Bede Márton – 2007.06.07. – http://quart.hu/cikk.php?id=1289

Szakírónk személyesen járt utána a White Stripes zenekarral kapcsolatos legendáknak. Létezik-e, hogy a világ egyik legjobb rockzenekarához elég két ember? Igaz-e, hogy Meg White nem tud dobolni? Tényleg fekete öltönyből, fekete keménykalapból, piros nyakkendőből és piros zergetollból álló egyenruhát viselnek az együttes technikusai? És a legfontosabb: eladta-e Jack White a lelkét az ördögnek?

Hiába fogok most megesküdni, a drága olvasó úgysem fogja elhinni, hiszen én sem hittem el, akárhányan mondták-írták: a White Stripes koncertjeiből annak ellenére nem hiányzik semmi, hogy csak ketten vannak. Hiába tűnik ez kevésnek egy komplett rockzenekarhoz, a White Stripes nemcsak hogy komplett, hanem simán a legjobbak közt is van. És, gondolom, azt sem fogja senki elhinni, hogy az együttes roadjainak egyenruhája fekete öltönyből, fekete keménykalapból, piros nyakkendőből és piros zergetollból áll, mert ilyen hülyeséget én sem hinnék el, ha nem láttam volna a saját két szememmel.

Az előjelek abszolút negatívak voltak. Az új kislemez, az Icky Thump eddig nem tűnt valami meggyőzőnek, a gitárt például akár Ritchie Blackmore is kezelhette volna rajta. Aztán ott voltak a megdöbbentő új promófotók, Meg White varázslónőnek öltözve, mint akinek teljesen elment az esze. És egyébként is, most jön ki a hatodik lemezük, tíz éve léteznek, Jack White családapa, modell feleségével együtt több tízmillió dolláros vagyonuk van, ilyenkor már szokás elindulni lefelé a lejtőn. És mégis, és mindezek ellenére, és hiába a vészmadárkodás, ez a bécsi koncert csak azért kapott A-t, mert A+-t az ember hajlamosabb inkább lemeznek adni, azt újra és újra meg lehet hallgatni, hogy biztos legyen, tényleg megfellebbezhetetlen mesterművel van dolgunk. Ez a koncert meg csak tömény egy és egynegyed óra volt, az meg sajnos kevés a teljes bizonyossághoz.

Az első, amit a White Stripesszal kapcsolatban le kell szögezni, mert ez a lemezekről nem derül ki ilyen egyértelműen, pedig talán a legfontosabb annak a megértéséhez, hogy miért is ez az utóbbi tíz év tíz legjobb együttese közül az egyik, az az, hogy a lényeg nem Jack, hanem Meg White. Jack a frontember, a varázsló és a főnök, de az egész felépítményt Meg dobolása tartja szilárdan a helyén. Egyszerűen vicc, hogy ezt a nőt azzal vádolják, nem is tud normálisan játszani a hangszerén. Bár normálisan talán tényleg nem, és a dobok szakszerű használatához sincs sok köze furcsa, hónaljból ütő, karót nyelt stílusával, de az ő semmihez nem köthető, puffogó dobjátéka az, ami kitölti az űrt, aminek a hangszerek csekély száma miatt elméletileg ott kellene lennie az együttes zenéjében. Tessék meghallgatni a Hardest Button To Buttont, amit egyébként Bécsben sajnálatosan nem játszottak el. A White Stripes majdnem összes száma alatt ott van az a dobhangzás, ami itt teljesen az előtérbe van tolva, és ez a puff-puff-puff-puff olyan biztos hátteret ad Jacknek, hogy erre építve aztán eljátszhatja és -visíthatja összes ördögi szerzeményét.

Jack White ugyanis a bluest, az ördög zenéjét játssza. Nem Eric Clapton és pláne nem Gary Moore bluesát, hanem azt, amit az ültetvények gyakorlatilag rabszolgaként élő munkásainak játszottak esténként a fekete zenészek az 1920-as évek Mississippijében, és amiből a modern pop és rockzene tokkal és vonóval ered. Jack rajongása Robert Jonhson, Son House, Charley Patton és a többi pionír iránt közismert, Bécsben a koncert előtt és után is klasszikus delta blues szólt a hangfalakból. Néhány számban pedig, például abban a Hotel Yorbában, ami az este egyik legjobbja volt, a koncerten használt négy gitárja közül azon játszott, amelynek a hangja leginkább hasonlított a nyolcvan évvel ezelőtt népszerű dobróéra.

Mick Jaggert szokás azzal vádolni, hogy teljes életműve néger nők utánzására épül, és így van ez valahogy Jack White-tal is, ahogy rázza magát és ahogy a legkevésbé sem férfiasan visít. Az is érdekes, hogy a White Stripes-koncertek hagyományos csúcspontja az a Jolene, amit Dolly Parton írt, és amelyben egy nő meséli el harcát a férjéért egy másik nővel szemben. Sokan elénekelték már ezt a számot, de mára Jack White előadása lett a standard, nagyjából ahogy a Clashtől elválaszthatatlan a szintén más által írt I Fought The Law.

A ma már annyira nem ápolt, ám az együttes indulásakor nagy hangsúlyt kapott White Stripes-mítosz, nevezetesen hogy ők ketten testvérek, igazából koncerten válik hihetővé. Jack és Meg között valami kívülről teljesen érthetetlen mágikus kapcsolat van, alig szólnak egymáshoz, a produkció mégis tökéletesen összecsiszolt, minden egyes kiállás és dobpergős-gitárkörzős számbefejezés másodpercre tökéletes. És hiába van Jacknek négy mikrofon is kirakva a színpadra, hogy ott énekeljen, ahol épp jólesik, a White Stripes akkor üt a legnagyobbat, amikor Meggel szemben állva, a dobszerkóra erősített mikrofonba ordít. Lehet itt valami biznisz az ördöggel, talán nem csak a lelküket adták el, hanem az is benne volt a szerződésben, hogy muszáj a piros színt nyomniuk. Az is nagyon gyanús, hogy Jack az általam látott egyetlen ember, aki egyszerre tud orgonán és gitáron játszani, az élőben már abszolút meggyőző Icky Thumpban simán kezelte mindkettőt.

Végül néhány szó a helyszínről, az általam eddig nem ismert CA-BA Halléról. Ez a Gasometer hatalmas hengerei közül az egyiknek az aljában van, nagyjából a budapesti Kongresszusi Központ nagytermével hasonló méret és balkonos kialakítás, csak hát ez teljesen csúcsmodern. Dohányozni elvileg nem lehet, de a néhány ezt megszegő osztrák füstjét is egyből kiviszi a tökéletes szellőzés. Majdnem mindenhonnét jól látni, a hangról nem is beszélve. Kilenckor kezdtek, tizenegyre ágyban lehetett, akinek szerencséje volt oda születni. De most kivételesen ne sírjunk, a mostani hat kontinentális koncertjükből legalább egy viszonylag közelre esett.