Tövisházi Ambrus – Gitár János – 2007.02.07. – http://quart.hu/cikk.php?id=739 – http://quart.hu/cikk.php?id=740 (eredetileg két részben jelent meg)

A 70-es években indult néptánc-mozgalom atyja és motorja, a Sebő együttes vezetője, az egyik legjobb magyar versfeldolgozáslemez készítője, az építész végzettségű Sebő Ferenc 60. születésnapját ünnepli – ma a Művészetek Palotájában játszik öreg és fiatal zenésztársaival. Most a Hagyományok Házának szakmai igazgatója, népzenei témájú könyvek és lemezek kiadását felügyeli. Nagy hatású zenekutató, de alkotó is – ritka az, hogy valaki mind a két területen ilyen energiával van jelen. Szerkesztőségünk egy tagja ráadásul neki köszönheti a zenei pályán való elindulását.

Quart: Sebestyén Mártától emlékszem a történetre, hogy iskolás korában kapott egy erdélyi gyújtés-lemezt jutalomként. Nála az volt az atomrobbanás, hogy ezt és így kell csinálni. Nálad? 

Sebő Ferenc: Nálam is egy felvétel volt, a rádióban hallottam egyszer, Sárosi Bálintnak volt egy ismeretterjesztő sorozata. A legkülönfélébb népzenei jelenségekről beszélt. Volt egy adás, aminek ez volt címe: A széki zene. Bejátszott zenéket, és addig én olyat életemben nem hallottam még. Ráadásul nem is karcos, zörgős valami volt, hanem minőségi felvétel.

Quart: Ez mikor volt?

Sebő Ferenc: A 60-as évek végén, még egyetemisták voltunk. Akkoriban Halmos Bélával szobatársak voltunk a kollégiumban és mindenfélét játszottunk gitáron, József Attila-versekre írt dalokat is, de népzenével nemigen foglalkoztunk. Elkezdtük keresni a rádióban hallott felvételt. Gyönyörű vonós zene volt, úgy szólt, mint egy harmónium, elképesztő tökéletességgel, kristálytisztán. Egy férfi énekelt rajta, nagyon magas, tenornak nevezhető hangon. “Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék”, azzal kezdődött ez a nóta. Elkezdtük próbálgatni ott a koleszban, hogy hogyan lehetne ezt leszedni.

Quart: Gitárral?

Sebő Ferenc: Gitárral, igen. Morbid ötlet volt, mert fúvós zenére emlékeztetett inkább, amit ezzel a csörgő gitárral marha nehéz volt utánozni, de azért megtanultuk és marha nagy sikerünk lett vele. Ez vezetett aztán oda, hogy a revival mozgalom elinduljon, mert én nagyon elégedetlen voltam a gitárkísérettel. Akárhogyan variáltuk, nem úgy szólt, mint a rádióban az a dal. És akkor mondtam, Béla, ne hülyéskedj már, te hegedűs vagy! A műegyetemi szimfonikus zenekarban is játszottunk, a Béla ott brácsázott, én meg csellóztam. Legalább a hegedűt próbáld megtanulni. Elővette a hegedűt, én pengettem hozzá az akkordokat. Még mindig nem volt az igazi, de addig-addig tusakodtunk, míg hozott a zenekarból egy leselejtezett kontrát és mondta, hogy próbáljuk meg ezt helyreállítani. Szereztünk kottákat. De hogyan kell ezt játszani? Egy ideig dúr akkordokat fogdostam, barréban a kontrán, amíg aztán a Bélának villant az agya, mert rájött, hogy a széki kontrán úgy vannak a húrok elhelyezve, mint a hegedűnek az alsó három húrja, csak a felső le van eresztve egy oktávval. Ez volt a trükk. Hát ezt a kottából nem tudtuk volna kiókumlálni.

Quart: Honnan volt kottátok? Egyáltalán, le lehet jegyezni a népzenét?

Sebő Ferenc: Persze, Lajtha László lejegyezte az 50-es években, a Széki gyűjtés című könyvében, ami tulajdonképpen partitúragyűjtemény hangzó melléklettel. A könyv ott állt halomban, senki nem vette meg. A Zeneműkiadó úgy érezte, hogy felesleges kiadvány, sőt, Lajthának is elmondta minden kortársa, hogy mekkora baromság ezt leírni. És hát ő is úgy írta le, hogy abból nem lehet lejátszani a zenét, viszont meg lehet érteni. Lelassították a szalagot fele tempóra, és szépen, hangról-hangra kikopogták az értékeket, amiből elképesztően szövevényes kotta keletkezett. Úgy bántak vele, mintha zulukaffer törzsi zene lenne, amit nem értünk, de leírjuk, hogy mikroszkóp alá tehessük és tanulmányozhassuk. Mi megpróbáltuk a kottát a hangszereinkkel rekonstruálni, de megmondom őszintén, csak úgy heccből, semmilyen tervünk nem volt ezzel, azon túl, hogy megfejtsük, hogy az istenbe is van ez.  Eleinte balhénak vettük, viszont egyből elkezdtem brácsát tanulni, gondoltam, ha Béla már tud hegedülni, akkor én hozzátanulom ezt. Így aztán megszólalt valami a két hangszeren.

Quart: Kitől lehetett a brácsajátékot megtanulni?

Sebő Ferenc: Először a kottából próbáltuk megfogdosni. Aztán amikor híre ment, hogy játszogatunk, akkor ránk csaptak az öreg népművészek, akik fesztiválokon füttyre táncoltak. Itt van két srác, aki már legalább három ilyen számot játszik.  Elhívogattak minket, és szembesültünk azzal, hogy a tánccal egészen más lett a zenék karaktere, mint amit a kottából kiszedtünk. Amikor pedig elkezdtünk anyagot keresni, gyakorlatilag mindenhol falakba ütköztünk. A Néprajzi Múzeumban a következő történt: bemegyünk, népdal kéne. Minek az magának? Nincs is hozzá végzettsége. Ilyen szinten ment a dolog. Aztán kaptunk egy tippet, hogy menjünk el Martin Györgyhöz, aki tánckutató. Azt mondták róla, ő szokott adni anyagot másnak is és nem ül rajta. Tényleg nagyon szívesen fogadott minket. A szobája olyan volt, mint az enyém, tele könyvekkel. Lehasaltunk szépen a padlóra és magnóról elkezdtük hallgatni a zenéket. Egymás után szedte elő a mezőségit, a gyimesit, a moldvai dolgokat. És mi csak ámultunk és bámultunk, hogy ilyen is van, abszolút nem tudtunk ezekről a zenékről semmit, hiszen nem lehetett őket hallani sehol. Annyira rákattantunk, hogy megkérdeztük, hát jó, esetleg átmásolhatnánk? Hát persze, de kérem vissza a szalagot. A következő alkalommal pedig azt mondta, hogy ezt nem lehet így megtanulni, menjetek le. Megadta a címeket. Először Székre mentünk, az öreg Icsánnak, Ádám Istvánnak a zenéje után. Ott aztán rájöttünk, hogy itt nem csak hangokról van szó, hanem technikáról is, kéztartásról, vonózatról. Gyakorlatilag a 18. századi köz-zenélés képével kerültünk szembe. Leopold Mozart tankönyve szinte illik a dologra, ott le vannak rajzolva ezek az íves vonók. A 18. század általános zenei modora Erdélyben az időbeli lemaradás miatt még ma is létezik. A hegedülésük technikája a Paganini előtti hagyományos játéktechnika.

Quart: És akkori hegedűkön is játszottak? Milyenek voltak a hangszereik?

Sebő Ferenc: A hegedűik olyanok voltak, amilyet éppen tudtak szerezni. Alkalmasint jobban értettek a dolgokhoz, mint mi. A cigányok nagyon rafináltak, értettek a hangszerekhez. És hát ment a csencsen-bencsen és hiába volt koldusszegény az illető, azért tíz hegedű ott állt a falon. A muzsikálás szakma volt, amit átadtak egymásnak. A hegedűik egyébként mindig az ő hangzás-ideáljuk szerint voltak beállítva, ami teljesen eltér a klasszikus hegedűhangzástól. Paganini azt újította, hogy állal beszorítják a hegedűt, stabilizálják, ezáltal a kéz szabaddá válik, tehát tudsz fekvést váltani. Ezeknél az erdélyi zenészeknél meg fordítva van, ők markoló fogással a hegedű nyakát szorítják és a mellhez van támasztva a hangszer, és a vonó pályájára igazítják, forgatják rá a hegedűt – ahogy a régi festményeken is láthatod. Megvan az értelme, mert ebben a barokkos játékstílusban az aprózó vonómozgás a lényeges, a kéznek rettenetes lazának kell lennie, különben fél óra alatt görcsöt kap. Kidolgozott technika, hosszú távú játékra, több naposra való, csak játszani, játszani. 1971-ben Széken bekéredzkedtünk az Icsánék táncházába: megengedi-e, hogy felüljünk a padra. Azt mondta, hogy hú, persze, ilyen hülye cigányokat még nem látott, akik ingyen akarnak muzsikálni. Mi aztán elhúztunk egy párat, rettenetesen dörzsöltük, meg akartuk mutatni, hogy mennyire jók vagyunk. A végén kipirultan kérdeztük az öreget, hogy mester, mit szól? Hát, ha így dörgölnék, nem bírnék három napig muzsikálni. Akkor láttuk, hogy valami baj van itt, kezdtük megfigyelni, hogy ő mindent másképp tart.

Quart: Ki volt az a prímás, akitől a legtöbbet tanultál?

Sebő Ferenc: Talán Kovács Tibi. Hatalmas figura volt, sajnálhatja, aki nem találkozott vele. 1981-ben voltunk Kanadában Székely Zoltánnál, akinek Bartók a Hegedűversenyt írta. Tibi bácsi is velünk volt, elvittem az öreghez, aki a lakásán fogadott bennünket, és érdeklődéssel hallgatta, hogyan játszik ez az erdélyi cigány. A világhírű zenész kíváncsian nézte Tibi bácsit: körbejárta, mint egy szobrot, és nézte, hogy hogyan tartja a hangszert. Élmény volt hallgatni, hogy egy igazi ember, aki igazán zenész, hogy érdeklődik eziránt. De a Tibit ez nem érdekelte, ő egyfolytában pusmogott, Ferikém azt a Stradivarit, azt ki szeretném próbálni, mondd meg az öregnek, adja ide a Stradivarit. Mondom, maradj már Tibi bácsi, ne szórakozz, örülj, hogy bejöttél ide. De mondd csak meg neki. Végül megkérdeztem Zoltán bácsit, megmutatná-e a barátomnak. Ő szívesen teljesítette a kérést, tüneményes ember volt. Kivette a Stradivarit, arany gombok, minden flanc. Ezt ha a cigánysoron elmesélem, gondolta Tibi bácsi, már megvolt a sztori a kezében. Megfogta a hegedűt, le is fényképeztette. Meghúzta, na eddig tartott a boldogság. Már adta is vissza. Azt mondta, ezzel meghalnék a sátorban. És bizony így van, nagyon puhán szólt neki. Egyszer a szemem előtt zajlott le, hogy eladta a hegedűjét egy svédnek, olyan pipa voltam rá, hogy nem igaz. Még mi szereztük neki azt a hegedűt, nagyon jó kis olasz hegedű volt. Akartunk segíteni szegénynek, nem tudtuk, hogy tizenöt hangszere van felrakva otthon. Egy hónap múlva jön hozzám Pestre, ilyenkor mindig csináltam vele felvételt. Előveszi a hegedűt, mondom mi van, visszacserélted? Egy az egyben úgy szólt, mint az az olasz hegedű. Kiderült, hogy vett visszafelé egy roncs hegedűt, volt Békéscsabán egy hangszerkészítője és annak odaadta, aztán addig buherálták, amíg pontosan azt a hangzást ki nem hozták, mint az olaszból. Ez is bizonyítja, hogy nincs ösztönösség a népzenében, nincs ilyen, hogy a „vérében van a zene”. Teljesen tudatosan állt hozzá: pontosan tudta, hogy mit akar hallani. Addig variálták a hangszínt, addig csiszolták, addig állítgatták a lelket, amíg végül összejött az az éles, erős hang, ami csak úgy szárnyal, röpül. Nagy iskola volt ez nekem.

Quart: Tényleg kellett tudni három napig muzsikálni?

Sebő Ferenc: Hogyne, lakodalomban egyfolytában kell játszani. Volt is részem benne a későbbiekben. Ott tanulta meg az ember, hogy az, amit olyan szépnek hallasz, ami az esztétikuma az egésznek, az nagyon praktikus elemekből épül föl. A hosszú távú játék, a táncosokkal együtt folyó rögtönzés rendszere, a pontokban való számolás, annak a karaktere, hogy a dallamokból mennyit kell kijátszani, mennyi a díszítés, mik a fő hangok. Icsán olyanokat csinált, hogy miközben ment alatta ez a vuh, vuh, vuh kíséret, a kontra meg a kisbőgő, ő a dallamokat csak úgy odadobta. Csak markírozta a hangokat, úgyis tudja mindenki a dallamot, nem kell azt kijátszani. A jazzben is ugyanez megy: van egy  nyelvezet, amivel szórakozunk, variálunk és összekacsintunk a közönséggel. Ebben a zenében a táncolók közege a másik fél. Azaz nem egyszerűen játszunk nekik, hanem a lábuk dobogásával együttesen, az egész adja ki a zenét, amit hallunk. Azt mondta az öreg méhkeréki prímás, ha táncosnak iksz a lába, akkor nekem iksz a kezem. Hihetetlen kontaktus és összjáték van a táncolókkal.

Quart: Azért olyan ritka a dob ezekben a zenékben, mert a táncosok úgyis odacsapják a talpukat?

Sebő Ferenc: Igen, különösen a méhkerékieknél lehetett ezt látni, ahol hagyományosan bőgő sem volt. Érdekes, hogy a mai emberek a diszkóban pontosan tudják, hogy van, megy az őrjöngés. De a tánc az mindig őrjöngés volt. Több eleme volt, a dobogás, a kiáltozás és a zene. Minden korban valamelyik másik elem jött előtérbe, most épp a basszusnál tartunk. Amikor azt írják, hogy tombolnak, ez a magyar szó a táncolásra. A tombolás magyar, a tánc nemzetközi szó. Az fejezi ki az igazi táncot, hogy tombolás van, nem illedelmes lépkedés. Az, hogy a gyerekek narkóznak, az mondjuk nem jó dolog, de ezt a régiek megoldották a forgós táncokkal. Ha rendesen megtanulod, sokkal nagyobb túlvilági élményhez jutsz, mint a kémiával. Tényleg átmész egy másik világba. 1972-ben Visában voltam egy bulin, Kodoba Béláék muzsikáltak ott. Olyan tombolást és olyan zsizsegést én még életemben sehol, diszkóban sem láttam. Balogh Ági, aki a Bartókba járt és már megtanulta a palatkai zenéket, beállt táncolni. Egy albínó gyerek volt ott a legjobb táncos. Ő állhatott az élen, bekapta a pesti kislányt. Az Áginak kiment a fejéből a vér és elájult. Nem tudta, hogy a fejét hogyan kell rángatni ahhoz, hogy állva tudjon maradni. Ezek a forgások valami eszméletlen tempót tudnak felvenni. Ha ki van egyensúlyozva a pár, tehát mindenki a helyén van, akkor átvisz téged ebbe a másik állapotba.  Erre megy ki az egész. Tehát a tudatmódosítás sem új dolog, de régen még dolgoztak érte valamit, most meg csak bekapkodják a porokat, ilyen szempontból szomorúbb a helyzet.

Quart: A hangszereket honnan vettétek?

Sebő Ferenc: A gardont például Kallós Zolitól kaptam. Ő szívvel-lélekkel támogatta ezt a zenét, nagyon sokan köszönhetünk neki. Adott anyagot, hangszert, szerzett ruhákat az együtteseknek. Ő volt az elsődleges forrásunk. A tekerő külön történet volt, még a szakemberek előtti korszakból, annak én magam jártam utána. Egy kínai operát kellett írnom a 25. Színházba, a Tou O igaztalan halálára kellett zenét csinálni. Nagy megtiszteltetés volt, hogy megbíztak, mondták, hogy azt csinálok, amit akarok, de az egészet nekem kell eljátszani. Azon tipródtam, hogy milyen hangszer lenne jó, duda-szerű valamire gondoltam, mint ősi kínai hangzásra. Aztán megláttam egy belga tekerőst Budapesten, a Claude Flagel nevezetű embert, mondom, ez zseniális, ehhez lehet énekelni is. Magában egy zenekar! Odamentem a palihoz és mondom neki, hogy mester, nekem nagyon kellene egy ilyen. Pénz nem számít, mert az nekem úgysincs, de valami megoldást tudna javasolni? Elkezdett nevetni, mondta, hogy Magyarországon építenek ilyen hangszert. Magyarországon? Igen. Megadta a tanyának a címét, meg hogy Bársony Mihály, Tiszaújfalu. És hogy ne másokat kritizáljak, mindjárt magammal tudom kezdeni, nekem sejtelmem sem volt, hogy ebben az országban létezik tekerőlant. Középkori hangszer, körülbelül az ezredfordulón volt a csúcspontján Európában. Egyszer egy pincéből a kezembe került egy romos tekerő. Mondom, ez nagyon jól néz ki, de teljesen össze volt törve. Vigyük el a Bársony bácsihoz.  Elindultunk kocsival, megkerestük a tanyát. De mintha Dél-Afrikában kerestünk volna valamit, ember, nem ismeri, nem hallott róla? Így jutottunk el Kecskemét mellett a tanyavilágba. Végül megtaláltuk a megilletődött, furcsa beszédű, idős házaspárt. Letesszük a hangszert neki, az öreg undorodva húzódik el tőle. Mint afféle mesterember, ha meglát egy ócskaságot, már hogy lehetne ezt megjavítani? Ehhez én nem nyúlok hozzá. Szó szót követett, aztán az öregasszony, a Rózsi néni, már nem bírta tovább, közbeszólt: Idefigyeljenek, nem kell a békának azt mondani, hogy ugorjon a tóba. Meg kell rendelni. Ja. És akkor bekattant, hogy ő készít ilyet. Akkor rendeltük meg ezt a hangszeremet, ami most is van. Igen ám, de hát az hónapokba tellett, és három hét múlva volt a bemutató. Hát mondom, akkor megoldjuk ezt citerával. Aztán a próbahelyünkön voltak a kínai követségtől maradt gongok. Szépen körbevettem magamat gongokkal, a citerával és a színpad szélén ülve, mint a valódi keleti játékoknál, pengettem, rugdostam, kalapáltam, vágtam, mindent csináltam azzal a hangszerrel. Ez az előadás még lezajlott tekerő nélkül, de nemsokára megkaptam a hangszert. És akkor azért már elég jó mederben ment a gondolkodásom. Nézzük ennek az irodalmát először, azon kéne megtanulni inkább, minthogy össze-vissza vacakoljak vele. Akkor kezdtem el népzenéket tanulni a tekerőn.

Quart: Az Énekelt versek lemezed volt az egyik első lemez, amit hallgattam életemben. Emellett még sok Kalákát. Mind a kettőt egyformán szerettem, de a Kalákáéké jobban a fülembe mászott az egyszerűbb, dúr akkordos zenéjük miatt. Ti viszont még a magyar népzenén kívül eső dolgokkal is foglalkoztatok, délszlávos, görög, arab hangulatú számaid is voltak, mint például a Harmatocska. Menyire ástad bele magad a magyar népzenén kívül eső dolgokba?

Sebő Ferenc: Mi Gryllus Daniékkal együtt kezdtük, ők is abban az időben voltak egyetemisták. Ott tért el az utunk, amikor elkezdtem a népzenével is foglalkozni. Martinnál a beszélgetések az akadémiát jelentették nekem. Ott egy csomó olyan ismerethez jutottam hozzá, ami rádöbbentett arra, hogy ezt a műfajt nem én találom ki. Hát a hitemet, azt elvesztettem. Ez egy létező történet, egy műfaj. Az énekelt vers, a népdal ugyanazt a technológiát, ugyanazokat a megoldásokat és dallamokat őrzi. Sokszor még szövegeket is. Kodály is csak összefoglalta az ismereteket ezen a téren. Amit ma irodalomnak nevezünk, az énekelt költészet volt, majdnem a 19. századig. A formák, mint lenyomatok, őrzik ennek a zenei világnak a képét. József Attilának pontosan azokat a verseit szúrtam ki, amelyeket ő is énekelni gondolt, utólag már tudom. Viszont ha hiszed, ha nem, a Harmatocskának semmiféle délszláv előképe nincsen, egyszerűen az az időmértékes metrum, ami abban lüktet, az húzta neked a zenét oda. Ez spontán dolog, benne van a zsigereinkben. Másrészt pedig amiről te azt hiszed, hogy ez mennyire délszláv meg mennyire török, meg arab, annak a java része benne van a magyar hagyományban is. Ha 7/8-os vagy 5/8-os lüktetésű zenét akarsz hallani, ahhoz nem kell azért messzire elmenned, mert a sárközi karikázókban is ugyanilyenek vannak. Az erdélyi zenéről nem is beszélve, csak a vonós zene kicsit lemaszatolja az aszimmetriákat. Magát Bartókot is megszivatták, azt tudjátok, ugye? Amikor lejegyezte azt a rengeteg fonográfhengert és ezt az ingadozást észlelte, arra gondolt, hogy ez olyan ingadozás, amit az előadó slampossága okoz. Úgy is nevezte, hogy rendetlenül páros tempó. Ezt írta rá. Éles eszű csávó volt, rendetlenül páros! Aztán elolvasott egy tanulmányt a bolgár ritmusról, akkor bekattant neki, hogy mi is ez. És gyerekek, a több ezer hengert újra lehallgatta emiatt. Azok a zöld tintás javítások azért vannak, mert rájött, hogy ja, ez nem rendetlenül páros, hanem 7/8. Hangról hangra ugyanúgy van leírva egyébként, csak az ütemvonalak, tehát a hangsúlyok esnek máshova. Ez az, amit a kottaírás nem szokott rögzíteni, csak az egyezményest, amikor mechanikusan megy a hangsúlyozás. Itt kezdtünk visszafelé menni a régizene felé, mert a magyar népzene példatára a régizenének. Ezt nem fogják fel sajnos maguk a régizenészek, hagyják elmúlni az esélyeiket, amíg még ezeket élőben meghallgathatnák, de sajnos mindenki a maga veszteségeivel fizet a hülyeségéért.

Quart: Hogy kerülnek a magyar népzenébe ennyire távoli dolgok?
 
Sebő Ferenc: Mindenre lehet találni példát a Kárpát-medencén belül. És ez nem nagy magyar sovén duma. Ellentétben az olaszokkal, a németekkel a miénk egységes állam volt már ezer évvel ezelőtt is. Nincs vámhatár, van közlekedés, jövés-menés. Erdélyből hozták a sót föl a folyón, egész Szolnokig, a szlovákok jöttek le aratni az Alföldre, hozták-vitték, adták-vették az anyagot, viszont még így is maradtak olyan régiók, ahol egy régebbi eső pocsolyái csillognak valahol. Bizony, a régebbi páros-vonulós táncokat a 11-12. századi francia királyi udvarban táncolták. Olyan zenetörténeti összefüggések vannak, amibe ha egy kicsit beleásod magad, márpedig én aztán beleástam magam, akkor rájössz, hogy ami Európában volt, akár keleten, akár délen, akár északon, akár nyugaton, abból a Kárpát-medencében valahol van valami. Mi a Sebő együttessel belenyúltunk a középkorba a népzene segítségével. Az egyszólamúság, a duda, a kvintpárhuzamok mind a korai középkor zenéinek az effektjei. Akkor én ezt nem is tudtam, azt hittem, hogy én találtam ki, hogy ekkora zseni vagyok.

Quart: És visszafelé áramlás nem volt soha? Magyar népzenét nem játszottak soha Nyugat-Európában?

Sebő Ferenc: De, a 16. században nagyon nagy divat volt az úgynevezett magyar zene. Az ungaresca külön műfaj lett, ehhez az ugrós kanásztánc típusú valamihez kötődik. Ugyanakkor ezek latin szöveggel jöttek be, slágerzeneként. Mert akkor a latin volt a sláger nyelve, nem az angol. Azok a dalok, amiket Orff feldolgozott, tömegével működtek itt, a diákok hozták, vitték őket, a vágánsok, a vándorzenészek. Na jó, nem kerültek be a nagy zenébe, mert a nagy zene akkor az egyházi zene volt. A liturgikus zene volt az a zene, amit műveltek, a többi meg úgy nőtt, mint a gaz, azzal nem kell foglalkozni.

Quart: Agrárzene.

Sebő Ferenc: Agrárzene, igen. Mi ennek vagyunk az utódai. El tudom képzelni, hogy kiváltotta az elit muzsikusok ellenszenvét, hogy mi a fene ez már megint, elég ebből a sok gazból. Annyiban speciális a helyzet Magyarországon, hogy a bartóki ötletek kicsit megzavarták az utódokat. Bartók nem azt mondta, hogy népzenét kell minden helyett játszani, ő csak erőt kapott, csomó ötletet, kapcsolatot, elágazást látott. Megmozgatta a fantáziáját, és egyre jobb zenéket írt. De nem oldotta meg a populáris zene kérdéseit. A népzene azért mégiscsak a populáris zene műfaja. Hát nem? Annak a mai utóda, nem pedig a liturgikus zenének. Az akkori emberek nem voltak hülyék, nem nagyon keverték össze. Marhára tudták, hogy mit kell a templomban énekelni és mit máshol. Érdekes, hogy a gregorián ősének, a siratóének kutatása nem csak a honfoglalásig visz vissza, hanem ötezer évvel korábbra. Mert a sirató-stílus volt a Földközi-tenger medencéjének stílusa. A rituális énekeket mindenki – a föníciaiak, a zsidók és a latinok is – ilyen stílusban énekelte. Ez volt a kötetlen szótagszámú szövegek éneklésének módja. Így lehet a telefonkönyvet is elénekelni.

Quart: Mi van most a gyűjtéssel? Érdemes még egyáltalán népdalt vagy népzenét gyűjteni?

Sebő Ferenc: Ezer évvel ezelőtt, a magyar államalapítás idején, amikor a gregorián anyag már szintén ezer éves volt, akkor kezdték el leírni. Ehhez találták ki a kottaírást egyébként, mert addig nem volt szükség rá. Azóta megint eltelt egy ezredév és van egy olyan fajta hagyományanyag, amivel a nagy kultúra nem foglalkozott eddig, viszont számtalan információt tartalmaz a nagy kultúráról is. Most ezt százötven éve jegyezgetjük, gyűjtjük, rakosgatjuk, tesszük írásossá. Közben megnőtt a lehetőség, az eszközök annyira jók lettek, hogy hangfelvételt is lehet csinálni, képet is lehet rögzíteni. Ezek hihetetlen nagy segítséget jelentenek. Egyedül a tánc rögzítését nem lehetett megoldani – mostanáig. Bartók is csak leírta, hogy körülbelül így mozognak, meg ilyen koreográfia van, de azt leírni nem lehet, külön táncírást kellett aztán kitalálni hozzá, ami elég bonyolult. Tehát most ugyanaz a munka folyik szerintem, csak sokkal jobb eszközökkel és elég nagy támogatottsággal. A gregorián lejegyzése a központosítás eszköze volt, hogy na, énekeltek ti itt össze-vissza, majd mi megmondjuk mit kell énekelni. A mostani pedig alulról jövő, spontán dolog, először a nemzeti mozgalmakat táplálta, később már a kulturális, művelődési mozgalmakat.  Mi ennek a folyamatnak  vagyunk a végén. A kérdésedre az a válaszom, hogy ha értesz hozzá, akkor villámgyorsan szedd a sátorfádat, kezdj el gyűjteni, mert lassan lejár az idő.

Quart: Láttuk a Bob Dylan-dokumentumfilmet. Kiderült, hogy nagyon hasonló utat járt be, mint ti annak idején. Először hallott valami tradicionális lemezt, aztán elment, találkozott az arcokkal, akik csinálták. Csak ő elkezdett 20-21 évesen dalokat írni abban az idiómában, amit megtanult, amire aztán ráépült a fél amerikai rockkultúra. Nálunk láttál ilyesmit? Vagy ha jól gondolom, hogy ennyire átütő módon nem épült be a populáris kultúránkba ez a fajta hagyományos zene, akkor az mi miatt lehet?

Sebő Ferenc: Nagyon bonyolult ez a dolog, speciális helyzet a mienk, a Kárpát-medence kis terület ahhoz, hogy nagy dolgok történjenek. Nekem a Szörényiék nagy élményt jelentettek annak idején. A József Attila-dalokat is azért kezdtem énekelni, mert annyira megtetszett nekem a népzenével kombinált és dalszerű műfaj, amit akkor Levente olyan jól csinált. Én József Attila-őrületben voltam és mondtam szegény anyámnak, aki ott mosott az udvaron Szabadiban, hogy hallgasd meg ezeket a verseket, milyen jók. Aztán láttam, hogy unja őket. Akkor mondom, most eléneklem neki, és akkor figyelt. Bekattant neki, ha énekelve hallotta. Mint ahogy a Bródy szövegei is igényesek voltak, már szinte költészetnek számítottak ahhoz képest, amik a slágerekben mentek. Izgatott, hogy kipróbáljam, hogyan szólnak a dalszerű József Attila-szövegek, és ez nagyon jól működött. Nekem ez ugrott be először, nem a népzene igazából, a dal maga, de az érthető szövegű dal, nem zene szövegkísérettel, hanem fordítva.

Quart: Később is követted az Illés dolgait?

Sebő Ferenc: Leventének ez a délszlávos, kicsit furcsa világa nekem nagyon tetszett. Bródy később belenyúlt a széki zenébe, mert az Elmegyek, elmegyek vagy az Átkozott féltékenység, azok széki zenék. Bródy ezt előbb megtalálta, mint én. Én meg bepöccentem és elkezdtem dalokat csinálni. Leventéék nagyon kevés népzenét ismertek, még azt a székit sem Levente találta, hanem Bródy, mert az egy spekuláns alak. Utólag visszanézve a Pici anyagai sokkal közelebb álltak bármilyen népzenéhez, a szerkezetükből adódóan. Azokat a kis ambitusú dallamokat használta, amiket a népzenéből ismerünk. Általában az volt a jellemző, hogy a rockzenészek nem ismerték a népzenét, ahogy mi sem. Fel kellett fedezni, és az volt benne a jó, hogy vadidegen anyagként ismertük meg a saját hagyományunkat. Nagyon érdekes, mert újszerűnek újszerű volt, viszont nem kellett érte sokat utazni. Aki Brazíliában egy őserdőben szeret bele egy zenébe, az azért gondban lehet ezzel, nehezen tudom elhinni neki, hogy lesz ideje megtanulni. Ezeknek a korai beatzenekaroknak a teljesítményét nagyon sokra becsülöm, sokkal többre, mint amikor megpróbáltak úgy magyarul énekelni, hogy angolosan hangozzék. Azt én gyűlölöm és akkor is irtó pipa voltam miatta, hogy ez micsoda egy provinciális dolog. Szegény Máté Péter elmagyarázta nekem, hogy szerinte ő megoldotta ezt a kérdést. Én mindenképpen nagyon fontos teljesítménynek tartom, hogy az angol számok utánzásáról hamar átálltak az eredeti számokra, így bejött egy új minőség, mivel a prozódiának is jónak kellett lennie.

Quart: Abban a  25. Színházban, ahol a kínai operához készítettél zenét, Cseh Tamás is állandó fellépő volt. Milyen volt a 70-es évek általa megénekelt szűk levegője? Milyen volt számotokra az a kulturális közeg?

Sebő Ferenc: Én nem szeretek azokban a sémákban beszélgetni, amiket a mai napig a politika határoz meg. Számomra az nagyon jó korszak volt. Amikor Gyurkónak megengedték, hogy csinálja a  25. Színházat, akkor ott olyan szabadság volt, olyan alkotó légkör, hogy a mai napig abból élünk valamennyien. Jordán is, én is, meg mindenki, aki ott volt. A szűk levegővel egyáltalán nem találkoztam, mi akkor már feszegettük a kereteket, ha lehet ilyet mondani. A táncház indulása után is öt évbe tellett, amire felocsúdott a BM, hogy már vizsgálni kéne, mi folyik ott. Ez az igazság. Tamás szűk körben énekelt a Jancsóéknak. Volt egy elit, egymásnak énekeltek. Én nem voltam benne, megmondom őszintén. Lehet, hogy ez most cikinek számít, de én azt mondtam, hogy mi nem protestálunk semmi ellen, hanem csinálunk valamit. És ez is életképesnek bizonyult, pedig arra, hogy lehetetlen a gyerekeket néptánccal szórakoztatni, mindenki megesküdött. Viszont a népzenére speciel, meg a kultúrára soha annyi pénz nem volt, mint akkor. Nem lehetett kiadni bizonyos könyveket, meg cenzúrázták az embert, én viszont nem törtem ebbe az irányba. Lehet, hogy attól is van, hogy nem bölcsész voltam, hanem építészhallgató. Mi megtanultuk, hogy nincs mit pofázni, ha egyszer rosszul van kiszámítva a gerenda. Engem a Pelikán professzor úgy rúgott ki egyszer, hogy egy tizedesjegyet eltévesztettem. Itt nincs mese, nem lehet hadovával kijönni, bejönni. Eleve olyan dolgokkal nem is foglalkoztam, ami csak arról szólt volna, hogy valakit berugdosunk vagy ellenkezünk. Abszolút lefoglalt minket az, hogy a zene milyen gyönyörű meg milyen marha jó és úgy tettünk, mintha azt mindenki szeretné. És emiatt aztán nagyon sokan szerették is. Ilyen politikai akármiben nem vettem részt, már csak azért sem, mert nem volt időnk eljárni olyan helyekre, ahol – mint utóbb kiderült – minden második ember besúgó volt. Nekünk rajzolni kellett rengeteget, éjszakákon keresztül rajzoltunk, rajzoltunk és rajzoltunk. Úgyhogy még az Illés-klubban sem voltam soha.

Quart: Mi van az új zenekarokkal, amelyek népzenét játszanak? Ismered őket?

Sebő Ferenc: Nagyon sok jó zenekar van most. Irigyli az ember őket. Hihetetlen, ők már annyira tudnak játszani, hogy megetetnek akármivel. Minőségi különbség van velünk szemben: a technikát nagyon tudják. És most jön az, hogy akkor ki mit kezd vele. Hogy milyen előadó, hogy rakja össze a koncertjét, hogy rak össze egy számot. Mert az egész, ez funkcionális zene. Vagy beállsz egy táncházba, akkor úgy lehet megítélni a tudásodat, hogy mennyire lehet jól táncolni rá. Ha viszont felkerülsz a színpadra, akkor nincs mese, előadóművész vagy. Akkor nem érdekel engem, hogy honnan szedted az anyagodat, meg mit játszol, csak az érdekel, hogy leköt-e. Nem szeretem ezeket a fundamentalista dumákat, jaj, ez nem elég hiteles. Hát most téged érdekel egy színésznél, hogy hol tanult? Ha egyszer nem etet meg téged azzal, hogy elmondja úgy a „Talpra magyar”-t, hogy összeszarod magad, akkor teljesen mindegy. És nem érdekes, hogy úgy énekli-e, ahogy én énekeltem volna. Ezt gyűlölöm, ez a revival mozgalom betegsége. Hát én nem így csináltam volna! Pajtás, csináld meg, ki fogta le a kezedet? 

Quart: Ez kicsit a mozgalmi jelleg továbbélése, nem?

Sebő Ferenc: Ez a mozgalom rossz értelemben vett, negatív kisugárzása. A jó része viszont az, hogy  rengeteg olyan zenekar van, egész fiatalok is, akik már úgy beleásták magukat egy-egy stílusba, hogy már azért is megélnek egymás mellett. Az egyik most már a füzesit tudja jobban, a másik a székit. Szinte személyre lebontva hozzák a zenéket, és mivel a személyeknek van karaktere, van mit megtanulni. Nagyon kellemes állapot, hogy ekkora választék van és ezt mind lehet. Most leginkább a moldvai megy, az a trendi.

Quart: Miért?

Sebő Ferenc: Mert bejött a középkor.