nyilván rengeteg középszerű szám is akad, de az biztosnak látszik, hogy Detroitban, a Motown stúdióiban éveken keresztül elég forró volt a levegő. Tarantino pedig saját, eszelősen intenzív szereplőihez biztos kézzel válaszja ki kölyökkora zenéjének legjobb, egyben legintenzívebb pillanatait.

Az e sorok írója által filmként A osztályzatra értékelt Death Proof című (Amerikában a Grindhouse című dupla mozi második részeként vetített, nálunk önállóan, Halálbiztos néven futó) autósüldözős mozi zenéje nem okoz csalódást. A hatnyolcados, majdnem nyálas soul-balladáktól (Joe Tex: The Love You Save May Be Your Own) a táncos, glam-boogie-rockabilly számokig (T. Rex: Jeepster) tartó skálán az 1970 környéki amerikai popzene szép szeletét vehetjük magunkhoz. Nem annyira széles szeletet egyébként, mint a Pulp Fiction vagy a Jackie Brown filmzenéinél. Itt még több a soul, kevesebb a country és igazán gyors számok egyáltalán nincsnek.

Érezhető a koncepció, hogy a főként vidéki benzinkutaknál, földutakon és egy útmenti bárban játszódó filmnek legyen jó kis belassult, vidéki tempója. A lemezzel pont ez a pici baj van: bár teljesen épkézláb, húzós, spirituális töltéssel is bíró, ma is érvényes számokkal van tele, ráadásul még változatos is (a félperces, abszurd Tarantino-dialógusok ezúttal sem maradtak el), viszont egyikre sem lehet az ágyon ugrálva táncolni. Ismerkedős-dörgölőzős lassúzáshoz viszont remekül alkalmazható a Staggolee, a Pacific Gas & Electric remek blues-soul sztorija, és legalább annyira működik a klasszikus Motown-hangzást hozó, a Smith által előadott Baby It’s You is. A legjobb szám a groteszk poénnal záró film végefőcíme alatt szól, és ellenőriztük: a kiadó oldaláról még mindig letölthető a Chick Habit April March előadásában.